Megadás
Le a szomorú hangfogóval!
Nélküle mért ne zengenék?
Csapjon fel csengő, csattogó dal,
Halljak már egyszer víg zenét!
Legyek már egyszer víg pacsirta,
Mely bízva száll az égre fel
Mely könnyeit ha mind kisírta,
Vidáman, szívből énekel.
Legyek ujjongó, nyári szellő
Mely táncot jár a réten át
És minden kis virágra eljő
És rácsókolja hímporát.
S amíg a földre fagy terül s dér,
Amíg a szürke ég havaz,
Dalomat súgja ifjú tündér,
Virágfűzéres új tavasz!…
…De nem! Maradjak őszi dalnok,
A hervadásnak dalnoka!
Hulló levelek… síri halmok…
Ne szóljak másról én soha!
Az örömet ki eldalolja,
Lesz még a földön annyi más:
Kié az élet, zengjen róla, –
Ami enyém, csak elmúlás.
1923. december 3.
Az én kérésem
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, –
Az élet erre lassan megtanít.
Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.
Illatos szirmok, zöldelő levélkék!…
A vihar szárnyán mindez elrepül,
S aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.
Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.
Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szivemnek még egy vágya volna,
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:
Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;
Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.
1923. december 9.
Így volna szép
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit –
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít –
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.
S akkor előttem
Áll a nagy Titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:
Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, –
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, –
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd…
Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!
1924. február 13.
Az öreg óra énekel
Csak úgy hívnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.
Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak…
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, –
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.
Olyankor vár még némi gond rám,
Mikor bejön a nagyanyó,
Leül elémbe alkony-órán,
Haja fehérlő, mint a hó, –
Felnéz reám bágyadt szemével:
“Mesélj, no, szépen valamit!”
S én sorba veszem halk mesével
Az eltünt évek napjait.
Hej, más volt hajdan, ötven éve!
Hej, az volt ám a szép idő!
Termett a bor, a búzakéve,
Volt búcsú, névnap, esküvő!
Más voltál te is nagyanyóka:
Szemed ragyogott, mint a nap,
Ajkadon csengett, sírt a nóta,
Virág fonta be hajadat.
Egy napsugaras délutánon
Itt álltál te s a vőlegény…
Első szerelem – első álom…
Az első csókot láttam én.
Az évek lassan szálldogáltak,
Lassan benépesült a ház –
Sugara múltán ötven nyárnak
Az ifjú tábor hol tanyáz?
A gonosz idő hogyan őröl:
Aki víg volt, most szomorú.
Temetés lett az esküvőből,
Virágfüzérből koszorú;
Meghaltak mind, és eltemettük,
Ketten maradtunk: te, meg én –
S el-elgondolkodunk felettük
A szürke alkony idején.
Az én sorsom is más volt hajdan,
Mig ifjú voltam és vidám:
Sok cifra betű fénylett rajtam,
Csupa öröm volt nézni rám.
Ma már a gépem csupa rozsda,
Súrlódnak benn a kerekek,
Aranyozásom rég lekopva
S az elmúlásról ketyegek.
Nem is marad meg semmi, senki,
Meghal a szív, a dal s a száj. –
Hogy nékem kell ezt elzenegni,
Öreg szívemnek jaj, be fáj!
Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
Meghalok szépen teveled…
Elröppen egy perc… kettő… három…
Csak ketyegek, csak ketyegek…
1924. február 26.
A csemetefa éneke
Elek Nagyapónak, a jóságos faültetőnek
Ti szálló lepkék, döngicsélő méhek,
Ha erre sétál, vegyétek körül!
Hiszen tudjátok: mennyire örül,
Ha lágy zsongással tavaszról meséltek…
…Szemében ifjú, tiszta öröm ül,
Haja fehér, de szíve még fehérebb,
Ha rút-gorombán bántja is az élet,
Ő mindig szeret, mindig könyörül.
Minden örömet tőle kaptam kölcsön;
Övé legyen majd izletes gyümölcsöm,
Virágomat az Ő fejére hintsem:
Hűsen legyezve, árnyékkal kínálva,
Sátorom legyen leghívebb tanyája! –
Jóságos ember, – áldja meg az Isten!
1924. március 16.
Tavaszi ujjongás
Tarka virágnak
Illata kábít, –
Édes a méz mit
Kelyhe kinál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh –
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.
Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett, –
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! –
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket…
Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen
Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! –
Hirdeti minden,
Hirdetem én is:
Itt a tavasz!
1924. április 25.
Be szép is lenne!
Be szép is lenne,
Ha felrobbanna egyszer ez a föld;
A felgyülemlett aknás szenvedély
Mint dinamit lökné a fényes űrbe,
És izzón szelné át a mindenséget!
Be szép is lenne:
Sóhaj, halálvágy, könnyezés, panasz,
Öröm, nevetés, forró élni-vágyás,
Mind lángtengerbe szöknék perc alatt
S napul szolgálna egy sötét világnak.
