Kis meditáció
Ibolyával,
kikericcsel,
hóvirággal
telehintett hímes réten
táncol a tavasz tündér-lánya
hófehér, habos, grenadin ruhában –
kacag és táncol
és táncolni csal engem is.
Miért gondolok én
mindig egy sápadt, őszi arcra?
Miért gondolok én
mindig az őszi gyermeklánc virágra,
a gyujtoványfű sárga virágjára
s a vére-hulló fecskefűre?
Kicsit fáj a seb
és áll a kínzó paradoxon:
táncolni jobb,
nem táncolni szebb.
1925. április 5.
Szomorú bókok
Olyan vagy, mint egy hópehely.
Fehér vagy,
könnyű vagy,
szép vagy,
tünemény vagy:
elolvadsz csöndesen,
tovatünsz halkan…
Miattad sírok habkönnyű dalban:
Olyan vagy, mint egy hópehely.
1925. április 5.
Bál után
Mint jó lovas, mikor lovára ráterem,
veti magát a hajnali fény
a mennyezeti rácsos ablak poros üvegére.
Kihalt, üres a bálterem.
Fáradt, unalmas arccal
ődöngök végig,
mégegyszer utoljára
én: – az utolsó.
(Most jó lenne a szívem hamvvedernek)
A sikos parkett még nem itta be
a konfetti esőt,
s a hurkot-vető papírszalagok
ezer foszlányban szanaszét hevernek.
…Lehajtott fejjel kémlelődve nézek:
valamit keresek,
valamit, ami drága, –
sok zöld, lila, veres
papírfoszlány között
keresem, amit mindenki keres!
egy kis darabka boldogságot.
Nagybánya, 1925. április 22.
Erdély
Szeretem Erdélyt! –
Ezt mondja mind, ki erre lép,
és ezt mondom ujjongva én is:
kemény föld, de szeretem mégis,
mert csodaszép, mert meseszép;
Valahogy erre
élnek nagyon a régi mondák,
csillagcsodáktól terhes ég
s mind, mind a régi hun mesék,
s virágot hajt a régi holt ág.
Havas hegyláncok
komor őrségen sorba állnak
és sok misztikus estelen
elsugdosódnak csendesen
hőstetteiről Atillának.
Öreg táltosok
fehér szakála lebben itt
távolon át is színezüstből –
áldozati tűz égbe füstöl,
s a szügyönszúrt mén felnyerit.
Sárkányok jönnek,
hegyek ölében mély-lakók,
torkukból kék tüzet okádnak
az unokákra méla vádnak. – –
Szelidek, szépek, meghalók…
Zsongító titkok
ülnek itt rá a képzeletre,
a könnyben van már a vigasz,
lehetetlen itt nem igaz, –
s a történelem táncol egyre.
Szeretem Erdélyt! –
Hány ember sír, ki erre lép,
s hangos szóval ezt mondja mégis:
Itt születtem, szeretem én is
és csudaszép és meseszép.
Nagybánya, 1925. április 29.
Jerünk sétálni!
Édesanyám születési évfordulóján
Átvirrasztott sok éjszaka után,
virágzó május piros hajnalán
hajítsd el a fekete gondot:
jerünk sétálni, édes jó Anyám!
Bejárunk minden zöldfüves mezőt
így egymás mellett, kéz a kézben –
hajadra rázom a virágzó fákról
a friss szirom-esőt:
én leszek most a vezetőd!
Nézd! Látod? Itt van csak az élet
itt van örömfa,
és kacagással teli, zsenge fű, –
Ugy-e, hogy ez más, mint a bánat
a szoba-élet sok borongós estje?
Ugy-e, hogy ez nem keserű?
Átvirrasztott nagy éjszaka után,
virágos május piros hajnalán
hajítsd el a fekete gondot:
jerünk sétálni, édes jó Anyám!
…Látod a sok sárgaszín virágot,
a sok-sok pajkos, játszi, tarka lepkét,
melyek a rétet nyüzsögve ellepték,
s a természet száz apró
csudabogarát?
És látsz-e oda-át?
Szemünk nézését rebbenetlen állja
a vad, kusza-bozótos
fekete erdő rejtelmes homálya.
