Pazarlás után

Sudárderekú várúr voltam.
Ezer ládával állt a kincsem
s egyszer úgy jött a hegytetőn,
hogy szerteszórjam, völgybe hintsem.
Odalent tárt, görcsös kezekkel
lázban koldultak, sírva, bízva,
hogy fentről csengjen, záporozzon
aranyzenéjű alamizsna.
De nem jutott a völgyig el
az ajándék, a büszke, szép, sok:
guruló lejtős hosszú útban
mind elnyelték a szakadékok.
Otromba mesebeli dzsinnek
csalták talán a mélybe esni
és most már minden oda van
és nem érdemes megkeresni.
Völgynek indulok üres kézzel,
mint egy eltévedt árva gyermek…
Ha nem zuhanok szakadékba,
lent a koldusok agyonvernek.
(1928)

A javasasszony mondta

Ahol engem eltemetnek:
minden frissharmatú reggel
turbékoló szeretettel
három galamb búzát eszik.
Ahol engem eltemetnek:
déli napban dús fa pompáz
s árnyékában csókoló láz
búvik össze mámorultan.
Ahol engem eltemetnek:
éjbe csapnak lidérc-lángok
s kincskereső boszorkányok
akadnak rá koponyámra.
(1928)

Hull a hó

Ölelj át szelíd fehér Tél apó,
menjünk sétálni esti kis uccába,
hol hiú fénnyel nem zavar a lámpa,
Te fehér, öreg, édes Tél apó!
Lépteink neszét elnyeli a hó,
s míg ajkaidra mesét csal a bánat,
bundába rejtem csukott szempillámat
és fejünket is belepi a hó.
Megyünk, ballagunk. – Nézd csak, Tél apó:
Utolsó kis ház, itt a város vége…
Ennél a háznál kezdődik a béke.
Menjünk csak tovább, menjünk, Tél apó!
Végtelen éj van, halkan hull a hó,
már csak köd vagyok, kis, parányi pára
és csöndes meséd végső mondatára
áment sóhajtasz, drága Tél apó.
(1928)

Kihamvadt pipák

Oly nagyon úrrá lett fölöttünk
minden vétek, minden hiba
s öreg magyar lomha szájában
kialudt a cifra pipa.
Falusi estén, kis padon,
minek már füst, minek beszéd?
Húnyt falvak mentén elbolyongok:
be szomorú ez és be szép!
Hejhaj, halódnak ősi álmok,
izmos tervek, táltos mesék
és felgomolygó fellegkárpit
nyomán terül a szürkeség;
szortyogó víg pipaszó nélkül
mormogunk álmos átkokat
s nem füstöl égre vén pipákból
pogányos, ősi áldozat.
Szikrákat horzsolok lelkemből,
ütéstől félve, fájva, bújva,
hogy hátha, az a régi füst,
régi tűz fellobbanna újra,
de távolról terhes telek
fojtó, fagyos fuvalma száll
s minden szomorgó szép szavam:
viharban gyújtott gyufaszál.
1928. február 25.

Dal az egészségesekről

Róluk szólok, akiknek két szemük van
s a két szemükön keresztül se látnak,
elolvasták, mert úgy illik, Petőfit,
s vasalt ruhájuk három öltözet.
Üres vitákban Istenről beszélnek:
mosolygós öregúrnak képzelik
s ha döbbenetes szörnyű szépségében
elébük borzad, menten letagadják.
Róluk szólok, a józan boldogokról
akik azt mondják: mégis fák a fák
lelketlennek mondják a köveket
igazán a tündérekben sem hisznek.
Övék a föld és árnyékjára mind,
kutak mélyére soha le nem szállnak
és úgy halnak meg mese-gyertya nélkül:
gyógyíthatatlan egészségesek.
1928. március 13.

Pacsirta-érkezés

Újságíró-jelentés márciusban

Szerkesztő Uram! Erre mifelénk
lassan múlnak a jó öreg napok.
Fellegek húznak csöndesen az égen
s nagy eseményről nem is írhatok.
Valami azért mégis csak adódik,
valami halk, szép és titokzatos:
olvadt jégtáblák résein zuhogva,
muzsikál minden éjjel a Szamos.
Borzongva titkon a fák is megsuhognak,
megmozdul bennük valami örök,
az éjszakában zsong és zeng a föld
s ekét kivánnak duzzadó rögök.
És tegnap éjjel, tegnap éjjel aztán,
azt hiszem, ezt még eddig meg nem írták –
dalos sereg érkezett Afrikából,
elöntötték az eget a pacsirták.
A szántóvetők zengő buzdítója
dalolt s a szemem álmatlan maradt;
éjjel a tavasz, erő mind felébredt…
Egyéb hírem most nem igen akadt.
1928. március 24.

Erdélyi gyermek imája

Nagy kerek világon
van egy kicsi ország,
kicsi Erdélyország.
Parányi kerek folt
a kerek föld hátán,
de ha a világra
sötét este szállott
s kikönyökölsz fényes
csillag-ablakodon,
ugye, jó Istenkém,
mégis megtalálod
ugye, megtalálod?
Kis Erdélyországban
van egy pici gyermek,
akinek ajkai
imákat rebegnek:
parányi bogárka
nagy füves mezőben,
de ha már az este
harmat-könnyet ejtett,
jóságos szemedet
ugye, én Istenkém,
mégis rámfelejted,
ugye, rámfelejted?
Így imádkozom én
minden este szépen:
töröld le a könnyet
az anyám szemében.
Aztán imádkozom
küszködő apámért,
tanító bácsiért,
mindennapi jóért,
s imádkozom mindig
összetett kezekkel
Elek nagyapóért,
drága nagyapóért.
1928. május. 30.

