Juliska bánata
Juliska, mért maradsz benn,
Mért nem játszol velünk?
Juliska, mért szomorkodsz?
Kedvedre mit tegyünk?
Faggatják játszótársi,
Vidám gyermek-sereg;
De nem felel rá; arcán
A könny pereg, pereg…
Hivják a nagymamát most:
“Mi baj van, tudni kell;
Beszélj hát nagymamádnak!”
De hallgat, nem felel.
Csak aztán, nagysokára
Jön meg siró szava:
“Jaj, édes, jó Istenkém,
Eltört a kis baba!”
“Ne sírj, bohó Juliska,
Ne búsitsd nagymamát!
Ha eltörött az egyik,
Veszünk majd más babát”.
“Jaj, nem kell énnekem más,
Ez egyet szerettem!”
S csókolva tört babáját
Zokog keservesen.
1923. június
Emlékkönyvbe
Azt mondják rólam: rossz fiú vagyok,
De olyan ferdén ítél a világ:
Hiszen, ki virágot szeret,
Rossz ember nem lehet, –
Te pedig az vagy: – hófehér virág!
1923. június
Hugomhoz
A jó Isten tán nékem is meghallja
Ég felé szálló, gyönge hangomat,
Midőn Teérted fordulok Hozzája…
Hiszen nem kérek Tőle én sokat:
Kérésem csupán egy rövidke mondat
És mégis minden, minden belefér:
Az élet szürke, csapkodó sarában
Lelked maradjon mindig hófehér!
Ha járva-kelve hallom a világot,
Hazugság minden második szava, –
A szivem fáj és vágy ébred fel bennem,
Hogy fülem inkább mitsem hallana,
Olyan világon vágynék akkor élni,
Mely mindig, mindig igazat beszél: –
E hazudó, e kétszinű világban
Lelked maradjon tiszta, hófehér!
Ha ketten-hárman néha összejönnek,
Miről is folyhat köztük szó-beszéd?
Egy másik ember lesz az áldozatjuk,
Kínozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.
Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan,
A szó mielőtt még lelkedhez ér: –
Rágalmat szóró, pletykázó világban,
Lelked maradjon mindig hófehér!
Van itt barátság? Nagy ritkán találni
Egymás felé vonzódó lelkeket
S azoknak is elég egy félreértés,
Egy rágalom – s mindennek vége lett! –
Akit szeretsz, ahhoz maradj, maradj hű,
Bocsáss meg néki a bántalmakér’,
E durva, rossz, e hűtelen világban
Lelked maradjon mindig hófehér!
És igy pályádat, hogyha megfutottad,
Nem jő el érted csontkezű halál:
Ágyad mellett a boldog végórádban
Mosolygó arcú, fényes angyal áll;
Karjába ölel… égbe úgy repültök…
Öröm, boldogság véget ott nem ér…
Az Úr keblére tűz, mint kis virágot,
Mert az maradtál, tiszta, hófehér!
igaz szeretettel: Jenő
1923. augusztus. 18.
Egy szál ibolyáról
Van nekem egy kis
Szál ibolyám.
Gyönge, kiszáradt,
Tört halovány,
Illata, zöldje
Nincs neki rég!
Könyv a hazája
És nem a rét,
Mégis a földnek
Nagy kerekén
Sincsen olyan több,
Mint az enyém,
Mert eme kedves
Szál ibolyám
Tőled, egyetlen
Édesanyám!
1923. szeptember 30.
Este
Tündérangyalkákról
Álmodik a gyermek…
Édesanyja ott áll
Ágyacskája mellett.
Szőke fürtös fejét
Végigsimogatja,
Két piros orcáját
Százszor megcsókolja.
Forró anyaszíve
Hangosan feldobban:
“Szeretlek, szeretlek
Mindenkinél jobban!”
Szatmár, 1923. szeptember
A közös szamár
Távozzatok, tarka gondok!
Cimboráim, mesét mondok,
Legyetek hát figyelemmel!