Be szép is lenne:
Csak én maradnék élő egyedül.
Mint phőnix-madár büszke diadallal
Repülnék ki a süstörgő tüzekből,
S a nyugalomnak kövült szobraként
Tekintenék a nyüzsgő végtelenbe!…
Be szép is lenne!… –
1924. május 16.
A Semmi álma
Elszenderült a Semmi
S iszonyú furcsát álmodott:
Hogy Valami lett, azt álmodta,
S az a Valami – én vagyok!
És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem ősi cél ragyog
Nagy, ismeretlen cél, amely felé
Rejtelmeknek bús körén keresztül
Megyek, megyek – – –
És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!
Lopódzva jő az Alkony, –
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!… –
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!
1924. június 1.
Cirkuszban
A birkozó kifáradt,
S lihegve elterült,
S szemébe települt
Egy szégyenkező bánat.
S csak nézett, egyre nézett
A távolba merőn…
S érezte csüggedőn,
Hogy ez reá a végzet.
Mindenki kacagott
S én megsirattam mégis,
Mert eszembe jutott:
Lesújtva, tört-kuszáltan,
Az élet cirkuszában
Így fekszem én is, én is!…
1924. július 19.
Árnyék a falon
Marcona, dühös, fekete,
hej, rég kísér már, átka rég nyom! –
holdfényes falon éles árnyék,
árnyék, árnyék, az én árnyékom!
Valami kemény, gúnyos harcos,
valami ősöm, zord vitéz,
ki sírhelyéről minden éjjel
eljön hozzám és szembe néz.
Félek, félek, hogy eltapos!
lapulok, mint a rögi-béka…
Rámeredek üveges szemmel,
s vagyok árnyékom bús árnyéka.
Legalább tudja: szomorú,
legalább tudja: fekete,
legalább tudja: jó kezében
mindig készen áll fegyvere.
De én nem tudok semmit, semmit
és nem tudom, hogy mi vagyok –
ünnepelek-e zeneszóval,
vagy gyászolok, vagy siratok?
…Nézem, nézem a holdas árnyat
remegő, lázas nyűg alatt
s előtte félős babonával
hajtom meg mélyen magamat.
1924. augusztus 20.
Öreg költők
Öreg költők, ti őszök fiai,
holt idők sírján hervadt koszorúk,
színesek, szépek, szelíd-szomorúk!
Olyan a ti halkuló dalotok,
mint a lebágyadt, őszi napsugár –
Öreg költők, ti őszök fiai.
Mert nem a nap lesz ősszel hidegebb,
hanem a vén föld el-elbotorkázik –
Mert nem a ti szent dalaitok hűlnek,
hanem a lelkek futnak, menekülnek
messze-jövőbe szárnyas paripán, –
Nem dalotok lesz ősszel hidegebb.
Mi repülünk el szárnyas paripánkon:
ében-sörényén szalagos a vágy,
és lázadt vérünk pihenőt se hágy –
Míg láng dalokkal búcsút intünk,
ősz fejetekre rózsát hintünk,
s rohanunk, szállunk tüzes paripánkon.
1924. augusztus 24.
Temetőben
Köröttem csend – és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és megtisztelnek a nagyok – –
Én a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.
Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
1924. augusztus 31.
Ki érti?
Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. –
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. –
Szerettem volna menni,
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért;
szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
1924. szeptember 10.
Súgás az ősznek
Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.
Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.
Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopódzva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.
Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s olyasvalamit súgok,
mit te se tudsz talán:
Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, –
ki ibolyákat álmodik.
Szatmár, 1924. szeptember 15.
Vonaton éjjel
Hallgatag éj van s utazom,
köröttem asszony, férfi, leány. –
Élet-vonatom ritmusa gördül,
kemény kereken zokogón zördül,
és lázas-szemű, idegen arcom
halavány,
halavány,
halavány.
Hallgatag éj van s utazom,
s szürke hegyekből koszorú
nyúlik a felhős, árnyas egekbe
komoran, búsan ránk-fenyegetve,
s odakünt minden elmaradó fa
szomorú,
szomorú,
szomorú.
Hallgatag éj van s utazom –
Ki tudja: meddig megyek én,
Hinti az ég a hímes ezüstöt,
vonatunk hányja, ontja a füstöt,
és megy a gőzös, rohan a gőzös
feketén,
feketén,
feketén.
1924. szeptember 23.
Prológus a “Szatmári pasztellképek” c. ciklus-tervezethez
Szülővárosom ködös, kicsi képe,
mit száz vonással örökít a kréta,
kacagtatott és megríkatott néha
és odasimult szívem közepébe.
Fölötte táncol könnyesarcú, halk búm,
ismeretségek cigánymuzsikája…
Most, hogy magosból tekintek le rája,
olyan, mint egy szent, színesképű album.
…Óh, nem most festem, rajzolom a képet,
ennek a drága, tündérkertben tépett
virágcsokornak üde ragyogását.
