Nem tudom

Ha leülök zongorázni
Mi zokog a húrokon?
Mért oly búsak a nótái?
– Nem tudom.
Felkacagó, dalos ajkak
Mért beszélnek suttogón,
Mikor léptem arra ballag?
– Nem tudom.
Kis virága tarka rétnek
Harmat-fényes zöld uton
Mért hervad el, ha rá nézek?
– Nem tudom.
Ha rengeteg erdők utján
Magánosan bújdosom,
Mért huhog a bagoly úgy rám?
– Nem tudom.
Mért nem jön rá enyhe álom,
Ha szememet lehunyom?
Mért virrasztok éjszakákon?
– Nem tudom.
Mért les én rám annyi bánat,
Annyi éles vas szurony?
Átok nekem a világ csak,
S átka vagyok a világnak;
– Jól tudom.
1924. január 13.

Tavaszi rózsatőhöz

Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.
Lehullott rólad minden kis levél,
Minden szirom, virág; –
Sírás nélkül nem nézhettem reád…
Olyan szomorú volt a búcsuzás!
És íme most, hogy itt a kikelet,
Illatos rüggyel telve ágaid
Bimbód is új fakad,
Felveszed újra dísz-palástodat
És úgy igézed vágyó szívemet.
Oh, köszönöm neked!
Jöhet ezután százszor is az ősz,
Az én szememnek nem hull már a könnye:
Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
Hogy nem búcsuzunk senkitől
És semmitől és sohasem örökre!
1924. április. 25.

Kirándulás az erdődi várhoz

Szürke lidérc vár!
Te, a nagy világ,
A vén föld képe!
Eljöttem hozzád,
Eljöttem végre.
Vágytalak látni,
Kinek a percek
Sírját nem ássák;
Vágytam hallani
Az elmúlt idők
Halk susogását;
Vágytam egy helyre,
Hol nyugalom van
S nem zavar senki…
Hüvös árnyadban,
Oly jó merengni!…
Szürke lidérc vár,
Mióta élsz már?
Látogatóid
Mind tova-mennek,
Aggastyánná lesz,
Meghal a gyermek, –
Csak te maradsz meg
Hosszú időkkel
Dacolva mégis…
Faladra irom
Egy darab kővel:
Itt voltam én is.
Szatmár 1924. április

Emlékül egy lánykának

Megkértél: írjak emlékül néhány sort
S oktassalak valami bölcsességre!
Mondd: honnan vegyem én a bölcsességet,
Mikor utána égőn epedett
Már annyi ezred annyi milliárdja,
S színes szavaknál nem lelt egyebet?
Jaj, mit írjak neked?
Azt írjam, hogy a bölcsesség
A szenvedés, a bánat? –
Hogy szépség nélkül nincs boldogság
És nincs szépség, ahol az ember
A fájdalomtól menten állhat?
Azt írjam, hogy a bölcsesség
A nyugodt semmibe-vevés,
Nevetve-eltűrése minden sebnek,
Bár mélyre vág a kés?
Vagy írjam, hogy a bölcsesség
Nyugodt várása a titkos jövőnek,
S míg mögöttünk az évek egyre nőnek,
Fontoljuk meg, hogy nemsokára
Minden, amit most valaminek látunk,
Szétfoszlik, semmivé lesz!…?
Hogy elmúlik a föld, a gond, a vágy,
A csók, a bú, a sírás és írás,
És minden akarás,
Mint széjjelpattan minden buborék?
Melyiket írjam?
Melyiket mondjam? Ítéljen az ég!
Te pedig addig ne vágyjál írásra,
Csak olvasd a papírt,
A szűz, fehér papírt,
Amelyre még por nem szállt,
És kéz nem írt!
… Hidd el nekem:
az ő beszédével a nagyvilág
Sok bölcs igéje fel nem ér.
Ha bölcsességre vágyol,
Maradj te is fehér, fehér!…
Szatmár, 1924. május 3.

A kis patak meséje

Édesanyámnak

Valaha régen pattogott a tűz,
S mi ott ültünk a kályha mellett.
Kékszemű, kicsi, szőke fiú voltam…
Karodba fogtál,
Meséket mondtál…
Be szép is volt az
És milyen kár, hogy kialudt a tűz!
Most hát cseréljük meg a szerepet!
Anyám,
Most én leszek hát,
Ki mesét mond neked
És te figyelsz reám.
Ugy-e, meghallgatsz? Rövid lesz nagyon.