Volt egyszer egy öreg ember,
Aki – midőn megérezte,
Hogy halála nincsen messze, –
Három fiát előhívta
S íly szavakkal szólt hozzájok:
“Öregségét már nem bírja,
Halni készül ősz apátok.
Gazdagságom, pénzem nincsen,
Csak egy szamár minden kincsem;
Azt szivesen hagyom rátok,
De kikötöm: jól tartsátok,
Etessétek, itassátok!”
Ezzel fejét lehajtotta
S elment örök nyugalomra.
A testvérek megegyeztek,
Hogy sorban, – mint következnek, –
Veszik hasznát a szamárnak.
Legidősebb mindjárt másnap
Két mázsát tett a hátára,
Kihajtotta a vásárra,
Kegyetlenül ütlegelte
S hozzá folyton énekelte:
“Szénával, szalmával
Miért etetnélek?
Van két öcsém, akik
Jól tartanak téged.”
Élete jobb aztán sem lett,
Még a vére is kiserkedt,
Olyanokat ütött rája
A közbülső gonosz bátya,
De enni, bár holtra fáradt,
Ő sem adott a szamárnak:
“Szénával, szalmával
Miért etetnélek?
Van öcsém meg bátyám,
Eltartanak téged.”
Harmadnap a legkisebbik
Dolgoztatta szomjan-éhen,
Pirkadattól késő estig
Szántóföldön, mezőn, réten
S mikor enni került sorra
Ő is csak ezt hajtogatta:
“Szénával, szalmával
Miért etetnélek?
Elég, ha bátyáim
Jól tartottak téged”.
Szegény szamár megsokalta
A csúfságot, melyet rajta
Ezek hárman elkövettek,
S búcsut mondott az életnek.
Szomorú a mese vége,
Könnyeinket öntsük érte,
S vonjuk le a tanulságot:
Közös jószág sosem áldott.
Szatmár, 1923. szeptember
Templomban
Csendes a templom,
Serceg a mécses,
Hófehér oltár
Virággal ékes;
Elébe térdel
Egy kicsi lányka,
Szivét betölti
Forró imája:
“Szegény anyácska
Nagyon beteg lett,
Hiába ülök
Az ágya mellett
S ápolom nappal,
Ápolom éjjel…
Nem is tudom, hogy
Mi lesz szegénnyel.
Azt mondják róla:
Nem soká várhat,
Itt hagy bennünket,
Szegény árvákat,
S felmegy Hozzád a
Csillagos égbe, –
Mondd, kis Jézuskám,
Ugyan mi végre?
Hiszen Te neked
Nincs rá szükséged,
Van jó anyácskád,
Ki szeret Téged,
Ki gondoz, ápol,
Vet puha ágyat…
Hagyd itt nekünk az
Édesanyánkat!”
A kis Jézuska
Szive feldobban,
Arcán megértés
Szent tüze lobban,
Biztat, mosolyog, –
Mosolya édes…
Csendes a templom,
Serceg a mécses.
Szatmár, 1923. október 3.
Édesapa nevenapján
Vége nyárnak, napsütésnek,
Vége a szép kikeletnek,
Künn a fáknak lombja hervad,
Levelei leperegnek.
Elhagyott a fecskefészek,
Nem dalol a kismadárka,
Komor felhők borítanak
Szürke fátyolt a világra.
De szívünkben tavasz van még,
Hírnöke a dalos nyárnak,
Kis virágok, imádságok
Illatai égbe szállnak.
Körülveszik a jó Istent,
Úgy kérik őt esedezve,
Örök tavasz nevessen ránk
S a meleg nap, Édesapánk,
Te légy benne.
1923. október. 9.
Dal a kis fehér kutyáról
Hogy dédelgettem, hogy szerettem!
Szőre bársony volt hófehér,
Ha kezem nyalta hízelegve
A kis buta
Fehér kutya,
Mindjárt tudtam, hogy enni kér.