Remeték indulása

Ma még szunnyad az erdő,
A lombhasadékon átdereng a hold,
a füvek szaga csendről énekel.
De virrasztanak a mindentudók.
Akiknek fehér, bozontos a szakálla,
szemük villogó szentjánosbogár,
akiknek görcsös vándorbotja
a halál kaszáját százszor összetörte,
akik tudják, hogy egyszer egy az három,
hogy a színek beszélni tudnak
s akik falusi, útszéli kereszten
nem köpdösik le a Megváltó testét.
És egy éjszaka megindulnak ők.
Bíborvörösre izzik át a hold,
smaragdzölden lobognak a füvek
és moraj lesz a lombsuttogásból.
Jönnek ők és velük a farkasok
és a rengeteg minden vadjai
és üvöltésüktől lángba csavarodnak
korhadt gerendák és korhadt szívek,
Énekelnek a remeték. És az egek
dala harsányan zuhog alá
s borzalomba öltözik az alvó szépség,
mert e világ fejedelme megítéltetett.
1928. június 25.

Őrzöm az ajtót

Állig fegyverben őrzöm az ajtót,
nyáron is izzó páncélsisakkal
s éjjeli fáklyával, álmatlanul.
Kísértetek zsonganak
és tőlük is riadozva féltem
a szemnemlátta kincseket.
Megállj, ki vagy? Árnyékom az.
Árnyék, árnyék, ne lopózz a terembe,
könyörgök, ne lopj meg engem!
S jön egy angyal s birkózni kezdünk.
Villámló kése sziszegve szeli
hörgő torkomat.
S a titokzatos terembe belép.
És hideg márványpadlót talál
és csupasz falakat.
1928. június 25.

A magyar tenger

Vannak sötét, magyar sírások,
magyar fájdalmak, rengeteg,
van borongó-szürke magyar ég
és vannak magyar tengerek.
A magyar tenger aranysárga,
sírás után arany derű.
Vihara csöndes zizzenés
és hullámzása gyönyörű.
Magyar tenger magyar hajósa:
zömök, bússzemű atyafi,
pengő kasza az evezője
s panaszát ritkán hallani.
Bánatban, vészben és viharban
ő minden végzetet betölt
s elringatja az arany tenger,
melyet úgy hívnak: búzaföld.
1928. július 21.

Versek

2.
Hallgat a száj,
mely kiáltani fog…
Magába roskad a sötét,
mely világít egyszer.
A gyászfekete,
illattalan űrben
suhannak,
köszönnek
eleresztett,
bús
ebcsaholások.
A jegenyék szíve eláll,
a tornyok lassan nőnek, nőnek
s a költő lelke lebeg
a megvakult vizek felett.
3.
Álom.
Megáll az ágyam mellett.
Tiszta,
mint a harmadfű
bárány,
Megáll a fülem mellett.
Csengő,
mint az aranycsengő.
Megáll a szemem előtt,
fényesen,
mint a jövendő lelke.
Szívembe gyökeret ver
s illatos,
egyenes,
mint a fenyőfa.
Abafája, 1928. július

Harangszentelésre

Pusztult az ember hörgő vérmezőkön,
üresek lettek falvak, városok.
Az elhagyott nők borzadozva látták,
hogy az utcán a halál ácsorog.
Elnémultak a templomok, harangok,
az Isten nyelve bénán hallgatott
s a harangokból ágyúcsövek lettek
s az ágyúk tövén százezer halott.
A máskor békét esdő tiszta ércek
nyomort bömböltek, zúgtak szerteszét
s a tócsákba szétömlött vér szaga
megülte tompán az ember eszét.
Azután csend lett az égett mezőkön,
szívet fagyasztó, dermedt rémület,
ágyúk, gránátok utolsót robbantak
és tört szilánkkal fedték a teret.
Aztán leszállott sok-sok kicsi angyal,
hófehér szárnyú, békés angyalok,
beröpdösték a rombadőlt világot
hol rémítettek még a harc-nyomok.
Kosárba raktak minden csonka ércet,
melyekbe befagyott a régi hang,
rájuk leheltek rózsás kicsi szájjal
s lettek, mik voltak: száz csengő harang.
És úgy repültek, hátukon cipelve
a drága terhet, kis faluk felé,
hogy elvigyék az embereknek ismét
a béke szavát, mely az Istené.
Felakasztották újra a toronyba,
visszhangot újjongott a völgy s a hegy
és az angyalhad így repült tovább
és így jutott el mihozzánk is egy.
Hallgassátok, ha szólal a harangunk
s esengve, csengve kong a templomon,
hogyan hirdeti az élet igéjét,
amely kivirul minden bús romon.
Mert e harangban beszél ő, ki elment,
s Krisztushoz jutott a halálon át,
beszél édesen, itthoni beszéddel
barátod, fiad, testvéred, apád.
És azt mondja: Lám, gyűlölet-csatában
véreztem el idegen föld ölén,
de új harangunk boldog új dalában
kicsiny falunkba visszatértem én.
És itt maradok Krisztusommal együtt,
itt lengek mindig e vidék felett – –
Bimm-bamm, bimm-bamm, – csak egy jó van a földön
s az a szeretet, az a szeretet.
(1928)