Egy kis patak
Elhagyta a forráshelyét,
A zugó, mély rengeteget,
Hol az ártatlan, gyermeteg boldogság
Fehér szellője simogatta arcát:
Elhagyta anyját,
A gyönyörű, a szerető hegyet,
Mely önkebléből bocsátotta ki:
Menj élni!
Elhagyott mindent, ami régi
És ment a kis patak,
Ment – élni!…
És úgy találta: szomorú az élet – –
Folyóvá dagasztotta az Idő;
Virágok mosták benne arcukat
És városokat látott fényben úszni.
S papírhajókat eregettek
Bodros hátára pajkos gyermekek,
De nem vidult fel láttukon soha!
Folyammá dagasztotta az Idő.
Hidak ölelték kacér nevetéssel,
Bárkák szelték át, ringó csolnakok,
Vad, száguldó hajók,
Melyekből nóta, zene, csók
Mámoros hangja özönlött ki éjjel
A csillagfényben hömpölygő habokra,
De szomorú volt a folyó
És nem vidult fel láttukon soha!
Ő mindig álmodott.
És hallotta a fenyvesek zúgását
És vágyott lenni újra kis patak,
Akit beszélni tanít az anya
És puha keblén altató nótával
Ringat el lágyan…
S így álmok között ment, ment a folyam,
Míg érkezett egy messze, messze tájra,
Hol kitárt karral várta
A tenger.
És szólt a tenger:
Mióta várlak!
Ez itt a Végtelen,
Ez a Boldogság, örök Óceán!
Karomba zárlak,
Csókokba fojtlak,
Csak felejtsél el minden bánatot,
Minden bohókás gyermek-álmot,
Ami tán mostanáig
Az életedet megkeserítette!
Jer hát lihegő, vágyó kebelemre,
Jer, légy vidám!
Ment a folyó.
Nagyon lassan és nagyon szomorún ment,
S az öröklétben halkan elvegyült…
Boldog lett? Nem lett? Nem tudom.
De a hajósok messze tengeren
Vihardulásos, szörnyű éjszakákon
Most is hallanak egy bús, síri hangot,
Amint átkozza a gonosz Időt,
S amint panaszos, fájó zokogással
Jajdul fel:
Anyám!
Miért is kellett Tőled elszakadnom?!
Én édes, jó anyám!…

Lám, vége van.
Milyen furcsákat mesélek is én!
Mondd csak, anyám,
Mondd, tetszett a mesém?
Az én szomorú, bolondos mesém?…
Máskor talán majd vígabbat mesélek
És okosabbat!
Szatmár, 1924. június 10.

Tanács

Ne legyen lelked soha vad, viharzó,
Ne legyen lelked nyugtalan soha,
Ne zúgjon rajta soha át
A szenvedélyek átkos vihara!
Mert lásd, a dühös, féktelen vihar
A tó vizét is csúnyán felkavarja
S felszínre kerül mélység-rejtekéből
A rút iszapos alja…
Legyen a lelked mindig csendes,
Fohászos, békés, altató;
Legyen lelkednek örök mintaképe
A napsütéses, tiszta tó!
Álmok tündére fürdik ott
Kora hajnaltól késő estig,
Éjjel pedig sugaras-szépre
A mennyországnak csillagai festik.
Szatmár, 1924. június 16.

Az élet

Valakinek, aki beteg, –
akit szeretek, –
s aki nem vigyáz magára.
Óh, jaj, nagyon vigyázz!
Színes papírhajó az élet
Szívedhez tapadt aranyos játékszer,
Meleg gyermekkézből vízre tévedt,
S ha nem fogod jól kötelét,
Ellibben, feldől, elmerül –
És minden, minden, semmivé lett!
Jaj, vigyázz!
Pici piros léggömb az élet,
A jó Istentől névnapi ajándék,
S ha gyönge ujjad félve reszket
S a vékony zsinórt elereszted,
Elvillan, elfut, elrepül, –
(S óh, szörnyű gyász! –
Helyébe kapsz egy fakeresztet!…)
Jaj, csak vigyázz!
1924. július 22.

