Élet
Először zúg az egész hangszer,
zengi himnuszát a tavasznak,
aztán a húrok rezgőn
sorra szakadnak.
Azután már csak egy feszül,
az is csak félve zeng;
azután az is kettépattan
és leborul a csend…
1926. január 10.
Sétál a herceg
Lucskos-vizes a szürke járda,
tágranyílt szemmel néznek rám a házak:
úgy figyelik meg a lépésemet,
mely botorkálva, támolygón siet
és döngve kong az álmos út során.
Eső után van. Csatornák csobognak,
ködös jegenyék görnyedt sudarán
gyászmadarak zord serege zsibong.
Oly furcsán ásítanak rám a kapuk,
s oly idegenül, mint az éjji gond.
Hej, ha tudnák most itt ezek a házak,
esővert, szürke, dülledő falak,
hogy ki jár köztük verten, fütyörészve,
tán sikátorrá szaladnának össze,
hogy az arcomba csodálkozzanak.
Ha ismernék a lelkem ütemét,
mely dalosan a földet csalja táncra
és vijjongón a felhők fele törtet
és ha tudnák: én hogyan szeretem
és palotáknak diszítem fel őket!
Zsalu-szemüket lassan mélyre hunyva
oly hatalmassá álmodnának engem,
amilyenné egy koldus mese-herceg
csak torz, keleti álmokban lehet…
1926. január 11.
Úton
Rálépünk a göröngyre
azután hátra se nézünk,
csak törtetünk előre.
Mi csak tornyokat látunk
és nem látjuk, hogy a göröngy
nevet, vagy sír utánunk…
1926. január 31.
Csengő-bongó versike a mókuskáról
Távol tavaszt nézve,
ahonnan elkéstem,
délibáb-hívásban,
álom-kergetésben
emlékszem egy gyermek-nóta
csengő dallamára:
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára…
Illatos nagy erdőn
pajzán játszi kedvvel
kacagó kisfiú,
hej, minek is ment el?
Miért nézek olyan búsan
a tölgy alatt állva?
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára.
Hajnalok a földet
sugarasra festik,
akkor indultam el,
s kergettem napestig.
Kergettem is, ígértem is,
csaltam is hiába:
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára.
Okosszemű jószág
gyermekvágyam lelke,
lompos kicsi mókus,
gyere az ölembe:
Tudod: jó kisfiú vagyok,
S tudod: nagyon árva,
Mókuska, mókuska,
Felmászott a fára.
Nem kellett karácsony,
csörgő dió, alma
ugrált a kis mókus
maga után csalva.
Csodaszarvas: elcsábított
Epedés-országba:
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára.
Sóvárgó szívemben
megfogant az átok;
azóta elszökik,
akármit is látok;
Ilyen hűtlen, fürge mókus
lelkem minden vágya:
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára.
Távol tavaszt nézve,
ahonnan elkéstem,
délibáb-hívásban,
álom-kergetésben
sírni kell egy bohó kis vers
régi dallamára:
Mókuska, mókuska,
Felmászott a fára…
1926. április 18.
Éjféli látomás
Valamerre most gépek dübörögnek,
verejték-patak föld mélyébe ás,
zordan ívelő felhőkarcolók közt
lüktető tömeg ajkán kél valóra
a harsogó, a győztes haladás.
Valamerre most zümmög a zene:
tükrös kávéház, billiárdgolyók! –
Lelket perzselő őrült karneválban
felejtik el a bús maszkok, hogy élnek,
s hogy egyszer ők is, ők is meghalók.
Valamerre most bölcs öreg tudós
csontos öklével homlokára üt,
s virrasztva gyűjti halomba a kincset
Hol ember él a széles nagy világon,
lázas, vad élet lüktet mindenütt.
… Éjfél után van. Látomás fog el:
Kifáradt százak kérges tenyere
nyitottan pihen… Halk a pihegésük…
S a székely falvak álmain keresztül
elkárhozottan zúg a Nemere.
1926. július 1.
Táborhegy alatt
Borongós álomvölgyeimben
olyan könnyes a hit,
olyan fájó a szeretet
és gyönge a remény!
Nem érdemlek én megdicsőülést
s nem kell nekem a táborhegyi fény.
Ami virágot leszakítok,
ami gyógyfüvet összegyűjtök
mosolygón és keservesen,
nem azért van, hogy utamat behintsék:
csak a völgyet botanizálom
és önmagamat keresem.
Ha néha forró, lángsziporkás,
dicsőséges hajnal köszön
és csalogat a hegytetőre,
hogy megragyogja köntösöm,
némán legyintek a kezemmel…
A Táborhegy a megváltóké.
Álmosszemű, halk éjszaka
annyi fényt vágyom csak, amennyit
könnyes Szépségek csillaga
szelíd-remegőn néha rám vet, –
s hullámok dühén szebbnek látnám
ha elnyelne a Genezáret.
Nem leszek hősen szembeszálló,
ki feltámad, ha megfeszítik.