A tarka kis gyík igyekezve surran
a fűszálak között,
pár siető kis hangya
beleütközött…
És az egész felett
sötétkék, tiszta boltozat,
s valaki titkos, rettentő nagy Úr van,
aki figyel, figyel,
s aki minket is észrevett:
tudom.
Míg körülöttünk nyüzsög a világ,
képzeljük el, hogy két lepke vagyunk,
két kis gyík, hangya, reggeli virág
és nézzünk fel, az égre
bízva, hitesen, a nagy Úr szemébe!
Hiszen nagy Isten
olyan csak a gond,
olyan nagy semmi,
mint pelyhes, fehér gyermeklánc-virág:
megállunk itt a kék Szamosnak partján,
megtámaszkodva durva deszka karfán,
s rázzuk libegő könnyű pelyheit
a zsongva-futó hullámok felé!
Aztán megölellek
és táncolok, és harsogom a nótát,
amint a szívem feszíti belőlem;
hétköznapi sok éjszaka után
egy édes ünnep piros hajnalán
szelekbe szórva minden gondot,
sétálni voltunk, édes jó Anyám!
1925. május 12.
Ebéd után
Pihentető
homály,
kék ég és piros háztető.
Az ablakon tul
fák diskurálnak,
millió levél,
millió ág.
Légyzümmögés,
rengető,
ringató,
altató pamlag – …
Ennyi a világ.
1925. május 16.
Vissza
Édesanyámnak
Álmodjuk vissza most magunkat:
hogy volt tizenkét év előtt –
Istenem, hogy elfelejtettem
a kis ruhát, s a kis cipőt!
Mikor fiadat gyorsan vitte
hat esztendős, kis fürge lába
és reggelenként kézenfogva
kisértél el az iskolába.
Arcomat sokszor összecsípte
a vén apó, a jéghideg Tél –
Te meleg szájjal megcsókoltad
és megkérdezted: Hogy feleltél?
Tisztázni akkor a nagy kérdést
fiadnak több volt még a mersze…
Álmodjuk vissza most magunkat
egy-két napra, órára, percre!
Álmodjuk vissza most magunkat:
hogy volt tizenkét év előtt –
Juttasd eszembe újra, újra
A kis ruhát, s a kis cipőt.
Álmodjunk nagyon, nagyon szépet,
ringatózz szépen el velem,
álmodjuk most a régi álmot,
hogy ne féljek a kebleden!
Mert elhagyjuk az iskolát már,
de iskolánk az élet éppen
s hozzám most már oly közel van
s most már erre az útra léptem.
Álmodjuk vissza most magunkat
és álmunk ne legyen hiába…
Maradj mindig félő fiaddal
és kisérd el az iskolába!
1925. június 10.
Poézis
Belül a könnyek folyamát
követni a nagy véghetetlen parton.
Belül a könnyek folyamát
terelni be a sziklás alagútba,
s mielőtt zúgva, dörögve beömlik,
kifogni egy-két elázott virágot.
Kívül mutatni:
Örök ujjongó alakot,
félrecsapott kalapot,
kacagni kincses klarinéton,
zajongni zengő zongorán,
és játszani csak egymagamnak,
ha más senki se marad ott,
s megint elölről:
játszani halkan egymagamnak
zajongó, zengő zongorán,
kacagó, kincses klarinéton,
mutatni bohém alakot,
félrecsapott kalapot… –
Kívül mutatni, mindig mást mutatni!
Csendül a nóta,
ki tudja: mi óta?
Ki tudja: mi vár?
Csendül a nóta,
mit neki kóta!
Cseng a pohár!
Belül a könnyek folyamát
követni a nagy véghetetlen parton.
Belül a könnyek folyamát
terelni be a sötét alagútba,
s mielőtt zúgva, dörögve beömlik,
kifogni egy-két zsenge, kék virágot,
kisimogatni, csókkal szárogatni,
nem bánni, hogyha millió szem néz is:
Kettős világban, kettős szivvel élni:
Ez a poézis.
1925. június. 25.
Volt egyszer egy király
Volt egyszer egy király…
Nyirkos, suhogó, őszi esten
így kezdem el a mesemondást, –
de nem hiszem, hogy befejezem.