Reggel még láttam játszadozva;
Oly fürge volt és oly vidám,
Színes lepkékkel kergetődzött
A kis buta
Fehér kutya
Kertünk virágos fasorán.
Harmatgyémántos zöld fűszálon
Arany sugárka nevetett,
Szellő járt köztük lenge táncot…
A kis buta
Fehér kutya
Olyan boldog is lehetett!…
És szürkületkor úgy találtam,
Reáhajolt a tarka lomb, –
Valaki kővel megdobálta
S a kis buta
Fehér kutya
A bokrok alján halva volt.
Bársonyos teste vérbefagyva
Egy mozdulatlan némaság, –
Kihalt szemével rámtekintett
A kis buta
Fehér kutya
Mintha vádolná gyilkosát.
Én meg egyszerre felzokogva
Kicsi gyerekként sírtam ott…
Olyan rettentőn fájt nekem, hogy
A kis buta
Fehér kutya
Örökre elment, itthagyott!
1923. október 12.
A rózsa panasza
Hiába táncol már
Napsugár a kertben;
Elmult a sok víg nap,
Ezer színes ábránd,
Elmult a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.
Elmult minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
Fiatal virágom!
Hervadozva élek
Hervadt álmaimnak…
Ki tudja – talán már
Ez a sóhajtásom
Az utolsó illat
A búcsuzó illat.
Szatmár, 1923. november
Öcsémnek a lelkek tükréről
Annyiféle nézés
Ahányféle ember.
Egyik pillantása
Olyan, mint a tenger,
Ha vihartól reszket;
Sötétzöld, haragos
jéghideg hullámok…
Mikor ilyent látok,
Szinte fázni kezdek.
Másik tekintete
Simogató bársony.
Szelíd sugarában
Boldog az én álmom:
Harmatos hajnalban,
Pacsirta dalával
Lelkem tovaszárnyal
Nesztelenül, halkan…
Harmadik szeméből
Kárhozat tüzének
Forró lángja éget,
S száz láncravert démont,
Száz ördögöt látok,
Mikor belenézek.
Búzavirág színű
Ártatlan szemeddel
Mikor Te nézel rám, –
Mintha imádkoznám.
1923. november
Haragvó testvérhez
Szertenézek a téli tájon.
Istenem, milyen jó neki!…
Ringatja hosszú, édes álom,
S hogy meg ne fázzék, hó fedi.
Közel-távolban senki sem jár,
Meg nem zavarja semmi nesz,
Zsongó életről álmodik már
S előre mindent kiszínez.
Álmában érzi már a szellőt,
Mely bársonykézzel simogat,
Látja a napot, bárányfelhőt,
Látja a selymes szirmokat.
Álmában a fák kirügyeznek,
Bújnak az apró levelek,
Közöttük fecskék gyülekeznek,
Ajkuk tavaszról csicsereg…
Az álmok sora véghetetlen!…
…Lassan, pelyhezve hull a hó…
Én nálad járok képzeletben
És úgy fáj ez a zord való!
Csupán mi éljünk hát a múltnak,
Mely új virágot nem fakaszt?
Csak mi legyünk hát nyomorultak?
Csak mi ne várjunk több tavaszt?
Ha majd hozsannák özönében
Az alvó élet újra kel,
Csak nekünk kelljen sírni éppen,
Mint ki bűnéért vezekel?
A föld felett, lám, zord hideg jár
S az álma mégis kikelet;
Sorsunk lehetne szép meleg nyár, –
Miért tűrjük a hideget?
…Álmodjunk mi is tavasz álmot
Egymás csókoló ajakán, –
Testvér! Szívembe béke szállott,
Szeretlek forrón, igazán!
1923. december 7.
Az én mackóm
Marton Lillyke versére
Ott kezdődik a történet,
Hogy az elmult éjjel
Motoszkáló sercegésre
Tekintettem széjjel.
