Az üveghegyen
Az üveghegyen bandukoltam, békésen,
üvegcserjék csillogása között,
valami régi szomorúság ízével a számban.
Ezer méterek mélyéről halványan piroslott
fel az örök gondolat tüze, öles lángok
nyaldostak bizonytalanul, némán,
üveg alól. Koporsók feküdtek a föld
tiszta üregében. Fakóarcú holtakat
ölelve, akiknek lehunyt szeme alatt
bölcsen ringott a végtelen mosolygás.
Egyszerre megértettem mindent egy cikázó
pillanatra, megértettem a szeliden
bíborodó, uszályos holdat, megértettem
anyám egy régi, zavaros pillantását
s halk borzalommal emlékeztem vissza,
hogy én teremtettem a csillagokat.
Könnyű lábam alatt pengett, zengett
az örökkévalóság üvegmuzsikája.
Abafája, 1929. február 24.
Itt járt valaki
Fáradtan jövök a mezőről.
A görbe hold piros sugara
beragyogja magányos házamat.
s íme, lábnyomok fénylenek előtte.
Rozsdás kulcsom nyiszog a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb tisztára súrolt
s furcsán csillog a kopott kilincs.
Meleg fogad és hervadó illat.
Régi fényképek szeme villog.
Hangosvidáman pattog a tűz
a kemencén. Ki rakott tüzet?
A lámpában új olaj serceg,
ágyamon friss, fehér lepedő
hívogat. Nini, dombos párnám is
fehér. Ki vetett ágyat?
Asztalomon kinyitott könyvek,
elhintett virágok derengenek
halványan, mint a jó álmok,
melyeket hajnalra elfeledünk.
A piros hold ring, száll az égen,
beragyogja magányos életemet.
s én tünődve ülök ágyamon:
Ki járt itt? Istenem, ki járt itt?
1929. december 22.
Esős éjszaka
A sáros őszi parknak
hervadt
levél-szaga van.
Suhog a sűrű eső.
Éjszaka van.
Finom kövéres úr
jön,
ittas,
el-elkanyargó.
A tar bokrokban leskelődik
egy nyűtt, sovány csavargó.
Zuhanás.
Vad sikoly.
A csendnek vér-szaga van.
Suhog a sűrű eső.
Éjszaka van.
1932. április
25
Harmatcseppektől ázva, verten, tüzet rakok a nyári kertben.
Haszontalan tűz, meddő fajta és nincsen is mit sütni rajta… A kis papírtűz már galyat fog, a huszonöt galy pattog, pattog halk éjszakai, bús szelek közt, zsenge vadszőlő levelek közt.
Állok, mintha csodára várnék. Mögöttem nyúlik hosszú árnyék, nyurga kezem és nyurga lábam s fejem messze az éjszakában.
Most fellobban a ritka rőzse, benne ég minden lángok őse, a fák porát vérrel lemossa, virágzó rőzse, lángi rózsa s az alja lassanként parázsló. Én mormolok, mint ős varázsló.
Figyeljétek, vén, haragos fák, idenézzetek, csillagocskák!
Ez a perc most bíborba szédül egész világhoz lángbeszédül: nem látott szebbet senki, jobbat
most lobban a láng legnagyobbat!
Nézzétek, ó nézzetek rája: huszonöt rőzseszál csodája lázadó harc és édes béke, huszonöt évem édessége!
Eztán is kéj és néha baj vár, de oly nyirkos a többi galy már, nedves napok, dérverte percek, mint senyved, satnyul, sírva serceg… Mi jön e tűz helyébe, aztán?
Sok-sok panasz tán, halk vigasz tán:
Micsoda lángok lohadása!…
Micsoda fények fakulása!…
Kolozsvár, 1932. május 17.
Szív, szív
Szív. Érzelgő, szomorú. Néma.
Gáláns poéták lantján: égi téma.
Hamis hang, csukló, összerontott.
Te szégyenled, más nevet, te kimondod.
Lehet, hogy ez lesz a vesztem:
Idehallgass, ma fölfedeztem.
Fölfedeztem és bármi légyen,
leírom: Szív! Nincs benne szégyen.
Szív. Szív. Kissé különös nekem is.
De van, mert fáj. Van, igenis!
Felém fordulnak mind az angyalok.
Szívbölcselet ez: “Fáj, tehát vagyok”.
Fáj, fáj, fáj keservesen.
Idehallgass, én kedvesem:
Te se szégyeld számkivetett
piros és fájó szívedet.
Valld be a szívet és a vért is
s mondjuk, hogy szív, szív – csakazértis!
Lehet, hogy semmi, semmi sem marad,
a szívünk, szép gyümölcs, megmarad,
bár puha, beletörik az acél,
fájni fog és sírni, mint a szél.
s este, sötétben, akár valami
korhadó kis fa, világítani,
világítani, bíbortűzű sebben,
mindegyre jobban, mindig keservesebben.