Magány

Az ajtókat ma kulcsra zárom:
Legyen nyugalom idebent
És senki énrám ne találjon
S öleljen süket, tompa csend… –
Az ajtókat ma kulcsra zárom.
Befedek minden ablakot:
Legyen mélységes vak sötétség
És ne kísértsen alakod,
S maradjon kívül minden kétség… –
Befedek minden ablakot.
A csöndességtől szinte fázom
Nem lesz köröttem senki, csak
Pár láthatatlan, lenge álom
És zord-fekete, vak falak –
Az ajtókat ma kulcsra zárom.
1924. július. 28.

Mese

Most mesét mondok:
Ősz fele jár –
És hullnak a lombok
És fú a szél
És komoran és fenyegetve
Jön a tél,
Jön a tél!
Búsat mesélek:
Ősz fele jár –
És hullnak az évek
És múlnak az évek
És komoran és fenyegetve
Jön a tél,
Jön a tél.
1924. augusztus 3.

Játék

Megtörtént mese

Két kis gyerek játszott az erdőn.
Hallgasd meg ezt a bús mesét –
Szamócát szedtek,
Lepkét kergettek
És futkároztak szerteszét.
Játsszunk bujócskát – szólt az egyik.
Nagyszerű lesz! – felel a másik –
Keress meg engem!
Elbujok csendben.
Csak fordulj el egy pillantásig!
S tovaszaladt a kis leányka – –
Szomorú lesz a vége, meglásd! –
Egyik ment jobbra.
Másik ment balra
És nem látták meg soha egymást…
Szatmár, 1924. augusztus 7.

Munkára fel

Most felveszem a ceruzát
És siklatom a lapon át,
Futva, serényen.
Nem heverészek puha ágyon;
Valahogy szörnyen írni vágyom,
Futva, serényen.
Elszundikálni buta vétek –
Addig írhatok, amíg élek,
Futva, serényen.
Egyszer majd úgyis jön a Bánat,
S én kiejtem a ceruzámat,
Csöndesen, árván – –
1924. augusztus 8.

Én vagyok a hibás

Nem láttam meg a tűzkövet
mely utamon hevert,
sziporka fényt lövellve;
csak azt láttam, hogy valaki, –
valaki más
utánanyúlt és fölemelte.
(Én buta, vak szemem!
Jól meggondold, hogy
ezután láss-é! – -)
Szeretnék nagyon, nagyon sírni!
…Enyém lehetett volna;
most már a másé!
1924. augusztus. 15.

Esik az eső

Esik, esik, esik.
Átlátszó, gyöngyös cseppek
peregnek le az ablakon,
míg elgondolkodom – –
Esik, esik, esik.
Nem régen szép volt, sugaras:
a szürke por is
aranynak látszott,
mikor a tűz-csók rajta játszott –
Nem régen szép volt, sugaras.
Miért most ez a bús sötét?
Ez a borulás odakünn,
ez a borulás idebenn
s miért ül fájós szívemen?
Jó Istenem, miért?
Míg lelkem haló álmai
a múltat keresik,
idebenn hull a könny, hull,
s odakünn esik az eső, –
esik, esik, esik…
1924. augusztus 26.

Eredj papír!

Virsik Máriának ajánlom,
kísérő sorokul levelemhez.
Eredj papír, fehér papír,
ahová küldlek, csak eredj –
rohanj, rohanj szép szárnyalással
ne állítson se völgy, se hegy!
Te reád várnak meleg szívvel,
otthont kínál a szeretet –
és valót mutat minden ember
és nem betanult szerepet.
Megsimogatnak puha kézzel
csoda, ha lángod nem lobog! –
Feletted fényes, meleg szempár
bársonyos tűzzel mosolyog.
Ahova küldelek, nincsen ősz még,
tarolt fák alatt bús alak,
kacagás járja, friss ujjongás
és napsugarak hullanak.
A te gazdád olyan búsongó,
ha ül, ha jár, ha sír, ha ír – –
Rohanj, suhanj szép szárnyalással,
repülj papír, fehér papír!
1924. augusztus 27.

Kincsek Hegyénél

Előttem áll a Kincsek nagy Hegye,
amelyről nem tud senki a világon
és csákányomat mélyen belevágom.
Érzem, hogy mélyén rejtezik,
mit törpe ezrek vágyas kínnal üznek:
érzem, hogy mélyén lenni kell
napfény-aranynak,
holdfény-ezüstnek.
Cseng, bomlik, hullik, dübörög a kő,
s bár verejtékgyöngy ütközik orcámon,
én rejtett kincsem csak nem jön elő…
Uristen! Hogyha nékem kincsem volna,
nem rejteném el hétzáros tanyán;
Uristen! Hogyha nékem kincsem volna,
Pazar szivemmel mind kiosztanám!
Zendülnének nagy, zengzetes zenék
és csilingelő, kincses muzsikámért
megáldana a koldus-nemzedék…
… Ha százszor ejtem csüggedő karom,
vágni a vágyak százszor újra üznek,
mert én tudom, hogy ottbent lenni kell
napfény-aranynak,
holdfény-ezüstnek.
1924. szeptember 2.

