Költemény
Csűrös Emiliának
Itt földre hull a könny.
Felszárad.
Fellegfoszlány lesz, szürke pára
és imbolyogva fellebeg
a magas menny falára.
És messze valahol,
mint az angyalok vére,
lehull valakinek
kis színes kalapjára,
vagy a keze fejére…
Ugy-e, Istenem, ez a költemény?
1926.
A Dónát kápolnánál
Magosan áll, ítélkezőn
és útja rögös, meredek.
Csöndesen lépek egyet-egyet
s közte virágokat szedek.
Ez a piros: lobogó vágyam,
ez lángol felém szerteszéjjel
s megégeti az ujjamat
pipacsos, forró szenvedéllyel.
Ez a fehér: – Istent hívom
hogy tanuként szívembe lásson:
Milyen fehér, milyen fehér
az én messzire-gondolásom.
Ez a lila: ez tán a bánat,
mely halkan a nyomomba jár
s nótát illatoz a lelkembe –
Egész lombos bokréta már!
Ha még ragyogna hajnal-orcám,
mint titkos-tüzű, büszke lángvért,
nem adnám oda ezt a csokrot
bomlott-zenéjű száz világért.
De itt a csúcs és este van.
Szitálgat már az enyhe harmat,
s a lassúléptű halk homály
minden ágbogat betakargat.
A kőfeszület öt sebe
búsan, befelé, titkon vérez
s én leteszem a csokromat
a Dónát-kápolna tövéhez.
1926.
De profundis
Ma tört reám a legfeketébb óra
s nem hagy hajolni békés nyugovóra.
Szobámban tespedt, lomha félhomály
és ezer kétség bordáimba váj.
Az eső esik, nyári permeteg.
Sohse voltam még ennyire beteg.
Lehet, hogy talán nincs mélyebb oka,
mint e halk eső, e sötét szoba.
Életem él még: mikor lesz halott?
Sok vergődést és kevés jót adott.
Nyolc óra már és nem tudom mi vár –
iszapos álom és kuszó hinár.
Sohse kacagott rám sok az örömből,
de ma különös kísértet dörömböl.
Fáj az este bús fáradt utamon,
de a legszörnyűbb ez az unalom:
Ma nincsen cél, harc, nincsen hit, talány, ok –
Elcsúnyultak a szőke, barna lányok,
úgy érzem: éltem, mint egy rég unott ízt
és elsírom az első de profundis-t.
1926.
Összetartás, szeretet
Bús sirámú rengetegben
felzokog a torz halál,
bűnös arcú esti fantom
pusztulásról prédikál.
Régi nyájunk szertezüllött,
földeinken dúlt rögök,
s körbe lengőn, kárörvendőn
kacagnak az ördögök.
Ők pusztítnak, ők csinálták,
szavuk átkot, bajt hozott,
gyűlölködést, szertehúzást
s minden ember átkozott.
Árva ember lelke mélyén
pattannak a bűncsirák,
s jószándékok elhalódnak
mint a dérütötte fák.
Mesterük volt, szent kereszten
meghalt értük hajdanán,
mégse tudnak könyörülni
önmagunk és más baján.
Ütlegelnek, hajba kapnak,
irígységtől mind beteg.
Hahotáznak őszi szörnyek
s haldoklik a rengeteg.
Jaj ne halljam, jaj ne lássam,
hullj le, hullj le drága mély
édes álom, elfelejtő –
könyörülj meg rajtam, éj!
Hull az álom, jő az álom
elűzi a rosszakat.
Hóbelepte láthatáron
közeleg egy kis csapat.
Tűzzel, hittel, lobogóval
olyan, mint a régi nyáj,
fejük felett angyal szárnyal
és királyuk nagy király.
Napkeletről fényigézet
homlokukra ránevet,
s énekelnek, zengedeznek
sose hallott éneket:
“Amikor már álmot látunk,
mikor minden elveszett,
egy remény van, egy igazság,
összetartás, szeretet!
Kéz a kézben, új utakra
Két szemünkbe szél havaz
duzzadó erőnk felujjong
s int felénk az új tavasz.”
Hull az álom, jő az álom,
elűzi a rosszakat:
hóbelepte láthatáron
lépeget a kis csapat.
Szent zenéjű rengetegben
elnémul a torz halál
s bűnös arcú esti fantom
már hiába prédikál.
1926.
Függöny legördül
Mesét fejez a haragos nyár.
Nincsen mit félnem semmitől,
akár a tél is jöhet most már.
A fecskeraj elszállt felettem.
Amit lehetett, megtanultam,
amit lehetett, megértettem.
Multam értelmét úgyse látom,
legfeljebb, hogy kezet fogott
velem pár igen jó barátom.
Istenem, holnap milyen mások
lennének hozzám, hogyha várnék…
Egyszer szépek a kézfogások.
Gyorsan lepergő könnyű dráma
volt minden, minden, ami volt:
Tizenkilenc az évem száma.
Függöny legördül, minden késő.
Kulisszák mögött mit zokogsz,
te meg-nem-tapsolt kis színésznő?