Az Isten, meglátod, észreveszi,
mindkettőt kezébe veszi
s örvendezőn, hogy meglelé
fáklyául tartja a világ felé!
1932. június 18.
Festett üvegablak
Olyan gyönge, halk, oly álmos, oly
könnyű lettél most, én szívem,
mint matt tükörben lágy mosoly,
üvegre festett ifjú szent,
akin átcsillan őszi nap
s szelíd emlékezést jelent.
Pasztell-fellegen fekszem úszva:
tovaszálló kép, képzelet,
túl mindenen. Két hattyú húzza.
Körül nagy kékség. Tiszta semmi.
Kezemet sóhaj lengeti.
Most minden dolgom így pihenni.
Körülöttem sok gyöngyvirág,
ibolya, nárcisz, orgona,
hóvirág, szegfű, gyöngyvirág.
Hogy a két hattyú vonni bírjon,
buborék lettem, Hópihe.
Jó így. Ámen. Anyám ne sírjon.
Böngészek édes, messzi bún.
Ez minden szentek édene,
fényreszketés, Elysium.
Semmi sem volt és semmi sem lesz.
Most szájon csókol egy kis angyal,
aki hasonlít kedvesemhez.
1933.
Tiltott szerelem
Szeretőm, hol az út?
Kék csillag kilobbant,
zöld csillag kialudt.
Aranyló csillagok
lehúnyták szemüket.
Jaj nekünk, tolvajok!
Az égbolt peremén
csillagok teteme
tornyosul feketén.
Nézd, már csak egymaga
villog a szerelem
vérpiros csillaga.
1933. december. 24.
Sirató ének Jancsó Benedek halálára
Kiért zsongnak a fájdalmas harangok?
Kinek kísérik hallgatag torát?
Téged siratnak kongva és jajongva,
a véndiákok víg-bölcs nesztorát.
Öreg voltál s az ifjakat szeretted.
Szeretve tisztelt a jövő hada.
Égő lelkünkre csillapítva hullott
keleti-bölcs ajkad szóharmata.
Míg lángpallossal járt a véres angyal,
a Történelem s dúlva öldökölt,
te símogattál ráncos ujjaiddal
s tenyérré tártad szét a bősz ökölt.
Ám harcos is voltál, komor, ha kellett,
izmossá lendült két öreg kezed,
toll-dárdád forgott, szikrát hányva zúgott
és jaj volt annak, aki vétkezett.
… Álltam előtted én is, ifjú lantos,
és szent kezed pihent a vállamon:
Most sajgó seb lett rajtam érintésed
és e sebet, jaj, sírig vállalom.
A sebből vér foly, árva fajta vére,
égő, patakzó, tűzvörös rubint:
vérrel siratjuk táltos nagy halálod,
melynek példája már felénk suhint.
Árvák lettünk, mint Szondi két apródja,
s míg lángnap szunnyad el az ormokon,
hallgatjuk az alkonyi szél sirámát…
Egy késő kobzos sír a sírodon.
1933.
Psalmus Hungaricus – I
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábitott minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bus, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserü mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kimélted az erőt,
miért kimélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiu!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiu!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zugjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállu vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Psalmus Hungaricus – II
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel biztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva uszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonitó vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember!
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és bughat lágyan, mint a lehelet
s bizvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig igy kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Psalmus Hungaricus – III
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehunyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepüt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szíve fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni;
egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zug, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Psalmus Hungaricus – IV
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor e bus kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad:
mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanitvány,
addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelid Isten könnyezett és úgy tanitotta ezt,
ám annak kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül, és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Psalmus Hungaricus – V
Idegen vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higgyétek el, hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy bucsuzom,
mert immár más utakra kelle mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar,
ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar
itt nincsen alku, nincsen semmi “de”.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg,
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
lángkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!Itt voltam…Idegen vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higgyétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy bucsuzom,
mert immár más utakra kelle mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar,
ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar
itt nincsen alku, nincsen semmi “de”.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg,
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
lángkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Psalmus Hungaricus – VI
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt
üljetek mellém!
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide népem
S hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa hurjait
feszült idegem hurjait
jajgatva tépem,
ó népem, árva népem! –
s dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zugva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
Ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
Ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
Ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!
1936.
Te: meleg száj…
Te: meleg száj.
Te: meleg szem.
Ha fázom:
Nálad melegszem.
1937.január 9.
Itt voltam…
Itt voltam,
jól aludt.
Énnekem
fel is út,
le is út.
Bús vagyok, de
nem ejtek könnyet.
Hozza el a
két Babits-könyvet!
1937. szeptember. 21.