Most csak hímezem, mint egy finom asszony,
bekeretezem, s a falra akasztom,
hogy szeretettel mások is meglássák.
1924. december 30.
Tavasz kezdetén
Néma várás ül ma a nagy világon.
Csókos szellő rengeti vágyam árját,
És kínzott szívek panaszos beszéde
Tör ki belőlem.
Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged
Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik
S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most
Írt sebeimre.
Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök,
Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind?
Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk
Egyre tirátok.
1924.
Panaszos és békés nóta
Be ránk sújt az élet,
szegény emberekre!
Bottal, karddal ütnek,
fejszével is ütnek
s átkozódnak egyre.
Elfogyott kenyerünk,
elfogyott a pénzünk.
Fáj az ütés rajtunk,
halovány az ajkunk,
s nagy szomorún nézünk.
Irgalmatlan, csendes,
vad szomorúsággal,
csalatkozott hittel,
letört reményekkel,
letört olajággal.
Úgyis olyan felhős
most a régi kék ég,
úgyis elmegyünk már,
úgyis meghalunk már,
hagyjatok hát békét!
1925. január
A tisztviselőtelep
Enyhe, tavaszi friss esők után
újult zöld a fák rügyes koronája,
s hol az esővíz gödreit kivájja,
papírhajót ereszt a kisgyerek.
A vizes járdák tükrösen ragyognak,
üdén simul a tömött zsenge fű,
harangkongás és alkonyi derű
tér pihenni a házak tetejére.
A póznás sarkon perecet árulnak
mezitlábas kis sípoló fiúk:
itt-ott kinyílnak a színes zsaluk,
és kacagósan születik a vásár.
Emberek lépte vidáman kopog,
(pedig mindnek volt roskadásig dolga).
És mintha farkasszemet mosolyogna
derült arcukkal a jegenyesor.
Piros kabátos gimnazista lány
megy egy beszédes kacagó diákkal,
és minden szavuk tavasz-muzsikát vall.
Már bimbózik az orgonabokor.
1925. március 31.
Szembekötősdi
Pusztuljon el hát a valóság!
Aludjon el hát minden hős hit!
Gyulladjon ki a fény a bálon.
Mindennél több egy gyermek-álom:
gyertek, gyerekek,
játsszunk szembekötősdit!
(Úgy imádkozom néha magamért:
Kis fiú, jó fiú!
Tisztán-látással meg ne verd őt,
én Istenem;
hadd, ne lássa meg a fától az erdőt!
Haragos lánggal ha világok égnek,
tudjon örülni minden sziporkának,
tudjon örülni minden kicsiségnek!)
Kössétek be a szememet.
Kicsi leány, mehetsz jobbra,
én megyek balra. –
Puha szép kezedet
vajon, vajon még megtalálom?
Itt csörög a dió,
amott a mogyoró,
-: emitt meg sír valami álom…
Így van jól, gyerekek.
Játsszunk szembekötősdit!
1925. április 1.
Sötét ma
Az arcokig a tüzes sugarak
dalos ütemre lüktettek az égről,
s a bujdosó,
de vidám ajkadon
oltár-építőt keresett a zsoltár.
Ma szürke tornyok fúródnak az égbe,
ahonnan könnyek hullnak,
s öröklámpású,
nagy, misztikus homályban:
zsoltártalan a megépített oltár.
1925. május 13.
Villámláskor
A lélek örök, tapogató estjén
nagy szakadékok mellett
fekete ciprusok susognak,
s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
lassú ütemre permeteznek könnyet
a zizegő pázsitra.
De olyankor szép, amikor vihar zúg,
s hatalmas kézzel cibálja és tépi
s riasztja fel
az alvó kertnek minden álmait
a szél,
s a füstölő felhők fekete fátylán
átvág a villám cikázó kígyója.
Villámláskor:
ózonszagú a levegő,
s háromszor tátongóbban merednek elénk
a mélységek és a magasságok.
1925. május 14.
Confiteor
Úgy húz az emlék!
Mindig egy kertről álmodom,
hová ébren is visszamennék.
Csak egy kis kába
álom,
s hiába:
Megbolondulok,
mikor a szél
meglebbenti a fehér selyem-függönyt
s jázmin-illatot lehel a szobába.
1925. május 22.
Éji látogatás
Be-benézünk a lélek börtönébe
nagy, sötét éjszakán,
amikor alusznak a posztok.
Kezét tördelve kiabál
s visszhangot ver a cella éjje:
Jobbra hat könyök,
balra hat könyök –
Megőrülök!
Megőrülök! –
Kívül vijjog a szél.
1925. május 22.
Kopott álom
Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.
Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.
Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.
Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el…
Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.
Szatmár, 1925. június 12.
Szeretnék
Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.
Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.
…Először egy napig maradni ott,
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig…
Szatmár, 1925. július 10.
