Halott barátomnak

A “Jó Barát” halottjának Ruprecht Sanyi VIII. o. t-nak adom utolsó kézszoritás helyett,
amelyre már nem jutott idő

Lilakék port a néma est ver
s az est porával szállsz magasra,
hogy utolsó vizsgádra állj –
A nagy teremben vár a Mester.

Téged, Testvér, nem féltelek.
Aki előtt te mostan állasz,
szigorúan is örök Jóság –
s te gyerek vagy, olyan gyerek!

Mégis van, Testvér, aggodalmam:
Ha véletlenül én is, én is
szóba jönnék és kérdeződne…
Meséljél neki nagyon halkan.

Mondd, hogy az esti imádságom
most is a régi, régi még
s mindig megbánom, mikor daccal
sapkámat néha odavágom.

Mondd, hogy a régi biblia
most is itt nyüzsög a lelkemben:
Hegyi beszéd, virágvasárnap,
feltámasztott Naim fia,

a farizeus és a vámos – –
… Vagy elég tán, ha annyit mondasz
susogva a Mester fülébe:
… “Nagyon sápadt és nagyon álmos.”

1927. január 15.

Mondj mesét

Csűrös Emiliának

Feszülő bánat ólomzubbonyában
Kimeredt szemmel, segélytkeresőn
Téged hívlak testvér, hogy mondj mesét.
Beszélj a bús királyfiról,
Akinek nem vala országa
És elvesztette kedvesét
és egyszer mind a kettőt megtalálta.
Beszélj a nyárról és a régi fényről,
Kalitba elbujt kicsi kék madárról,
A Szépségről és a vándorlásról,
És mindenről, ami kétségbeesést öl.
Beszélj hegyekről,
Hol nyári csókok zürje rengeteg
S ujjongva zúg a téli fergeteg.
Mondd el, hogy minden, minden visszatér:
A láthatáron lefutott szekér,
S lelkemről letünt édes száz titok.
Mondj mesét testvér.
Ugyse hiszem… De legalább sirok.
1927. március 20.

Mindig egyedül

Az ember mindig egyedül van.
Ha a bíbor nap vére rája loccsan
magános szent. Táborhegyen,
ha tülekedik torz tumultusokban,
ha dobogóról lobogón szaval,
ha néma, mint egy ódon ravatal,
ha országúton botorkálva ázik,
ha társaságban nevet, zongorázik,
ha jóbarátok fogják a kezét,
ha levelet kap, éjjeli zenét,
ha vad csókokban megvonaglik vágyón… –
a bölcsőben és a halálos ágyon:
Az ember mindig egyedül van.
1927. április 15.

A jó tanár

Récsei Ede emlékezetének

A boltíves vén iskolának ódon
falai között szép árnyék suhan
s ha óracsendre csengettyű zuhan
a diákokra vár a folyosókon.
Kedves arcán az öröm fénye tiszta
meleg sugárral arcon simogat. –
Hát hogymint vagytok, tanultok sokat,
te Béla, Bandi, Jóska, Jancsi, Pista?!
Nehéz vizsgákon katedrára lépdel,
ott ül a komor tanár oldalán
és hosszú diákszenvedés után
kalkulust ő ír jóságos kezével.
Diákszobákba visznek léptei,
ha közeleg a csöndes esti óra,
s ha négyest fogott aznap nebulója,
szellem-ujjával megfenyegeti.
1927. május-június

Gyertyaláng

Gyertya vagyok az éjszakában,
fényért harcoló törpe bajnok.
Te sóhajtozol, Istenem,
S én jobbra hajlok, balra hajlok.
Csak gyöngén tartasz a kezedben,
mert lanyha szolgád vagyok, vásott
s ezért zizeg az esti szél:
A Te szomorú sóhajtásod.
Lehetőségek klastromában
annyi elrejtett fáklya-szent él!
Uram, hát mi az érdemem,
hogy megláttál és kiszemeltél?
Viaszk vagyok és rongy szövétnek,
mit se tanultam, mit se láttam
s Te tudod, hogy egy gyertyaláng
nagyon kevés az éjszakában.
Erdei sok-sok sétaútban
szemed már nagyobb éjt is vert át
és mégis viszel engemet:
lengő, libegő pisla gyertyát.
Neked köszönhetem, hogy néznek,
s hogy engemet is néha látnak,
s hogy csudálkozva bámulom
sötét ívét az égerfáknak.
Gyertya vagyok az éjszakában,
fényért harcoló gyönge bajnok. –
Neheztelsz-e rám, én Uram,
hogy jobbra hajlok, balra hajlok?
Úgy szeretnék kedvedre égni
reszkető, boldog éji útban! –
Ha gyöngeségem fáj Neked,
sóhajts nagyot, – s én kialudtam.
1927. április 11.

Vetek-e ősszel?

Mezőmre lassan Szeptember lopózik.
Pitymallatonként feszeng már a járom,
de én: rossz gazda, mindegyre csak kérdem:
Vetek-e ősszel? Aratok-e nyáron?
Koravén szívem tágas mezeje
lomhán gomolygó ködfüstökkel áldoz –
Töprengek: jókedv kéne a kezdethez
és erő kéne, hajh, a folytatáshoz!
Még rózsám sincsen, hogy az ekét tartsa.
“Talán majd holnap” – szólok és hagyom…
Rásírja derét Október, November
és a mezőm áll árván, parlagon.
1927. április 18.

Svájci séta

Mint lassú őszi madarak,
húztak a percek el felettünk
s ócska albumot nézegettünk.
A Mont-Blanc nagy gigászi árnya
a víz tükrében is havas, mély,
s csodákkal várt egy genfí kastély.
Végig is jártuk a sok szobát,
melyet a fantázia ácsolt:
cukrot kerestünk, vagy kalácsot.
Alkonyatkor bizsergő szélben
libegett lelkünk lenge fodra;
felsétáltunk a bástyafokra
és átöleltünk mindent, mindent,
mi visszaverte örök arcunk
s csak akkor mienk, mikor alszunk.
Végére járt az ócska album
s utolsóra, mint könnyes álom,
elmerültünk a Lac-Lemanon.
(1927)

A legszebb hóesés

Sejtelmes puha neszek
Motoszkálnak a levegőben.
Az emberek meglassítják a léptüket.
Megállanak.
Összesúgnak s azt mondják csöndesen,
Hogy esni fog a hó.
Fehér havazás, mesehullás,
Minden nyarat feledtető.
Ó, bár lenne igazuk;
Jönne már a fehér kábulat,
Mámorosan örvénylő karácsony,
Kristályos, álmos szeretet.
Az lenne a legszebb hóesés,
Mely betakarná az életünket
S a legszebb mese: mely elhitetné,
Hogy soha, soha nem éltünk.
1927. ősz