Volt egyszer egy király.
Öröm-tavasz volt, mi lelkét megülte
és imádta a csatát s a mesét
és csók-tündérek táncoltak körülte.
Tudott terülni,
haragos villám! –
tudott repülni
aranyos hintán,
tudott mesélni,
hinni, remélni,
táncokra járni,
ujjongni, várni.
S ragyogó szemén soh’ se hordott fátyolt,
Szép és bolond és különös király volt,
csak épp’ szeretni nem tudott szegény.
Volt egyszer egy király.
De ráesküdött jövője és multja –
s amit nem tudott, egyszer megtanulta.
Mit tudta ő, hogy ez a vén világ áll,
ország bajával mit törődött!
Csak sápadtan gyötrődött
és verseket írt fehér holdvilágnál.
Nem tudott égi nyugalmat találni,
sorra lázadtak leghűbb katonái.
Nem lelt egyetlen térdethajtó lelket,
tornyos honából menekülni kellett;
ezer folyóvíz hömpölygő hulláma
halálos átkot zúgatott utána…
Ugy-e hogy szomorú!
De én tudom, hogy így volt
és ez a mese igazi mese.
… Már nincs, csak volt…
Volt egyszer egy király –
és elfojt a sírás –
és a mesémet, szomoru mesémet
folytassa más!
Szatmár, 1925. június. 28.
Vers a galambokról
Imádságos lélekkel
jaj, kevés ember van ma!
Az én szivem most biztató,
hegyi, sugárzó, tiszta tó,
tenger-szemű Szent Anna.
Jaj, kevés ember van ma,
aki szépeket gondol:
nagy lármás napok estelén,
hadd írjak bongó verset én
a fehér galambokról!
Olyan fehér a szárnyuk
olyan fehér a csókjuk,
milyenre csak ég könnye mos
és nem fehér a papíros
ha írni vágyom róluk.
Liliom-kelyhű álom,
Szűz Szent-Lélek varázsa!
Igézetes-szép mindahány,
mint vasárnapi kisleány,
ha megy az áldozásra.
Tán mindegyikök sóhaj,
messze valaki álma…
Kis galambházból jöttek el,
hogy legyen itt egy röpke jel
fehér valóra válva.
A szembelevő házon
tipegnek, búgnak halkan –
Jaj, vigyázzatok emberek,
még sóhajtani sem merek,
hogy nehogy megzavarjam!…
Imádságos lélekkel
ember alig is van ma!
Az én szívem most biztató,
sugárzó, hegyi, tiszta tó,
szép, tükröző Szent Anna…
Most zengnek muzsikámon
halkan hárfázó hangok:
kiüldözik a dúc-falak
Szent Anna tóba hulljanak
a hófehér galambok!…
Szatmár, 1925. július 9.
A szélről
Minden nagy bánatnak oka a szél:
Ő sepri tova a lehullott szirmot,
ő veri fel az utak porát,
miatta lesz tele két szemünk porral,
s miatta bámulunk könnyeken át…
Szatmár, 1925. július 10.
Csillagszemű lovagok
A tiszta nemzedékhez
Csillaghullásos, meleg éjjel
nyerik el ők az életet –
villanó fénysáv sötét bolton,
amit a kardjuk éle vet.
Köntösük fehér, jégsziporkás,
beszédes csillag a szemük,
arcuk, mint a pünkösdi rózsa
és édes szólni ővelük.
Homlokukat sivító szélben
messze kerüli el az árny
és lobogójuk pihe-könnyű,
mint selymes, fehér lepke-szárny.
Sárkányfiakra törnek zúgva,
de akkor is mind mosolyog
s szólnak, ha jönnek győzelemről:
Nem is volt olyan nagy dolog!
Otthonként néz le rájok este
a csillagejtő, messze ég, –
Ezek az Új Föld katonái,
ez a csodás Új Nemzedék!
Virág pattan ki, merre járnak,
ezüst patkós lovuk nyomán
s a szikkadt bokor rügybe csendül,
mint Áron-vessző hajdanán.
Hej, vágtassatok erre, erre!