Maradok csöndes megfutónak.
…Én tudom, hogy a Jordán partján
zizegnek már az esti pálmák,
s vár egy utrakész kicsi csónak.
Szatmárhegy, 1926. július
Föltámadás
Ha önmagamat nem találom,
szembemosolyog ódon álom.
Fekete zászlók lengetése,
naíni ifjú temetése.
A sereg lépte döngve árad
s az ifjú arca olyan sápadt.
Veletart titkon minden őse –
Nincs messze már a temető se.
Az anya sikolt: hol a béke?
Egyetlen volt és vége, vége!
Elfordul ki-ki, hogy ne lássa
s felbúg a tömeg jajgatása.
A halott fekszik néma testtel –
A keresztútnál jön a Mester:
Lépteit lassan arraszánja,
s kíséri pár hű tanítványa.
Örömös arccal, felragyogva,
az ifjú kezét kézbe fogja.
Szavára lüktet, él az élet:
“Ifjú, ébredj fel, mondom néked!”
… Régi vonalak, régi emlék,
Bűnös volnék ha továbbmennék.
Ágyamra én is leomoltam
nagyon keserűn, nagyon holtan.
Vittek. A szívem jéggé hűlt ki…
Szerettem volna menekülni.
Menteni ezer léha kincsem
és vergődtem a vasbilincsben.
Aztán kérdeztem: hova futnál?
Jön a Mester a keresztútnál.
Kétségeimet mind elástam
és hiszek a föltámadásban!
Szatmárhegy, 1926. július
A garabonciás
Olyan a nap, mint jó cirogatás
és friss léptekkel rovom az utat,
én: esőthozó garabonciás.
Amerre jártam, mindig beborult,
az ég ívéről lehullt a jövő,
s a bokrok között zokogott a mult.
Most itt járok és kacag a nap mégis.
Úgy, de úgy meg tud ma örvendeztetni
ez a nagy-nyugodt, boldog csakazértis.
Szinte hallik, hogy elszáll, ami bus,
s virágkoszorús asszony ül elébem:
kalászt érlelő örök Július.
Ma nincs a szélben semmi szétduló,
még a szívem se fogja el a bánat:
ez itt boldog hely, szép kiránduló.
Olyan jó volna egyszer valahára,
ha utolsó kép ez lenne szememben
és felírnám a vén világ falára:
Legyen, maradjon énrólam is emlék.
Itt jártam: Anno, 1926. július 21. –
… S észrevétlenül, lassan továbbmennék.
1926. július 21.
Nem tragédia
Testvér! Ez nem tragédia.
Talán egy fájó szép hiba.
Kopogó, szívet-verdeső,
ólomzenéjű halk eső.
Csikorgó köd, mi fojt, mi vág
ki nem csirázott csók-virág.
Könnyes párna, alvó falu,
bezárt retesz, csukott zsalu.
Hiába elsírt halk szavak,
mikor mindenütt alszanak.
Mindig régi és mindig új,
Derékon-törő mázsasúly.
Egyszer Jézus, másszor Tamás…
A szivbe véső nyilalás,
életem szelídült emléke
és aztán béke, béke, béke…
1926. július
Messzi nővérhez őszi levél
Nővérke! Kell-e őszirózsa?
Sejdülő buta kis titok,
vázából néz és sírva kérdi:
hogy úgye levelet irok.
Nővérkém, kell-e őszirózsa?
Arcom tenyerembe csapom
és szégyenkezve, törve vallom,
hogy nincsen szegfűm, pipacsom.
Nővérkém, kell-e őszirózsa?
Nincs egyebem az ég alatt,
de vajjon megbecsülöd-e
ezt az egyet, mi megmaradt?
Acélhideg vak őszi égből
a hűvös eső megered
s ilyen végtelen bánatestén
küldhetnék-e, jaj, egyebet?
A szél dúdol, az eső koppan,
az ablakomat mossa, mossa…
Nővérke, adjam-e a lelkem?
Nővérkém, kell-e őszirózsa?
1926. augusztus 24.
Gazdátlan csónakok
Morajló, szörnyű vizet látok.
Összegyűjtött minden sikolyt:
Az Ontarió és a Gangesz
s a magyar Tisza összefolyt.
A fekete ár hömpölyög.
titkokat beszél és susog,
feléhajolnak síró fűzfák,
sötétvonalú ciprusok.
A zörgő parti nádasok közt
gonosz nézésű est lapul.
Messziről csónakok suhannak
szomorúan, gazdátlanul.
Minden csónakra név van írva,
betűk ásítnak hideg űrt –
és köztük ott van az enyém is –
(Szegény már félig elmerült.)
És panaszkodnak síri hangon:
Nagyot akartunk, igazat;
még célt is igért hajdanában
valami zengő virradat.
Hittük, hogy leszünk életmentők,
ha áldozatot gyász kutat;
halászoknak fogást jelentünk,
szerelmeseknek nászutat.