Jól játszottad a szerepet,
de ha egyszer a színdarab rossz,
mit használ ott a szeretet?
Sikered új darabra várna,
de az író már nagyon álmos
és mélyen alszik nemsokára.
Vígasztaló szent szóra lesvén,
írtam e sajgó sorokat
holdsugaras szeptember-estén.
1926.
Az ördög kocsiján
Paták csattognak, kövezet szikrát hány,
Tajtékos lovak futnak, mint a sárkány.
Nyitott torkukból lángokat köhögnek.
Jaja zajlik a megtaposott rögnek.
Kocsis kalapján vörös tulipán,
s egy ifjú megy az ördög kocsiján.
Tüzelő szeme vad, szomorú-mély:
hívja lidérces ezer messzi kéj,
hívja ördög-szó, csók zenéjű város.
Kocsisa: ördög: vörös-tulipános.
Néha könyörög: “Állj meg már velem!”
de az csak hajt és nincsen kegyelem.
Alvó uccák vadul riadnak át,
visszhangozva a kocsi robaját.
s hol keresztes két uccatorkolat,
egy zárda mellett vágtat a fogat.
Az éjbe, mintha imát zengene,
úgy bámul tiszta száz ablakszeme.
Kocsis kiált, a két paripa fú,
s a kocsi mélyén zokog a fiú:
Ott most a béke csókot integet,
földre szór titkos égi híreket.
szűz lelkek mennek zsolozsmázva, ódon
korhadt-boltíves kongó folyosókon.
Fejükön rezgő gloriola-pára,
s a kápolna vár hajnali imára.
…Paták csattognak, kövezet szikrát hány,
fut a vad szekér, paripája sárkány,
kocsisa kurjant, kereke zajog… –
Fehér apácák… imádkozzatok!
Szatmár, 1927.
Húsvétvárás
Húsvét, húsvét! a kábult emberek
harsogva mennek templomi zászlókkal
tüzes-piros nagyszombat alkonyán.
Templomokból kibúg az orgona,
a világ ujjong, kongnak a harangok
és körmenetre siet az anyám.
Szobám sötétedik, nehéz a szívem
s azt gondolom: be jó is lenne már,
ha nem gunnyadnék többé pörlekedve,
szívemnek sánta lába meggyógyulna
s tüzes-piros nagyszombat alkonyán
mehetnék egyszer én is körmenetre.
Sok éve egyszer mentem az uccákon.
Szememből lassan könny hullott az útra,
könnycsepp és bánat, hervadás, halál –
Sok esztendős könnyek száraz nyomában
az életrekelt nagyszombati Krisztus
kicsi szobámba vajjon eltalál?
Benyit az ajtón, fénylő lesz az arca,
lelkem fala sugárzón hirdeti,
hogy megbékültünk, nincsen haragunk…
Künt körmenet lesz, kongnak a harangok,
de mi Krisztussal, a drága Krisztussal
nagyszombat este ketten maradunk.
1927.
Genézis
A Kozmosz nagyszerű, tűzcsóvájú, dohogó
teremtése ismétlődik bennem.
Dimenziónélküli, lélekszerű, furcsa
tűzködök és gőzök gomolyognak
idebent.
Gomolyognak, forognak, pöfögnek
és keringenek veszettül.
Nem látom a célt.
Néha kiválik egy kis ködgolyóbis,
forgásában amint sűrűsödik.
Forr, buborékos: éget.
Kivágom magamból külön bolygónak
és kicsinyég nagyon szépnek, nagyon melegnek látom
és ilyen lesz belőle, mint ez itt
s az emberek messziről távcsövezve
Versnek keresztelik.
De a Törvények haladnak, nem állnak meg,
halódás jön a születés ősmelegére.
Rövid napok multán, borzongószelű estén
kezembe veszem ezt a papirt,
meg sok más keringőt, teleszitáltat,
olvasom, megcsóválom a fejemet,
mosolygok, felnézek a holdra:
Milyen különös-idegen!
Milyen messze van!
Milyen hideg!
1927.
Őszi legenda
Meredek szavai rázuhogtak
a házak görbe csatornáira,
keserves őszi délután volt
bús fátyolokkal a szemén.
Ütemes eső susogott sandán,
ázott a ferde uccák vándora:
Egy villanást keresett a fejében:
honnan került oda?
Bőséges szavai rázuhogtak
a szívek görbe csatornáira, –
minden csöpp nyomán gyermek fogant,
kékszemű és glóriásfejű.
És lőn, hogy feltámadtak ellene,
álmában angyalok hírelték
s az asszony, az asszony, az asszony
nem akart véle Egyiptomba futni!
Ütemes eső csobogott egyre
ázott a szürke uccák vándora.
Megölt gyermekek rekviemjét
zúgatta a széllel az este.
Fáklyák gyúltak amerre ment,
végtelen bánat szurka lángolt.
Egy őrült koldus az utcasarkon
fölismerte, fölzokogott –
s mondá neki: Felséges Úr!
jöjjön el a te országod! –
Hullt az eső, nyögött az ősz
és új legenda született.
1927.