Nagy fa, kis fa

Schőber Emil tanár úrnak szeretettel

Öreg tölgyfa,
csemetefa
egymás mellett hangtalanul állnak.
Öreg tölgyfa,
csemetefa
az életben egymásra találtak.
Öreg tölgyfa,
csemetefa
napsütésre mindhiába várnak.
Öreg tölgyfa,
csemetefa,
megértik, hogy vége van a nyárnak.
Öreg tölgyfa,
csemetefa
minden este együtt sírdogálnak.
Szatmár, 1924. október 4.

Nyugalomnak éje

Lent csendes a föld,
mint májusi tenger
és jó puha ágyán
alszik az úr,
a kicsi úr:
az ember, az ember.
Fentről pedig
hogy áldást hintsen,
csillag szemével
békét mosolyog,
csodát mosolyog
az Isten, az Isten.
1924. október 19.

Tengerész-testvérnek

H. J. születésnapjára

Tengerész-testvér! – már szürkül az ég,
hideg hullámhegy tornyosul magasba,
sikolt a szél, rohan az ár…
Most vihar készül, tengerrengető!
hajó-fordító, mélybe-temető!
Tengerész-testvér, fogd a kezemet!
Hullám hullámra dübörögve csattan,
repül a hajó, mint a vészmadár,
merül a hajó, mint a halott buvár
recseg és ropog minden eresztéke,
és bömböl a nagy, sivár végtelenség:
most én vagyok az úr!
Meghalt, meghalt a béke!
Testvérem, nézd: az elemek
szűkölnek, fáznak, vonítanak a kíntól –
testvérem, nézd, a bősz erő
játékszer lett a nagy ostor alatt!
De mi ne bújjunk félelemben össze,
ne dermedjen meg sokat-merő vérünk
Valamit érünk
és feszült innal vonjuk a vitorlát
és verő szívvel mentsük a hajót!
1924. november 9.

Őszi mezőn

Vizes, szürke ködbe veszőn
merednek fel a fák,
s valaki jár a holt mezőn.
Sápadtan, némán széttekint:
Hát megint eljött a Halál,
eljött az ősz megint, megint!…
Tar ágak közt prédát keres
a felsivító szél,
de minden puszta és deres.
Hűvös, fehér, ködbe veszőn
merednek fel a fák,
s valaki jár a holt mezőn.
Milliós zöld bizodalom
Most temetés-utáni, könnyes,
nyirkosan-hideg hullt halom.
Valaki csendben térdel rajta…
Valaki sír!
Csend!… hallga… hallga…
1924. ősz

A rózsák

Éjfél felé jár.
Künnt ordító szél szárnyán
kavarog a hó –
lent elterül – hullámzó takaró,
s a csörömpölő cégértáblák
átkozva szidják a cudar időt.
…Bennt a kicsi, hideg cellában
szomorú-arcú Mária kép előtt
imádkozik a páter.
A képkereten összefogózkodva
elhervadt rózsák koszorúja csügg le
meg-meglibben a befütyülő széltől, –
s az Isten-anya jóságos szép arcát
idegen, túlvilági
bánatszínekkel fátyolozza át.
Csend. Imádkozik a barát:
Jó kis fiú volt,
szeretett Téged!
Ne vedd el Tőlünk,
mert szép az élet!
Ragyogó szemmel
nézett a harcra
s mindig piros volt,
mosolygott az arca…
Most szomorú szegényke
most nem örül,
most hervadt és beteg,
mint a rózsák a szentképed körül –
de most is hiszi még,
hogy a Te szíved mindig könyörül.
Mert rózsa volt ő:
Isten ecsete volt festékbe mártva,
Ő végezte a színkeverést –
mert rózsa volt ő:
mámor-illatú, kacagóan édes,
remegő csókos, tavaszi és hamvas.
Most ő érette imádkozom én:
hallgass meg, hallgass!
Nézzél le szépen beteg kis fiadra
nagy szenvedését megkönnyezve lásd
s adjál a Te
szép földi rózsáidnak
tavaszt, meleget, hitet, gyógyulást!