Kibújtam a paplan alól,
Úgy törtem fejemet:
Vajjon ki az? Talán egér?
Ki lehet? Mi lehet?
A lámpát is felgyújtottam,
S Uramfia! Épen
Akkor mászott fel a mackóm
A játékszekrényen.
Asztalomon a toll vége
Tentába volt mártva,
S tekintetem ráesett egy
Ákombák írásra.
Jól megnéztem, hát a címe
Ez volt az írásnak:
“Szól a levél Lillykének
Vagy a babájának.”
Én azonban nem tudtam, hogy
Miféle cím ez itt,
S beküldöm a “Cimborá”-nak,
Amint következik:
“Kedves Nagysám!
Olvastam egy számát
Én a “Cimborá”-nak,
Melyben Kegyed pályázatot
Hírdet kacsójára
Ella babájának.
No, mondom, öt éves,
Házias, erényes!
Ilyen kéne nekem épen
S nem valami dáma,
Aki finnyás, kényes.
Igaz, mackó vagyok,
Más egyéb biz senki,
S nagy merészség, hogy szememet
Nagysád babájáig
Merem felemelni.
De azért van nékem
Csinos kis vagyonkám
(Például most ezreket ér
Hosszúszőrű, barna,
Téli medvebundám!)
Van egy kastélyom is
Ott fenn Mármarosban.
(Igaz, hogy a hét szobája
mind egy szálig el van
Rekvirálva mostan.)
S amellett – elébe
Vágtam a dolognak, –
Bár szőrös a keblem, mégis
Igazi, hűséges
Jó szivet dobogtat.
Adja tehát nekem
kezét babájának,
Higgye el, hogy jobb sors ő-rá
Akármeddig éljen, –
Nem is igen várhat!
Lakása lesz itten
A szekrény tetején,
Lesz társaság: bohóc, krámpusz,
S minden esztendőben
Fürdőre viszem én.
Válaszát epedve
Várom, hanem – tudja, –
Legyen szíves tudósítni,
Hogy az Elluskának
Mi a hozománya
S mi a staffirungja!?
Mély tisztelettel csókolja kezeit
Hű szolgája:
Mackó Demeter magánzó.”
1923. december. 9.
A legszebb dalom Édesanyámnak
Fogok dalolni édes szerelemről
Jövő napoknak bíbor hajnalán.
Füvek, virágok mind reám figyelnek
Bűvölten hallgat minden csalogány.
A föld mámoros, mély álomba szédül
S a dal csak zeng, csak zeng az ajkamon
Kezem a lantnak aranyhurjain jár
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Behatolok a titkos műterembe,
Hol a nagy Mester vésője alatt
A jövendőnek márványszobra készül
S ihletve zengek Isten-titkokat:
Elzengem végig önfeledt ajakkal:
Kinek jut bukás, kinek hatalom,
Nagyobb leszek a régi prófétáknál: –
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Elzengem halkan, fátyolos kobozzal
Fájdalmaimnak zordon énekét
Elpanaszlom, hogy hányszor is csalódtam
Hogy vesztettem el mindent, ami szép;
És akkor, aki tündérvarázslatban
Úgy élt bánattól, bútól szabadon
Szívéhez kap és forró könnye csordul
És mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Ott leszek majd a szörnyű harcmezőkön
Hol bosszút állhat, aki sokat tűrt,
Hol vért gőzölgő paripák robognak
S az én ajkamon harsog majd a kürt
S e kürtnek hangja elnyel ágyudörgést,
Halálkiáltást véres rohamon,
Arcokon ég a lelkesülés lángja!…
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Hanem amikor csendes alkonyatkor
Úgy ülsz borongón, édes jó Anyám –
Megtámadva az élet fájdalmától,
S könnyes szemekkel tekintesz reám;
Én egy ujjongó, édes dalba kezdek,
Szívem derüjét mind Neked adom…
Te átölelsz és némán összecsókolsz…
És ez lesz nékem a legszebb dalom.
1923. december 15.