Majd nemsokára, egyszer,…
Majd nemsokára, egyszer,
ha többé fel nem támaszt
se imádság, se vegyszer,
közel-távol jövőben
megállsz egy sírkeresztnél
a dombos temetőben,
hol annyi a fenyő
és halkan olvasod nevem:
Dsida Jenő
egy kicsikét szepegve
jusson majd az eszedbe,
hogy forró volt a szám
és igazán és igazán
Szerettelek…
Vers a Sétatérről
Anyák napján írtam
Ma künt kószáltam a Sétatéren. Sütött a nap, szólt a zene. A játékköröndön gyermekek ugrándoztak. Zörgött a kiskocsi, suhant a kicsi kerékpár, nagyokat puffant a labda s a gyermektorkokból vékony, éles hangocskák törtek magasra, az öröm tavaszi sikoltásai.
Az anyák pedig körben ültek,
körben ültek, nagy csöndben ültek,
arcuk piros, mint azoké,
kik valamitől felhevültek,
majd meg sápadt, mint azoké,
kik gyakran virrasztani szoktak,
jövőbe néző szemmel ültek
és mosolyogtak, mosolyogtak.
Néha egy-egy halk figyelmeztetés hullott a játszadozók közé: Mancika, meg ne izzadj! Babuka, mitől poros a ruhád? Vigyázz, Pityuka, el ne essél! – És amikor Pityuka mégis elesett, anyuka öble kapta, megpaskolta, csókjával meggyógyította a bibit és félperc múlva már megint betyárok réme, rettegett pandur volt a kis csibész.
Mit láttam akkor hirtelen,
tessék csak meghallgatni, kérem.
Sok-sok millió gyermeket
láttam játszani hófehéren.
Pirosan, kéken, rózsaszínűn
millió virág volt az, kérem –
És millió anya vigyázott
rájuk a nagy-nagy Sétatéren.
Bizony, hatalmas játszótér a világ és mi mindnyájan gyermekek vagyunk. Mienk a gondolatok játéka, a tudomány játéka, a munka játéka, a szántás-vetés játéka, a gépek játéka, verünk írógépet, hajtunk nyomdagépet, vasutasdit játszunk dübörgő sötét alagútakban, hajókázunk mély tengerek fölött és felszállunk a fellegek közé.
A millió anya pedig,
ki nem osztozik semmi béren,
vigyáz, vigyáz fölhevült arccal
vagy virrasztva, halott-fehéren.
Őrködik a lelkéből sarjadt
lelken, a véréből lett véren,
ül, vigyáz millió anya
a furcsa, roppant Sétatéren.
És menetelnek a férfiak. Vállukon fegyver, arcukon verejték. Menetelnek rombalőtt falvak között. A lövészárkok éhesen tátják torkukat, a repülőgépek tompán berregnek, valaki húnyt szemmel, véresen lóg a drótsövényen. Szakadatlanul dörög az ágyú, tűztől dereng az éji láthatár.
Vigyázz, kicsikém, meg ne izzadj,
ha lefekszel, keresztet vessél,
jaj, mitől véres a ruhád?
Vigyázz, fiacskám, el ne essél!
S száll a fohász, égő imádság
és hull a könny, pereg fehéren
a végtelen világmezőn,
a sétatéren, csatatéren.
És mindenütt velünk vannak. Mindenhova elkísérnek. Mikor sápadt lámpafénynél egyedül ülünk, mikor sötét éjjel csatakos útakon botorkálunk, mikor azt hisszük, hogy senki sincs velünk, – akkor is velünk vannak, akkor is előttünk járnak, kezükben pislogó mécs, lobogó gyertya, szemükben könny, szájukon imádság.
Ők a világnak vigyázói,
orvosai a férfi láznak,
angyalai örök örömnek,
szellemei az örök gyásznak
s ha elmennek a sétatérről
s a temető csendjében fáznak,
onnan is néz, néz a szemük,
onnan is látnak és vigyáznak.
Vidáman folynak napjaim…
Vidáman folynak napjaim és nem panaszkodom.
Szép földön járok s fölfelé már nem kapaszkodom.
Szeretek élni, kábít e színes, zenés bolond
világ, mely oly sokat beszél, holott semmit se mond.
Már csak te izgatsz, mélabú, ki úgy csöppensz bele
sugárzó napjaimba, mint tiszta vizzel tele
pohárba tuscsepp, eresen, lassan szívódva szét,
míg szürke szállal szövi át a víz ezüst szinét.
S nem tudni azt előre, hogy mikor csöppen a tus,
a rezgő víz, a tiszta part mikor lesz mélabús,
mikor úszkál a hirtelen elpárolgott derű
helyén a gyászos nedv, mitől az ital keserű.