A világ itt még oly halott! –
Gyertek hős, ifjú paripások,
ti csillagszemű lovagok!
Szatmár 1925. július 15.
Akácos úton
Ringató fákon zúg, zizeg, zenél
millió kerek, zöld akáclevél.
A kis uccára amikor betérek,
mellettem bárki boldogtalan féreg.
Csapott kalappal, mint egy kis kölyök,
Hajrás-ütemű csárdást fütyölök.
A fák rámnéznek, régi ismerősre:
ezeknek mindig én vagyok a hőse.
Piros portrémhoz sötétzöld keret –
és ők mondják meg: szeret, nem szeret…
Kacajom, mint friss, alkonyati pára
áldást lehel a sok-sok akácfára.
Nagybánya, 1925. augusztus 22.
Be rossz!…
Be rossz ilyenkor céltalanul járni!
Mintha komoran magam után húznám
csöndes bánatát minden ősapámnak,
úgy baktatok a szürke, őszi utcán,
a nedves köveken,
s a hullott, sárga levélhalmazon.
(Néha van köztük egy-egy korapusztult,
zöld levél; –
azt felveszem és megsimogatom.)
Hang nem riaszt,
fény nem vakít – –
csendesen, mélyen körülfigyelek,
mintha keresnék valakit,
aki késik, vagy nem akar eljönni.
Kiürül minden boglyas fecskefészek,
Akire várok, nem jön
és aki jön, nem vártam,
de mégis minddel furcsán szembenézek;
Szemükben ott kísért a régi kép,
a siratott, a nyári… – –
Nedves, halk, esős, őszi délután
be rossz egyedül, céltalanul járni!
Nagybánya, 1925. augusztus
Selyem-festések
Magános kirándulás
Lejöttem a dombról, mert a fatörzsön, amelyen ültem, hangyafészek volt és a közeli méhes lakói fülem körül dongtak.
Lejöttem ide és leültem a patak partjára s lábamat, mint egy kis gondtalan, thüringiai pásztorfiú, lógattam a vízbe. Most itt ülök. A patak folyása csendes és én gondolkodhatom életem folyásáról.
A világ dolgai olyanok, mint a gondolataink, vágyaink és a mi lelkünk a természetet utánozza.
A patak felé hajló karcsú fűzfa hasonlít betegágyamat virrasztó édesanyámhoz; a víz énhozzám rohan és úszik rajta virág is, lerágott körtecsutka is.
Itt, az öblösödésben egy kis buta liba evickél, a hegyek mögül fellegek füstölnek és a falánk szunyogok nagyokat csípnek rajtam.
Lekaszált margarétákat dobok a vízbe, lassan, egyenként.
Emlékek ütődnek a szívemhez, lassan, egyenként.
Például emlékszem arra a kis szőke német festőlányra, akivel a minap találkoztam és aki a kedvemért magyarul kérdezte:
Maga mikor fog muszáj lenni elutazni?
Olyan kedves, naív, síró-nevető kék szeme volt. A szavakat úgy szürcsölte, mint a málnaszörpöt. Az életről beszélgettünk és ő azt mondta:
Tudja, mi nagyon szegények vagyunk a világon, aber unsere Seele…
Megszorítottam a kezét és hazáig kisértem.
Itt olyan megnyugtatóan szép minden. A táj. Szeretnék érteni valamit a festészethez.
Tegnap a Zazar partján mentem és egy hírneves ismerősömmel találkoztam, aki festett. Néhány kihízott malac is arra lábatlankodott: röfögtek a képre.
Műértők – kacagtam.
Hagyja el, barátom, – mondta az ő szokott oktató hangján – sok ember többet malackodik és kevesebbet ért a művészetekhez, mint ezek.
Megint kacagtam: őneki igaza volt.
Most végigcikázik előttem összes versem, amit életemben írtam. Félek az utcán járni: hátha valamelyik embernek eszébe jutna, hogy leüssön, mint sokszoros gonosztevőt.
Mennyit is küzdöttem a formával, Istenem! Verspatakjaim hol csobogva csergettek, tisztán és játékoson, hol méltóságosan hömpölyögtek, mint a Szamos hullámai, hol posványosan züllöttek szét és én nem tudom: hol állok meg velük.