Névtelen vágy
Szép lenne:
ha a költőnek lenne egy homályos kertje,
melyet nem fog körül semmilyen kerítés,
szürke ködökbe foszlanék négy határa…
És a közepén állna egy sokablakos kastély.
A nagy kertben sétálna a költő
széles, nagykarimájú kalapjában
és széltől lobogtatott, kerek, fekete köpenyében,
számolva a két keze ujján, hogy meddig élt.
Ősszel, mikor puha szőnyeget szőnek
a suttogó fák zizegve-hulló sárga levelei,
kampós botjával maga előtt kaparászna,
hogy előtte, utána zörögjön a süppedő avar.
Megállna az alkonyati hűvösben.
Rádőlne a tóparti szomorú-fűzfák hallgató törzsére:
kilesni a mélységes csend titkát
és ritmustalan sorokba dalolná másnap,
harmadnap, egyedül, csendesen, egymagának…
A kastély ablakából pedig örökkön-örökké
két tágranyílt szem kísérné minden léptét,
s ha nagyon messzire talál elkalandozni,
mindig lenne, aki könnyezve félti:
hátha elmegy és nem tér többé vissza!…
Szatmár, 1925. július 11.
Hajnali kövek
Egy átjárónak tört köve vagyok
sáros kis utcán, derengés fele
félénk vággyal és nagy csenddel tele.
Köröttem mások, más apró kövek,
sárba ékelve, mindmegannyi bátor. –
Eső után van, hallgat a sikátor.
És várunk, várunk feszült-csendesen,
sok-sok hajnali, ázott, néma kő,
hogy valaki majd talán erre jő,
fényes-fehéren, esős hajnalon,
tűzhomlokából sugarat eresztve:
Huszadik Század, az új Hit, az Eszme!
Mi csak átjáró tört köve vagyunk,
sáros kis utcán, hajnalfény fele
várakozással és csenddel tele.
Sóhajtó álma mindünknek csak egy:
Izzó szemével talán énfelém int,
s talán én leszek, kit lábával érint…
Nagybánya, 1925. szeptember 12.
Öreg október
Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.
Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.
De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők – mint soha régen –
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet…
Szatmár, 1925. október 19.
Ibolya-csokor
Ibolya-csokrot álmodtam az éjjel.
Jeges az ablak, pihézik a hó,
álmos a reggel, míg lassan megyek.
Ismerőseim járnak szerteszéjjel,
de nem ismerek rájuk
és nem köszöntöm őket…
Hátam mögött verebek súgnak össze:
Ez ibolyáról álmodott az éjjel!…
Szatmár, 1925. november
A vándor
Bús vándor ballagott az úton át,
s égszín szemével megkérdezte tőlem:
Nem tudod: merre van a rózsafa?
Nem láttam, vándor, soha rózsafát.
Mézes szerelem forrás kútfeje
melyik irányban csörgedez, csobog?
Mert lázas szomjban eleped az ajkam.
Nem tudom, vándor, nem élek vele.
Keresem, hol a kék csillag ragyog
s aranyporos a boldogságnak útja –
Nem igazítsz el, hogy haza mehessek?
Nem tudom, vándor, idegen vagyok.
Szatmár, 1925. november 29.
December
A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.
Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titkokról halkan
meséket mesél.
…Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,
s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, – mert fehér.
Szatmár, 1925.
Mi lesz?
Uram, Te láttad:
Homlokom tele kőzúzással, vérrel,
kis lelkek köve milliószor ért el,
de sohse dobtam mással vissza őket,
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.
Uram, Te láttad:
Foszlós-belű volt, fehér és igaz,
haragviszonzás s békét lehelt mégis,
meleg illata csupa ős-poézis,
s az őrjöngőnek fékező vigasz.
Uram, most kérdem:
a világon torz gyűlölet arat.
Állok ostoros kőzápor alatt,
de hogy töltsem be akkor majd igédet,
ha – énnekem már kenyér sem marad?…
Szatmár, 1926. február
Titok
Amint megsúgtam itt-ott,
most hangos szóval is kihirdetem
a titkot,
hogy én nem vagyok közétek való.
Olyan országból ragadott hozzátok
szárnyas hintaló,
hol nyoma sincs a halálnak, a sírnak,
ahol a lelkek
kacagva sírnak,
hol kis Szépség is világot borít –
Mindenre emlékszem, mindent tudok,
csak a célomat nem tudom itt.
…Tán szétszórni e pár égi magot,
mit nagy Uralkodóm
táskámban hagyott,
mikor eljöttem lovamra hajolva,
anélkül, hogy búcsúzhattam volna?
Itt nem kél ki a mag –
S most siratom a vesztem,
s azt, hogy tőletek meg már elbúcsúztam,
mielőtt megérkeztem.
Szatmár, 1926. május 17.
Június
Kis szekrényemen sorakoznak,
és seregszemlét tartok én:
Lázmérő, jódos géztekercsek,
kininporok és digalén.