Éjfél után van.
Künnt ordító szél szárnyán
kavarog a hó –
lent elterül – hullámzó takaró –
s a csörömpölő cégértáblák
átkozva szídják a cudar időt.
…Kicsi házikó patyolat kis ágyán
lázálmos-arcú, beteg kis fiú,
s fel-felijedve hallgatózik,
míg a szél odakünt
üvöltve, süvöltve, sikoltva fú,
Anyám vizet! – felnyöszörög
és szerteszét
tapasztja tágranyílt
két fekete szemét.
Anyuska, jer ide!
Nézd, olyan régen nem zokogtam
s most sírni kell –
hát hadd sírjak neked!
Anyuka, tudod, hogy én meghalok?
és úgy félek, ha nem vagyok veled!
Úgy-úgy, csak simogass!
Ugye, hogy engem szeret a jó Isten,
amint Te is szeretsz –
pedig meg nem érdemlem,
mert rossz kis fiú voltam:
megbántottalak sokszor – nem akartam,
s most nagyon bánom, látod…
Ugye, hogy nem haragszol,
Ugye, hogy megbocsátod?
Múltkor a kamarából
olyan merőn az arcom miért nézed?
Múltkor a kamarából
elvettem én egy ici-pici mézet,
pedig Te nem engedted azt nekem.
Ez volt azóta legnagyobbik gondom…
Most már meghalok, nem baj, ha elmondom.
Aztán a bokrétádból
kivettem titkon egy szép rózsaszálat,
hogy a gomblyukom ne legyen üres.
Tudod: oly szép volt, illatos, tüzes,
ragyogó színre festett –
Tudom, hogy aztán sokáig kerested.
Elvittem annak a szép, őszhajú
jóságos, szent papbácsinak,
akinél jobbat még sohase láttam,
ki mindennap megcsókolt,
s megsimogatott az iskolában.
Odaadtam neki:
Van egy gyönyörű Szűz Mária képe,
Karján kis Jézus – csudaszép dolog –
öleli anyját, boldog, mosolyog,
arca, mintha csak május-szél lehelné –
Odaadtam neki:
tegye a képe mellé.
Amikor láttam, a szívem úgy égett!
Ha meghalok, s nem látom többé,
csókold meg azt a képet!
…De nézd, Anyuska, hogy ver a szívem,
hogy riadoz, hogy verdes!
Nem, most már csendes,
alig üt lustán,
jaj – fáj – fáj –
Édes anyuskám, drága jó anyuskám!
De milyen furcsa vagy te!
Sohse éreztem,
hogy a karjaid ilyen puhán fognak
és szárnyad is van, mint az angyaloknak,
Hogy fénylik a kis lámpa!
Hogyan csapkod a lángja.
Nézd, olyan, mint a nap!

Ki az, akitől fénysugarat kap?

Repülök messze,
de milyen szép!
Virág… sok rózsa…
Szűz Mária…
Meghalok, csókolj, csókolj meg, anyuskám!
…Kicsi házikó patyolat kis ágyán
nyugodott arcú, sápadt kis fiú,
s zokogó anyja
reáborulva
nem hallja már, hogy odakünt a szél
üvöltve, süvöltve, zokogva fú.

Hajnalodik,
elül a hóvihar.
Bent a hideg, kicsi cellában
csonkig égetten pislákol a gyertya,
s a Mária kép előtt
imádkozik a páter:
Jó kis fiú volt,
szeretett Téged,
Ne vedd el Tőlünk,
mert szép az élet.
Ragyogó szemmel nézett
a gyerek-harcra
s mindig piros volt,
mosolygott arca.
Most szomorú szegényke,
most nem örül, –
most hervadt és beteg,
mint a rózsák a szentképed körül.
Gyógyítsd meg szépen
s tedd őt boldoggá, ahogy akarod,
mert a rózsáknak élni kell – – –
Zokogva borul arcra a barát,
és legyen meg a Te akaratod!
Reggel van –
felnéz – csend
barázdás, fakó arcát
a lecsurgó könnyek
simára mosták
és néz és felkiált – – –
A kép körül az első napsugárban
kacagó-fényű színpompában
élnek, virulnak, ragyognak a rózsák.
1924. november 18.