Érdekes: most selyemre festek – selyempuha a ceruzám hegye, – és még mennyivel érdekesebb volna, ha húsz-harminc kép után jönne egy szél és belelibbentené az egészet a vízbe…
Vinné, vinné az ár… Valaki kifogná…
… Ejnye, öt percen belül már másodszor jut eszembe az a kis szőke, német lány!
Megzavarnak gondolataimban. Bogárszemű parasztlány jön a patak tulsó oldalára, hogy bemerítse csuprát.
A víz fekete és haragos a bennefürdő fellegektől, de mégis finoman és kacagóan veri vissza a naptólsütött, gömbölyű arcot.
Odanézek, nevetek és kezemmel üdvözletet intek át.
Idenéz, szamárfület csinál és elszalad.
Ó, Tagore, Tagore, India nagy költője, láttál-e te valaha ilyet?
A patak még idegesebben borzolódik és egyre dagad. A hegyek között esik már.
A fák komolyan összebólongnak a széltől és ütemesen potyog egy-két túlérett szilva.
Odafent kugliznak: mindig nagyobb robajjal döngenek végig a golyók az ég boltozatán és valami megnevezhetetlen, túlfeszített szag van a levegőben, mely izgat, fenyeget és tompán sajogtat fejünkbe.
Rohanni kell. Nagy cseppekben esni kezd.
Recsegve, bömbölve iszonyú villám suhint a levegőbe: valahol lecsapott…
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
Nagybánya, 1925. augusztus
Jéghegyet építek
A világ csábításának írom
Ezt a szikrázó, havas világot
soha, de soha el nem éred,
ahol én hegyet hordok össze
jégből és hóból, vakfehéret.
Azt akarom, hogy a kelő Nap
isteni, szűzi csodát lásson;
s ha minden démon rámesküdnék:
hideg marad a kézfogásom.
A jó Isten a jégvirágok
szírmait ide szórva adja
és így lakom a fehér várban
én, jégvilágok jéglovagja.
De ha gonoszul érzem olykor,
hogy az élet így hideg, árva,
s hogy a jégcsúcsból Vezúv készül,
s a hóból ízzó, vörös láva; –
imádkozom bús miserérét,
írgalmat esdve felrivalgok
és jégvilágom jégvárában
megkondulnak a jégharangok.
Szatmár, 1925. szeptember 1.
Napkelet felé…
Halott meséink fekete kriptáján
befedett arccal, némán zokogunk:
megölte őket anyagelvűség,
hideg, nagy ősz és sötét háború,
s most elhagyottan vacog a fogunk.
Szegény magyarnak különös a sorsa:
körülölelték Páris árnyai,
kecsegtették dicső, örökös dallal,
és orvul mégis mit akartak ők? –
Álmos szívébe pengét mártani.
Megölték minden szép keleti vágyunk,
szív helyett adtak berregő motort,
mesék helyett Anatole France-regények
kijózanító, gúnyoros szelét,
mely csaknem hogy a halálba sodort.
De most elég volt! Reflektorok fénye
leálcázza az álromantikát,
Páris árnyai aludni mehetnek,
hazug lelkükkel fel nem támaszthatják
halott meséink szunnyadó hadát.
A sok sírásba fejünk is megőszült
és ősszel vágyunk Napkelet felé;
Nyugat megutált parkjai helyett
A Dzsungel álma jöjjön ébresztőnek,
Ő legyen mienk és az Istené!
Jőjjön Tagore sugaras világa,
ragyogjon a sok temető felett, –
mi régi hitünk, mi régi Hazánk
jőjjön, tanítson énekelni minket:
tűz-csókos világ, forró Napkelet!
Szatmár, 1925. szeptember 5.
A patak megkísért
Borzongva ülök itt a patak partján,
Olyan hideg és nedves az idő,
s a világ mégis, mégis vetkeződik:
Gyors egymásután veti le magáról
lombok, virágok ünnepi ruháját.
Halott levelet ringatva el lágyan,
elfulladt hangon dalol a patak.