Vezetőink a vízbe haltak,
elszakított a gonosz ár
és sötét éjben, nyirkos éjben
csak egyet tudunk: soha már!
… És elmerül az egyik sajka,
másik suhanva messze tűn,
Beethoven gyászindulót játszik
felzúgó vihar-hegedűn.
Pillanatnyi célos hívással
néhány villámfény felragyog –
S mennek végtelen, hosszú sorban
a titkos sötét csónakok.
1926. augusztus 3.
Nyárvégi esős alkonyon
Szívemben tarka képek kergetőztek:
bizony régen volt, jó pár éve már:
… Gummirádlis, fehérkeztyüs vizitek,
parfőmillatos, titkos budoár.
Kékfüstű, könnyű, finom cigaretta
és sampányi a kerek asztalon
és forró szemek szembe mosolyognak
és homályos a nippes kis szalon.
És bálok jönnek tűzzel, muzsikásan,
az arcokon a vér heve a ruzs…
… Igy képzeltem el az élet folyását
s ez a délután, jaj, milyen borus!
Eső kopog az ablak üvegén,
szomorú cseppek halk rekvieme
és szomorú ázott sürgönydróttal
összezokog a házak teteje.
Sáros konflisból züllött-keserűen
vén legény száll ki, álmosan, bután,
ásítva felnéz sötét ablakomra
és bezörget a szomszéd kapuján.
Én hozzám senki, senki be nem téved,
csak az alkonyi fanyar szürkeség –
Hová lettek a csókos színes álmok
és miért van, hogy csalnak a mesék?
Szatmár, 1926. augusztus
Síró szomorúfűzfák
Együtt láttuk:
A Nap, mint cinizmusából bágyadtságba békült
Petrónius, mosolygott szomorúan alkonyi óráján
felvágott erekkel és rubintos vére csörgedezett
zajtalan néma csörgedezéssel
a méltóságos, lassú, öreg folyóba.
A vízpartján szomorúfűzfák
ugyanarra gondoltak, amire mi. –
Mi sem tudtuk akkor: mi tévedt eszünkbe,
csak igen-nagyon bánatos lehetett,
mert a fák ernyedt-ívű lombozata után
próbáltuk csüggeszteni fejünket.
A folyó mélán csobogott.
Akkor úgy éreztük: füzek lettünk, szép szomorúak.
Úgy éreztük: a mérhetetlen szentségű Életfolyó
nedvét szívjuk magunkba gyökeret eresztve,
így a parton állva; –
kering bennünk a sok-sok édes keserűség,
jóság, hit, szerelem, melankólia,
elemi, őserejű nedv-áradat!…
S amint hirtelen egymásra néztünk,
kibuggyant szemünkön át.
1926. szeptember 27.
Úttalan erdőn
Úttalan erdőn utat kutatok.
Sűrűn burjánzó múlt napok,
jövő-bükkök és jelen-indák
úgy össze-vissza kúszálódtak,
amerre most megyek! –
Sötét van benn és zúg a rengeteg.
Földagadt lábam töviseken jár,
de nem hagy nyugodni a gondolat,
hogy messze messze most valaki vár,
akit menteni kell,
aki zokog és lázas és beteg.
Sötét van itt és zúg a rengeteg.
Ólmos, zsibbasztó fáradtság alatt
véres nyomokat permetezve
vonszolom magamat,
míg eljutok egy elzuhant fatörzsig
s kinyújtom rajta megkínzott testem…
Zúgj, öreg erdő,
borulj rám:
A Valakihez vezető utat
úttalan erdőn hiába kerestem.
1926. október 10.
A Szépség után
Csűrös Emiliának
Úgy keressük a szépet!
Pacsirtazengős hajnalharmatot
azért tapos együtt a lábunk
s a tó tükrén a vérpiros habot
azért tapsoljuk két tenyérrel,
mikor felkél az izzó napkorong.(Üres marad a kéz és a remény halott.)
Úgy keressük a szépet!
Ha tikkadtszavú dél harangja kong,
azért hív hűvös jó erdőhomály,
hogy a patakcsergés a szívünkre hulljon –
Csitt – csend –
hogy kalapál, hogy kalapál!(Ez nem a szépség, ez csak a halál.)
Úgy keressük a szépet!
Egymás szemébe nézünk,
de könnyfüggönyön át
nem látjuk suhanni
a jövő folyamát.
Folyamtündér üvegházában
Szépség rózsája nyitni fog?(Éjbarna függöny, égszínkék titok.)
S csak keressük a Szépet!
Lila kékes bús esti utcán,
mikor kigyúl a sarki lámpa
és pisla csíkok díszitik az estét
mint kék dolmányok aranypaszomántja, –
esztelenül futunk.
És kérdezgetjük erre, arra:
Nem láttátok a szépet?
És mondják, hogy most erre ment,
most meg amarra lépett.
Néha felbukkan nekünk is,
mint aki búcsut intett,
de egy utcával mindig messzebb,
s nem vár be soha minket
1926. december 1.