Nyitott ablakon június száll,
madár csiripel, csacsog egyre,
s a betáncoló napsugár
aranyport szór az üvegekre.
A régi tüzes kacagások –
a nyarak hite, jaj, mivé lett?
De ott künn azért harsány e dal,
és kicsordul a győztes élet.
Júniusok szent hevülése
a kórházig is fel-felárad,
de mit akar itt, menjen innen,
mikor itt minden olyan fáradt.
1926.
Új Loreley-vers
Számot vetettem bús magammal
(nincs mit csodálni rajta) –
Alkony volt, szelíd, csolnakázós,
és ringatott a Rajna.
Boszorkányhites rajongással
vágtam az evezőket
s hittem; a sok alkonyi árnyék
szívemig fel nem nőhet.
Mielőtt még a bíborcsúcsok
fürdenének az éjben,
daltól igézve, tört sajkával
alszom hidegen, mélyen.
Rohan, akinek vitorláját
esztelen vágya hajtja –
Felborzongott az esti szél,
és röpített a Rajna.
Hunyt szemmel szépen félig alva
a vég felé evezve,
keresztvetéssel hallgatóztam,
a zátony nincs is messze.
Régi végzettel úgy halok meg,
két karomat kitártan
reszketve dalban és mámorban!
…és vártam, egyre vártam.
Csend volt. Az alkony estbe hullott,
mint éltem merész titka.
Loreley csak egy szép hazugság,
mert üres volt a szikla.
Szatmár, 1926. július
Robinson
Robinson áll a tenger partján.
Háta mögött a zord sziget,
zúgó erdő, kúszó liánok –
és nézi, nézi a vizet.
Szemén rezeg a Magány könnye,
de arca sötét és konok:
hiszen csak tegnap rémítették
a fölfedezett lábnyomok.
Önnön lelkének papagája,
lenyűgözött bús szelleme
“Szegény Robinson”-t rikácsol rá,
s minden iszonyattal tele.
Rémekkel ijesztik az éjek,
a sziget lábujjhegyre áll,
feléje hajlik, fojtogatja:
Ezerszer jobb tán a halál!
És áll, csak áll a tenger partján,
háta mögött a zord sziget,
kúszó liánok, sötét erdő, –
és kémleli a nagy vizet.
A kék habok közt felmorajlik
valami zsongó, halk remény,
s a Magány foglya térdre hull
a tenger sivár fövenyén.
A láthatatlan messzeségben,
melyet már annyi álma rótt,
megérez és körülcirógat
egy eljövendő kis hajót.
Szatmárhegy, 1926. július
A kis piktor beszéli
Ezer virágzás, ezer álom,
ezer szín táncol palettámon.
Hódító egész világ ellen:
művész vagyok. – De nincs modellem.
Beszélnek rólam: “Egyszerű
kicsi piktor és kékszemű,
haja gesztenyeszínű, göndör.
Néha búsul és néha flörtöl.
A csókja jó és csókra kész,
de modellt állni? – az nehéz.
Nincs nála pénz, nincs nála víg tor.
Szegény, szegény a kicsi piktor.”
És énbennem csak zeng az álom,
színek tobzódnak palettámon.
Fojtott sírástól reng a mellem:
nem dolgozhatom! Nincs modellem!
Karzatról nézem tüllön át
a kis szubrettek idomát,
mulatókban és utakon
a rejtett Szépet kutatom;
nyomortanyákon meglesem,
amint könny pereg csendesen;
néha órákig szóval tartom
a koldusnőt az utcasarkon.
Komoly arcomat gyakran látja
szelíd nővérek szűzi fátyla,
s hol a kis mécses lángot áldoz,
imádkozom a Madonnához.
…S műtermemben egy délutánon
zsongani kezd a sok-sok álom,
a könny, a csók, az ima-hang
összecsendül, mint kis harang,
százfelől lopott halk mosoly
modell-alakká összefoly:
csoda vibrál vásznam előtt –
…és mégis megfestem a Nőt.
Szatmár, 1926. augusztus
Csitt, mese…
Mit meséljek, ha nem figyelnek?
Különben is fáradt vagyok.
Porfelhőt vernek a fejemre
tépő vad őszi viharok,
s az alkonyatok véres őszirózsák.
És nem várom a napi postát.
Olyan jó lenne hunyt pillákkal,
összefont karral súgni már:
“Oda a nyár! Oda a nyár!
Csitt, mese, halj meg,
csitulj el, ének!”
Sírni – egy rozsdás őszi gesztenyének
nekihajolva… –
Csak lefekhetnék! Csak már este volna!
Szatmár, 1926. szeptember
Örök vers
Fáradt-szelíden megy a Szépség –
Felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.
Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.
Hideg sírással jön az éjjel –
A vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.
Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?
1926.
Szegény Don Kihot
Nyomán a bágyadt alkonyati fénynek
feltámadnak a rég átélt regények.