Csak jössz, szembejössz, mélabú, mint kedves, halovány,
iskola felé siető könyvtáskás kisleány,
ki úgy megy kissé vacogón, mint harcba megy a hős,
mert nem készült, felelni fél és érzi, felelős –
vagy hazafelé ballagó bús munkanélküli,
ki a bor felszabadító, jó ünnepét üli,
halkan dúdol, míg karja tág körökben szétivel
és mosolyog és könnyezik s nem számol semmivel.
Vagy hajlongó kucséber, ősz bajszára mord ború
kenődött sárgán, őmaga sovány és félkarú,
s megáll, mindennap ugyanúgy, bús, elszánt és konok
alázattal és szavai, mint férges bonbonok.
Ím, úgy jössz hozzám, mélabú, mint e sok névtelen
rossz ismeretlen ismerős, ki jön, jön végtelen
fájdalmas sorban, eltűnik s felbukkan itt vagy ott
s minden emléket újra kelt, amit tegnap hagyott.
Nem veszlek észre s mindenütt, mindig nyomomba jársz,
nem számítok rád sohasem és mindig rámtalálsz.
Ó, mindig meglepsz, amikor fékeveszett, hiú
jókedvben önmagam vagyok, víg csintalan fiú,
néha legyecske képiben, ki zümmög szomorún,
majd selyem szalag képiben, ki hervadt koszorún
csüng-leng a szélben, máskor egy finom elhullatott
hajszál alakjában, avagy tán nincs is alakod,
csak megszállsz rezgő, testtelen mélyből szürönközött
kísértetként, mikor ülök a cimborák között
fehér asztalnál, ahová kacér szeszély sodort,
megszállsz épp akkor, amikor fölemelem a bort,
s a világító, sárarany pohár csak fennakad
kezemmel együtt, magasan és minden megszakad,
összedől, mint torony, amely vad földlökést kapott:
megállítod, mint Józsua, az íjas, a napot.
És síri csönd lesz mindenütt, elhallgat a zene,
mintha örök, tusfekete sötétség kezdene
terjedni lassan, valami emésztő, végtelen
szomorúság, még kék az ég, de kékje éktelen,
még ver a szív, de már kihagy és megpihenni kész,
még van a föld, de füstbe fúl és oszlik az egész,
a fej előre billen és rokkanva hull a váll,
a levegőben a meleg téboly sejtelme száll
és nagy a csend és mély a csend, hogy már rettenetes,
nyugodtan néz, mered a szem, de semmit sem keres,
csak tágultan pihen, ahogy a vak szem révedez,
mely mit se néz és mit se lát, de mindent észrevesz.
Futottam, kerestem…
Futottam, kerestem,
futottam, elestem,
emlékszem: futottam…
ni, hova jutottam!
Idegen nagy erdő,
lassú szél, kesergő,
fák, füvek nem élnek,
csak vizek zenélnek,
kék vizek setéten
szaladnak a réten.
Piros és fekete
a mező kerete.
Be sokat kerestem,
futottam, elestem,
magamat ütöttem –
a halál mögöttem,
kék űrbe szaladtam,
a világ alattam.
Talán már kutatnak
mélyén a kutaknak,
házakban, mezőkön,
pincékben, tetőkön.
Üres a kerevet,
kiáltják nevemet,
barátok vádja szól…
senkise válaszol.
Síma a homlokom,
nem tudom, gondolom:
lehet, hogy keresnek.
Majd ők is elesnek,
ide csak halott jár,
semmit se hallok már…
Sirat-é kedvesem?
Kutat-é kedvesem?
Tegnap forróság…
Tegnap forróság évadában éltél
Négy izmos szellem alig bírt volna veled
úgy fogóztál földbe kemény vaserős gyökerekkel
s kiálltad volna a fejszecsapás zivatar-zuhogását
Tegnap az erő évadában éltél
s netalán kivágott lelkedet
lelked földrekívánkozó suhogó gigász-koponyáját
angyalok légiója nyögve cipelte volna
Ma fázol nem tudod mi történt
gyökered sziklák sora közt mint a moháé
tested halálra menendő
kitépni gyermekkéz is elegendő
S egyetlen szellem úgy szállana égbe veled
mint fecske repül fészkébe a szalmaszállal
mint kiskorodban képzeltél havas angyalokat
suhanva fenyőcsemetével s gyertyavilággal
Homokban
Aranyhomokon lépkedsz,
Forró partok szikrázó gyémántporában.
Nézlek, amint
Ledobod sercegő selymeidet,
Habos és puha alsóruhád fehér fodrait.
Melledet és íves, barna combodat
A hercegi nap tenyere remegőn simogatja
Míg sziporkák szöknek
Bolyhos bőrödön,
Én kókuszdiós, távoli szigetekre gondolok
És sós-szagú, álomba locsogó tengerekre.