Olyan egyszerű
Minden göröngyből virág ütközik,
kék az éjszaka és arany.
Ifjú vagyok és megyek vidáman,
tisztán a hullócsillagok alatt.
Olyan egyszerű minden, olyan
felszabadítón, könnyen egyszerű:
Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet
és azt mondom: Jer velem!
Holnap fehér abrosz mellett ülök
s piros alma, sárga körte
koppan a veranda tetejére
s aranybort iszom ezüst-pohárból.
Fiam is lesz, hogy meg ne haljak.
S ha sárga levél hull lassú gyásszal,
bölcsen mosolyog tömjénszagú szivem:
Milyen jó lesz a mennyországban!
Az újszülött
Újszülött békém oly piciny.
Bölcsője aranyozott dióhéj.
Fenyőgalyak sóhaja legyezi arcát.
Porszemnyi szíve alig dobog.
Te vagy mosolygó anyja, szerelmem.
A béke anyja vagy: ó képekről
révedező szelíd leány,
viola-fénnyel fejed körül.
Olykor sír a gyermek.
Olykor fázik, éhes a gyermek.
Meg ne haljon a gyermek!…
Tápláld őt kicsi, lányos melleden!
Csöndesek az ő léptei
Ismeritek őt, a keskenyarcú
gyermeket? Szerelmes leányomat?
Csöndesek az ő léptei,
akár elalvó gondolataim.
Az erdőből jő.
Havas levelek röpködik
körbe tétova útján,
fonnyadt, szomorú, ezüst angyalok.
Házak közé érkezik alkonyatra.
A puha, kék sötétség
bolyhosan símul teste köré.
Homlokán kigyúlad a csókom.
Elysium
Ó barátnőm, – ízleld velem e halvány évszak édességét,
révedj az időbe, mely zajtalanul és puhán teljesedik.
Álmos bárányok hallgatása ez,
ünnep ez a múlandóság városában.
Ha sóhajtsz, hangja nincs, csak lejjebb hajlik minden virág,
szívünkben tavalyi fűszálak békessége.
Tengerek szaga érzik, melyek páránként apadnak, apadnak,
az éden teljes, mint a gömb, nem lehet hozzáadni.
A hulló gesztenyék megállnak a levegőben.
Lábujjhegyen járnak az angyalok.
Hajnali séta
Valahonnan a lenti síkról még füstölnek az emberi szívek.
Mi már kioltottuk a magunkét,
kék tóba mártottuk, a kormot is lemostuk.
Lám, húszegypár évesek vagyunk s máris lehetünk
bűn nélkül pajkosak,
szállunk,
mint Isten lapdái a halavány csillagok közt.
A szegfüket itt nektárral locsolták.
Az útakat itt felhőkkel vattázták.
Amint megyünk, dúsillatú piros rózsákkal csiklandozzuk
az alvó angyalok arcát
s íme, ébredezik az egész mennyország.
Jó reggelt, Leonardo da Vinci,
köszönjük,
hogy megfestetted a mosolyunkat!
Emléksorok
I.
Pelyhes pillanatok
Ó, szavak, csudaröpke, ritkatiszta
pelyhes pillanatok, mikor szerelmem
szép nevét finoman, bohón kiejtem!
Mintha száz meg ezer kanári szólna-
csengne, száz meg ezer rigó fütyülne.
Hát mikor valahány beszédes, édes
vallomásaimat rezegve hintem,
csöppentem le a zizzenő papirra,
frissen, mint ibolyát, vagy reggelente
tépett, hamvasüdén szedett gyümölcsöt
és szamóca-szaguk van és lehajló
zsenge zöldjeiken még csüng a harmat…
II.
Kirándulás
Istenek kacaja hullott a napsugárban.
Zizegett a mennybolt selyme.
Én almavirágot tűztem a hajadba.
Fűszálból gyűrűt fontam az ujjadra.
Szökevények a fák közt
Révedező utópia versben
Úgy-e, kedveském itt maradunk e tájon, e zöldben,
e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
rengeteget és csiklandó fura fordulatokkal
fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kéklő szemedet karikára mereszted.
Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
lepled a part porában s cuppan alattad a kék
aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi
Giotto,
tested mását a lelkem sugarában.
Kampós bottal, egyszerü pásztor, mászom a csúcsot
s napkihunyáskor – távoli hívásodra feleletül –
megnyult árnyam a völgybe vetül.
Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a
holdvilágot.
Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
símulok hozzád a lágy mohára… Zsongó galyak
közt, angyalok közt
készülünk a kedves halálra.
Távolban élő kedvesemnek
Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik
s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt,
kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt:
megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.
Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor,
hosszú rózsaszin ingecskébe buvik sima tested,
(előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd
zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)
s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz,
arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz
víg mosolyommal, érzed, amint fura versek
csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.
Majd sóhajtva ledőlsz s lehunyod szemedet.
Halk nyüzsögés remeg át a szobádon.
Tünde driádok tünnek elő s lépkednek olyan finoman,
mintha szirom libbenne le halkan a májusi fűre,
ágyad elé áll, ül valamennyi, úgy virraszt mosolyogva:
kardliliommal kergetik azt, ami árt,
sással hessegetik tova azt, ami sért,
suhogó somfahusánggal űzik el azt, ami fáj,
hajadra lehelnek s az tele lesz pici kék nefelejccsel,
kebledet simogatják dús, puha bodzavirág pamacsával,
csillagokat szórnak párnádra, parányi bokádat,
térdeidet harmattal s szegfüolajjal permetezik.
Fitosorru manók jönnek síró, kacagó fuvolákkal,
boglyas törpék kókuszhéj-hegedükkel, rózsavonókkal,
nyaldosó muzsikájuk csiklandozva füröszt,
mint nyári melegben a bőrödön átlocsogó víz
s lágyan ring már tested a dunnapihék közt,
hóarcod kipirul s nedves szád nyitvafelejtve piheg
s akkor már duda vijjog, hull és hull a virág,
bimbók zápora verdesi lángragyuladt nyoszolyádat
s álmod tündérnépei arcraborulnak előtted,
hogy meglep a zsibbadt teljesedés… – –
S mindez azért van, mert engem szólítasz kedvesedül,
költő kedvese vagy te: illet téged e pompa,
illet ez illat s illet a vers muzsikája
s minden fény, láng, kéj, amit élet adott s ezután ad.
Gerlebugás ütemén, lobogó cseresznyeszirom-fiatalság
ágyán ringatlak, kicsi Szűz. Tele van szerelemmel a szívem.
Laterna magica
Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
…Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tűnődő lelkem – lassú reszketéssel –
lehúnyt pillájú, alvó arcodat…
Szerelmes ajándék
Vers helyett szivesen szőnék ma lompos
szőnyeget puha gyapjuból szobádba,
pompás Perzsia száz mesés szinével
ékes kis teritőt, dús-borzosat, mely
tiszta ágyad előtt heverne mindig.
Reggelente, mikor lelépsz az ágyról
s lenge inged alatt tüzelve borzong
álmos tested a hűvöses homályban,
tennéd rá puha lábadat mezítlen.
S míg csiklandva becézi bársonybolyha
zsenge talpadat és meleg bokádat,
bágyadtan bizseregve énreám és
szomjasan tapadó szájamra gondolj.
Álmot adsz…
Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyekben futunk sikongva,
zizzenő buzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.
Tündérmenet
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
szemükben harmat, áhitat –
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.
Egy fecske átsuhan…
Valami volt.
Mint mikor megakad az óra
s tovább ketyeg,
egy szomorú angyal szivárványra mosolyog
és újra pityereg.
Szélűzött felhők közt kisüt a hold.
Boldogságból torony emelkedik
s már leomolt.
Illanó illat,
villanó fény,
káprázó szemnek ezerszínü folt.
Egy búcsuzó fecske átsuhan
házunk füstje fölött.
Csak ennyi volt.