Latin órán, régen, mint kisdiák,
pad alatt böngészett tragédiák.
És most szomorú, borús alkonyatkor
felpanaszlom, hogy másként hittem akkor.
Hogy fáj most ez a néma, terhes ég,
ez a harcos, unalmas szürkeség.
Lennék sötét hős, vagy gőgös, vidám:
Gróf Monte Christo, vagy Berend Iván.
Kit a Sors végül örömre is rávitt:
Szökött Gulliver, vagy Copperfild Dávid.
Csinos herceg, ki kéktoronyba tér,
s akit megölel forrón Hattyuvér.
Antonius, ki csak csókban erős,
vagy hitpáncélos szigetvári hős.
Romeo, akit vár az égi nász,
vagy az a szegény, bolond Árnyhalász.
Álmokban úszom, bízva boldogan:
a vágynak olyan édes íze van,
csámcsogom, mint jó puha kenyeret,
s közben az eső halkan megered.
Míg gyors ütemben kalapomra koppan,
összesúgnak az akácok titokban:
Mindig, mindig szélmalmokkal vivott
s nagyon megunta szegény Don Kihot.
Szatmár 1927.
Felhők fejedelme
Egy viharterhes éjszakán
sötét felhők királlyá tettek,
leszálltak hozzám gomolyogva
és hódolattal körülvettek.
E viharteljes éjjel óta
egyre jönnek a ködcsomók,
jön a sok újabb szürke felhő,
halk tisztelgés, sok furcsa bók.
S velem maradnak mindörökké,
beléjük merül homlokom,
ha könyvbe nézek, gépen írok,
vagy csilingel a telefon.
Felhő-ország lett az országom.
Ködbe veszett a világ képe.
Senki sem láthatja az arcom,
s én se nézek a más szemébe.
Suttogó, tompult szürkeségben,
mely ködpárás verset fakaszt,
álmodok távoli országot,
kéjremegésű friss tavaszt,
egy részeg, erős szép királyfit,
ki napsütésben tántorog…
Felhők, felhők, fekete felhők,
miért lettem királyotok?
Kolozsvár, 1927. április 29.
Majálison
A Hója erdő lombjai felett
tavaszi napfény-patak csergedez,
a tisztásokról dal szürönközik,
majálisozók víg ünnepe ez.
Tüzek gyúlnak, és távol füstjük édes.
A Hója erdő lombjai felett
ölelkező kacaj ül ünnepet,
s a tisztásokon dal szürönközik.
Olyan messze vagyok az emberektől!
Egy lángfehér virágú szép cseresznye
sziromhulltába tartom a fejem,
és néha-néha mintha beleveszne.
Egyedül állok, egyenesen, némán,
nem tüzel zene, nem kábít a bor:
én vagyok Dónáth, régi kőszobor
s a szirmok alá tartom a fejem.
Sötét fatörzsről kicsi hangya fut le,
a bolyba fut, vagy élelmet keres,
s szememből lassan könny patakja foly:
neki van miért, neki érdemes…
Szememből lassan könny patakja foly,
s tompán csuklik el kérdésem szava:
Hója erdőből mit vigyek haza,
és hol a haza, hol a hangyaboly?
Kolozsvár, 1927. május 1.
Finita est commedia
Ha nincsen már egetverő
kurjantás és izomerő,
csak ülni kell és nézni ki,
ahogy a szellő repiti
a járdán a hullt levelet
s az égen a fellegeket.
Csak ülni kell és nézni messze, a Semmi tengerén evezve, seszínű, álmos, néma habban, derengő torkú alkonyatban és azt gondolni, hogy – mese, lidérc, babona, semmi se.
Szellemet, múltat nem idézni.
Ha ajtót nyitnak, meg se nézni,
csak ülni, mint a holtak álma,
fakult verseket recitálva
forró nyáron, hideg telen,
bámulva és idegtelen…
Kolozsvár, 1927. augusztus
Hát nem különös?
Éles, áttetsző hűvös,
de nem borzongató.
Száraz levél koppan a kerítésen.
A roggyanó léptekkel ballagó vén postás
kövér táskája is csupa ilyennel van tele.
Az életre jön a halál,
az életre jön a halál –
hajtogatják a remegő kis kukac-szájak,
s valahonnan a kert végéről
mintha az ősz integetne hamiskásan:
Mindjárt jövök!
Az ég szinte felhőtlen
és zavartalanul, megdöbbentően kék.
Az egyetlen fellegfoszlányba egy gyermek kapaszkodik,
akit talán mindnyájan ismertek rajtam kívül –
s kitágult szemekkel akar bekandikálni
a felhő mögé,
a titokzatos, messzi kék csodákba.
1927. augusztus
Csend van
Egy dal ma újra elszökött.
Lábainál ültem valakinek
gitárral a kezemben
s szívemben ezeregy éjszakával.
Egy dal ma újra elszökött.