Cigarettám füstjébe burkolózva,
hasonlitok a füstölgő hegyekhez
és idegesen kérdem magamat:
szabad-e ilyen bánatba borulni
tizennyolc éves, színes-szavú szívvel
és itt ülve a zúgó patak partján
szabad-e nézni üresen az őszt?
Hiába ősz van, most már nincs segítség,
könnyem sincs, csak egy halk vágyam talán:
felmenni a legmagasabb toronyba,
széttekinteni mégegyszer a földön,
a temetőn, a ködös házakon,
aztán nagy ívben, szépen kialudni,
mint egy patakba dobott cigaretta.
Keskeny kis pallón kell átmennem,
s komor szédület zajog bennem;
alul habzik, rohan az ár,
fent károg a hollómadár
és nekem mégis át kell mennem.
Ahonnan jövök, sohse-gondolt,
nagyszerű, fényes vigalom volt,
de engemet most hív a csend,
meg az a madár odafent
és nem bánom, hogy vigalom volt.
Odaát komor, nagy száraz fák
ezüst levéllel behavazzák
a ködbefakult ősz-utat.
Minden visszafelé mutat
és remegnek a nagy száraz fák.
Régi indulók, vidám marsok…
minden, minden a vízben harsog
és leborul a súlyos ég
és százmillió buborék
egyszerre a fülembe harsog.
Harsog, harsog és igen – hallom –
zugó ár fölött – kicsi pallón –
Tündérek – álom – hab-uszály –
menni, átmenni nem muszáj – –
Beleszédülök, – meg kell halnom!…
Nagybánya 1925. szeptember 16.
Hajótörött
Ahányszor csak hajóra ültem,
a vihar mindig újra jött,
éreztem félő halál-lázat,
mikor széjjelvált a bordázat
s voltam mindig hajótörött.
De a habokkal birkolózva,
mikor a szív már elalél,
és nem vár semmi, semmi jóra,
mindig találtam új hajóra
melyet felém hajtott a szél.
És mentem tovább egyre, egyre,
fáradtan, elaléltan, sután,
millió őrült küzdelemben
és kapaszkodva mentem, mentem
egyik hajón, a másik után.
Kit érdekel, hogy most másképp lesz?
Orkán se bőg, vihar se szánt,
papírhajóba ülök szendén
és rózsaszínű partok mentén
bolyongom be az Óceánt.
S ezen a hajón nem fog semmi,
se szél, se szirt, se tűz, se víz,
ez a habokat egyre rójja,
s ez a hajó annak hajója,
ki mesét vár és benne hisz.
Mit nekem most a régi gondok!
Csak gondolázom csendesen:
s az Óceán ezer csudáját,
delfint, tündért, repülő ráját
minden éjszaka meglesem.
Nagybánya, 1925. szeptember 18.
Nem lenni egyedül
Sokszor, amikor hideg szél sivit,
s kietlen alkonyon egyedül járok,
halk, régi vágyam megfog egy kicsit:
Nem járni mindig egyedül és bambán,
hallgatni így a zörgő ágakat,
s állni zizegő, hullt levelek halmán;
nem várni folyton, hogy eljön a tél,
énekeimet nem zúgni el szerte,
hogy egy világnak vigye el a szél; –
Valakivel úgy szép kettesbe menni,
kesztyűtlen kézzel fogni melegen
és elhinni, hogy nem fáj semmi, semmi;
összesimulni, ha nagy a hideg,
minden nótát a fülébe susogni,
egyedül neki, – másnak senkinek, –
nagy tág szemekkel csudálkozni rája
és örülni, hogy kérdez csendesen
és megcsiklandoz hófehér boája:
Miért vagy olyan nagyon szomorú? –
És arcomat ruhájába temetve,
zokogni, mint egy buta kisfiú…
1925. szeptember 19.
Őszi akácok
Riporter-jelentés szeptemberben
Akáclevelem számolja az Ősz,
hogy szeretem-e őt,
halkan zizegve, imbolyogva szállnak
elégiái a lesárgult nyárnak
és leülnek a lábaim előtt.
Csendesen mondom: Szeretlek, nagy Ősz:
szívem sohse volt nyáré, vagy télé
és viszonzásul
csöndes-szerelmű, szomorú kis versek
szitálnak némán lelkemnek fájárul
az Ősz lába elé.