A gitár panaszosan bongott,
a tölgyfák suhogtak a szélben
s én néma maradtam.
Most csönd van, mérhetetlen éj,
a királynő pihegve alszik.
És úgy félek, hogy visszatér a dal
és fölriasztja őt.
Kolozsvár, 1927. november 5.
Circus maximus
Látod, már ezt is unom
nélküled.
Páholyt veszek neked
az életemben. Ülj bele mellém.
Kék szemem hasadékain
nézz ki te is az arénára:
Folyik a vérengzés,
búg a szelek torka.
Ezer levelet habzsol az ősz,
ezer virág hal meg,
ezer éneklő vértanú. Hallod őket?
S amott azúrkék trónusán
látod a Császárt?
Szája körül kemény mosoly,
ujját leszegi:
Nincs kegyelem!
1927.
Ilyen magasban
Én már a századik emeletről
hajolok a világ fölé.
A csillagokban már semmi különöset
nem találok, szentimentálisan elmerengeni
nem tudok rajtuk. Idefent olyan
természetesek, olyanok, amilyenek.
A lentről láthatatlan óriások
meredt mosollyal néznek ablakomra,
s a mázsás titkok, amiket egymásnak
hajigálnak, előttem suhognak el,
mint a bogarak.
Ilyen magasban többnyire napsütött
tisztásokra gondol az ember, mélyen folydogáló
kicsi patakokra.
Lányokra, akiket megcsókolt.
Kunyhókra, ahová visszavágyik.
1927.
Messze látok
Kitárt karral üveges szemmel
messze látok a Golgotáról
A hold békésen úszik az égen:
semmi se történt
A fű lágyan szerelmesen suhog:
semmi se történt
Magdolna József és a többiek
meghitten társalognak valahol
egy laposfedelű ház tetején:
semmi se történt
És vértajtékos testemet
a keresztfán felejtik.
1927.
Látod? Érzed? Hallod?
Látod?
Az imbolygó, seszínű árnyak
mindennap összébb bogozzák a hurkot,
és hiába fuldokolunk.
Érzed?
A kibukkanó ibolyák illata
összefolyik az őszirózsák szagával,
s a március is: halottak napja.
Hallod?
A végtelen űr egyik ketrecéből
egy kivilágított élő koponya
világba sikoltja semmiségét.
1927.
A páncél-ember
A csilláros, ódon erkély-teremben
áll a fekete páncél-ember,
az érc-lovag.
Már hatszáz éve áll mozdulatlanul,
csak egyszer-egyszer, éjfél idején
csikorog.
Ólomkeretes, színes ablakon
lyukas szemével bámulja az őszt
s a napsütést.
A várkisasszony most is aranyszőke,
de sima suhanccal csókolózik
a fák alatt.
A galambok a pártázaton
most is dörgölödve turbékolnak.
Hull a levél.
A páncél-ember nem szomorú,
nem mozdul, csak áll sisakosan,
mereven.
Már érti a titkot, látja a rugókat,
a rángó zsinórt a dolgok mögött.
Szinte kacag.
1927.
Falusi temetés
Vékony harang erőlködik:
Meghalt a Sándor kocsis
lánya
Állj meg világ – aranyláncos urak
vegyék le a kalapjukat
olvadj le hó az Istenszéke ormán
Meghalt a Sándor kocsis
lánya
Fekete koporsót szegeztek
a sápadt arcocskára –
Ki segít az édesanyjának?
Ki örül a tavasznak?
Ki énekel a templomi sorban?
Feketén beszél a pap
versenyt kárognak a varjak
a fiatal uraság fütyül
kacag a tanítóné
Locsog a sár a csűr körül
És eszeveszett kongatással
égig dagad a falu tornya.
1927.
Kezemben tartom a szívedet
Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
A vén kofaasszony, akivel pár jó szót
szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:
ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.
Nézd, milyen piros sugarakkal,
piros örömmel vár minket a
messzeségek messzesége; kezemben
tartom a szívedet: melegedik, melegedik…
1927.
Akármit teszek is
A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.
Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.
S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,
volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.
Akármit, akármit teszek is:
az este eljön. A szív lassúdik,
a víz lefelé folyik. S akit
ma szeretek, holnap elfelejtem…
1927.
Íme az ember
Lobogó lángszirmaink vannak
Két tűzrózsa vagyunk
Illatunk: a fűszerszámos kenetek
és drága füstök illata.
Ha kilépünk az esti útra
megzendülnek a harangok
Fagyoskodó kezek porolják végig
vörösen sugárzó kelyheinket.
Hivalkodás nélkül élünk
s alázatosan csodáljuk magunkat:
Íme a jóság
Íme az ember.
1927.
Volt
Kincses ládáimat
zuhanó pöröllyel szétzúzom.
Váraim tornyát dörgő ágyúval
Szétlövetem.
A romokra ülök
gondolkodni az életemről:
Milyen furcsa volt!
Két nagy lila szem volt,
melyre ráeresztem
pilláimat.
Méh volt:
méze volt, fulánkja volt.
Rózsa volt:
illata volt, tövise volt.
Gyertya volt:
fénye volt, füstje volt.
Milyen furcsa volt!
1927-1928.
Ide hallgass
Most kiállok az esőbe,
elszántan és
födetlen fővel.
És a csattanó villám
átszalad a szívemen,
és a zuhogó zápor
széjjeláztatja szénfekete
testemet,
és beszívnak magukba
a föld pórusai
ezerkilencszázhuszonnyolc
június tizenhetedikén.
De holnap
rózsaként nyílok ki
ablakod alatt
és minden eljövendő
igaz ember
szíve alatt.
1928.
Sajnálom őt…
S néha messzebbről látom őt,
aki most hozzátok beszél.
Látom, amint a hűvös szalonban
lassan cigarettára gyújt
s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
Látom arcán a kora ráncokat,
látom kusza, erőtlen haját.
Látom, amint lemegy a lépcsőn,
s a kövezeten kong a lépte,
s a háta csüggedten előre hajlik,
s a két karját lóbálja
szerencsétlenül.
Látom, amint egyedül baktat
keresztül a sötétedő sétatéren.
Felöltőjét nyitogatja a szél,
s kajla kalapja ereszként csurgatja
az egyhangú, tavaszi esőt – –
És olyankor nagyon,
nagyon sajnálom őt…
1928.
Tekintet nélkül
Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.
A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.
És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:
Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.
1928.
Bevallom
Ma bevallom nektek,
hogy sokat beszéltem a ködöntúli
messzi világról,
mely e világ mögött világol,
de enmagam nem láttam soha még.
Csak édes-bús, halk zenék jöttek,
szivárogtak a szívemig onnan,
s mire el akartam fütyülni őket,
már szétfutottak a feledésbe.
Csak apró, fehér postagalambok
érkeztek pihegőn és remegőn,
de leveleik ismeretlen nyelven írvák
s itt hevernek kibetűzetlenül.
Csak sisakos staféták érkeztek
siető, lázas üzenettel
vérhabos méneken,
de mire megjöttek: holtak voltak.
Úgy zuhantak le a lóról,
mellükön kicsi piros sebbel,
s ha kérdeztem és faggattam őket,
hallgattak, mint a sír,
mint a szélcsöndes, fülledt éjszaka.
1928.
Roskadozó ház
Feküdni fogok,
ájult törmelék,
és hallani fogom
a szemrehányást:
Ablakaidat színessel üvegeztük,
falaidat fehérre festettük,
bádog-tetődet pirosra festettük,
szobáidba bútorokat raktunk,
kandallódba friss tüzeket raktunk,
…mégis összedőltél,
mégis összedőltél!
1928.
Vajon hol jár?
Hiszen ismertétek a mosolyt!
Fehér és gyapjas bárányka volt,
nem hasonlított a bivalyfekete
síráshoz, a cinikus, rókaveres
kacajhoz sem. Most elveszett.
Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,
olyan őszinte, szelíd és meleg
volt. Most elveszett. S odakünt már
esteledik, farkasok üvöltenek
mindenfelé, kísértetek járnak
a városvégi elhagyott romoknál,
készülő vihar lengeti a fákat,
a kapukat is be kell zárni,
a gyertyákat is meg kell gyújtani.
Vajon hol jár, hol reszket, milyen
vadon erdőben béget és sír utánam?
1928.
Jertek a hegyre
I.
Drótsövények
és botorka hangulatok.
Könnycseppek és rajzok.
Esik az eső,
éjszaka van.
Aprózott lépteim kopogása
bágyadtan veri ki
emberségem ritmusát.
Mindenki sír
és egy helyben áll.
Csak én megyek valahová
eldalolni egy dalt.
Kigyújtani egy nagy piros
szívet.
II.
Már égnek a tüzek.
Pattog a rőzse
és kékes lánggal ég
levágott jobbkezem.
Most a szívem
következik.
Azért:
nyájak őrizői,
jertek a hegyre!
Ki-ki elhagyja atyját
és elhagyja anyját
és követ engem.
1928.
Sietni kellett
Ma találkoztam az öreg Mikulással.
Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
csupa hó volt. De mondom, nagyon siettem
amint már évek óta sietek és mindnyájan
sietünk és nem tudtam megállni.
Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,
kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes
gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.
Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind
nála voltak, hátára akasztva csüngött
kicsi fekete hintalovam, melyen
valaha vészes csatákba nyargaltam az
esteledő gyermekszobából s nyakában most
is csilingelt a kicsi ezüst csengő,
finoman, messziről, mint az édes anyám
hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni
kellett és nem tudtam megállni.
Az öreg megfordult, álldogált az úton,
orrát vörösre csípte a hideg,
színtelen szeméből könny szivárgott,
s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével
vidáman integetett utánam.
Abafája, 1928.