Így születnek most mind a verseim
finoman, szeretettel
és sok-sok őszi reggel
így sétálok az akácok alatt.
Egyéb hírem most nem igen akadt.
1925. szeptember 20.
Palika kérdései
Bátyám, annyiszor voltam künt a réten,
szedtem piros, kék mezei virágot
és néztem a szomszéd kis barikáját,
amint ropogós, zsenge füvet rágott.
Bátyám, annyiszor néztem az eget,
hogy milyen selymes, puhaszínű, kék,
és fürge-inú, gyors lábam elől
menekültek a gyíkok, lepikék.
Most ülj le mellém, mondj csendes mesét,
miért lett olyan kihalt a világ?
Hová lettek a báránykák s virágok,
s miért lett kopasz, csupasz minden ág?
…Bátyám, régen az anyuka is más volt,
üdén, dalosan, kacagósan nézett, – –
most miért mindig olyan szomorú?
Talán megfogta valami igézet?
Ugy-e, hogy mostan nagyon rossz világ van,
reánk borult nagy fekete lepel –
valami szürke, őszi szomorúság…
Bátyám, bátyám, hát te is könnyezel?
Szatmár, 1925. szeptember 24.
Virág a Zazarban
Rohan, suhan a kis folyó,
a hegyek között zúgó zápor
veri tán a patakok tükrét,
mert habja szennyes, dagadó
s partján a büszke fenyő-tábor
nyughatatlanul szimatol.
Most hirtelenül összenéznek,
komoran, némán mind a fák,
aztán vészesen zúgni kezdenek:
A szennyes árban egy virág,
martalékául annyi vésznek –
a szálas fenyők összenéznek.
Állj meg, rohanó kis folyó!
mire neked a virág szirma?
… Hisz olyan fehér, mint a hó
és a te karod fekete,
piszkosan, rútan ölelő…
Az egész liget mintha sírna.
És egyre, egyre megy a víz,
a kövek között harsogtatva
felgerjedt, szürke habjait –
A virág, amit tovavisz
szirmait sírva nyújtogatja:
Hát senki, senki sem segít?!
Zokogva zúgnak fel a fák,
tehetetlen dühös haraggal
hajolnak mind a víz felé, –
koronájuk egymásnak nyargal
és recseg-ropog ezer ág
sírnak, zokognak mind a fák.
A virág elmegy… A vihar
utolsót tép a fák lombjában,
aztán csend lesz, néma csend…
Egy kicsi fenyő egymagában
sír még a parton odafent
s csak a halk eső permetez.
Szatmár, 1925. szeptember 27.
Jövendő havak himnusza
Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel bíztató –
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!
Üdvözlégy, némaság,
melyben angyalos pihék szállingóznak
és feszül, lüktet százezer ujjongás
mint égfelé-tárt havas ág –
Üdvözlégy, puha némaság!
Üdvözlégy, sejtelem,
korcsolyázatlan jövendőnk vidéke,
hol csak legtisztább messze-néző álmunk
szánkázik néha csendesen –
Üdvözlégy, szűzi sejtelem!
Üdvözlégy, Eljövő,
ki sáros, szürke, sívár világunknak
mondod, takarva bolyhos hermelinnel:
Aludj, torony! Aludj, tető!
Üdvözlégy, titkos Eljövő!
Szatmár, 1925. szeptember 28.
Göncölszekér
Házunk fölött táncol minden este.
Felbámulok rá: szomorúak –
Süket fülembe bele-belesajdul:
nyerítenek a csillag-lovak.
Fénykerekeket ilyenkor kefélnek,
tükröznek lelkem gyémánt-falán –
Őszi juharként kérdésre bólongok:
Kit vártok? Mire? Engem talán?
Várjatok! Előbb mosolyogni vágyom;
Krisztus keresztjét számra teszem,
megsimogatom ágyam utoljára,
s ezt a versemet befejezem.
… Az őszi esték névtelen varázsa
csukott ajtómat zörgeti most,
ősvendégem az októberi szellő,
meglebbenti a tört papirost.
Bezizzen egy-két őszi kis levélke,
elaszott, kedves, csúf vándorok,
s amint búcsúzó igét mondanának,
csodálkoznak, hogy csomagolok.
Szólok hozzájuk testvér-diadallal,
s lázas agyamban csörtet a vér:
Íme, lássátok, úgy-e, hogy megmondtam:
várakozik a Göncölszekér!
1925. október 12.
Vágyom
Vágyom nagytermű, titkos lovagvárra,
szívemben fehér, jázminos oltárra –
vágyom, vágyom, könnyezve vágyom
egészségesebb, tavaszibb világra.
Pajzán gyermekként futni valamerre.
Esténként lázzal felszakítani
zárt szirmok selymét,
virágok kelyhét,
s úgy térni haza virágporosan –
Vágyom a szerelemre.
Vágyom árnyékos, szép, igazi kertre,
hol rám esőznek hószirmú barackfák.
Vágyom boldogok téli tűzhelyére,
ahol felbuzog minden szívek vére,
ahol senki sem baráttalan árva.
Vágyom erősek szikla-szent hitére, –
vágyom a Miatyánkra!
Mindenre vágyom, ami kincs.
Mindenre vágyom, ami nincs.
Szatmár, 1925. október 12.
Sasfiók sírása
Vágytam, – megkötöztek,
szöktem, – rámtaláltak,
nincsen a rabnak mire vágynia
és nagy magányom hideg éjjelében
csöndesen sírok: a császár fia.
Régi csatázások,
karcos rivallgások
szűrődnek szépen a szívem felé.
egy-egy kardbojtot rejtve, széttekintek,
hogy megcsókolni vajjon lehet-é?
Ezerszer álmodott
gyermekkori képek:
aranygombok egy zsinóros ruhán,
zászlók, kardpengés, harsonázó ezred,
Napóleon, a császár, az Apám!…
Nem maradt nekem más,
mint e kopott rímek,
álmokba múlni, eloszlani lassan,
sápasztó nemtők szelíd kézfogása,
s hogy mindörökké Waterloot sirassam.
Komor embereknek,
fehér leányoknak
bús rabságomban, ím, azt üzenem:
A könnyebülés isteni, szent napján
gyűljetek mellém, legyetek velem!
Lobogjon a zászló,
zokogva jajongjon
a csatakürt – a túlvilágig át –
Hintsétek be majd szépen ibolyával,
s úgy temessétek a császár fiát!
Szatmár, 1925. október 21.
Havas délután
Amit keserűn felsebzett az ősz
lekötöd, Uram, szép fehér kötéssel,
lázadásunkat szelíd csititással,
végtelen, bús magunkra-ismeréssel.
Hullott levelek mélasága helyett
havas bundával fedett a palánk
és a szívünkben, mikor összenézünk,
kigyúllad ezer karácsonyfa-láng.
Nincs mit búsulni, elszenderült minden,
s míg tűzhelyünkön pislog a parázs,
csengős szánkóval siet a Karácsony
és mosolyogva jön a Mikulás.
Ablakunkat is behullja a hó,
nagyon csöndesen, szomorúan, úgy,
mintha álmodva szívünkig susogná:
Aludj, Kisfiam, aludj, csak aludj!
Néha egészen eláll a szívünk,
kezünk félénken emlékeket ápol –
Magunk elé szavakat mormolunk,
mint szent igéket öreg bibliából.
Be áldott vagy, mi édes Istenünk,
hogy elküldted a szép fehér havat! –
s kínzott szemünkből kibuggyan a könnyünk
s fejet hajtunk a kegyelem alatt.
Szatmár, 1925. november 27.
Mit hoz a Mikulás?
Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
a jégvirágos ablakok mögé -:
Talán ma győz a mese-hit, varázs,
s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
valami szépet hoz a Mikulás.
Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
mint kérdéseink fehér másai:
lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
Régi kisgyerek… régi Mikulás…
Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
tavasz várása, csókos szerelem,
kevesebb küzdés, több boldogulás,
örökös nóta csengése a számon –
Elhozza holnap mind a Mikulás!
… És reggel, – reggel üres volt az ablak,
hóval párnázott hideg, befagyott,
és megértettem: meghalt a varázs…
A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
semmit sem hoz a régi Mikulás.
1925. december 7.