Kettétört óda a szerelemhez
Anno 1931. hősök napja
Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva s az álmos este
verseket súg tollam alá tehozzád,
drága szerelmem,
áldott vándortársam az úton, ürmös
esztendők ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
istenek estjén,
téged ünnepellek: igazbeszédű
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fénylő
glória ívét,
száz elejtett jó szavadat, becéző
gömbölyű kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
míves edényét,
eljövendő magzatodat, kiben betelve
látom földi terveimet s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
apja dalára… – –
…Hirtelen megrezzen a tollam, eltört
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipitó suhancraj
csörtet az uccán,
falnaptáram rőt betüvel rikácsol:
Hősök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, égő
fáklya-sorokkal,
fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
villog a fegyver.
S szinte hallom: Messze, kihalt mezőkön,
sírok alján boldogan összekattan
millió hős állkapocs. (Ó, milyen jók
vagytok a földön,
emberek, hogy ily kegyes áldozattal
ünnepeltek minket e május-éjen!)
S látni kezdek: jönnek a bonka bénák,
özvegyek, árvák
s mindenrangú nyűtt nyomorultak, arcuk
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
tapsra verődik.
S látni kezdek: felszakad egy sötétlő
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
imbolyog, indul,
félig porladt kék szeme tágra nyílik,
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
orgona-illat… – –
Így csukom be ablakomat, szerelmem,
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelmű
balsoraimmal.
Mert lüktetve fáj a fejem, szivemre
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
másfele bárhol?
mondd, hol biztos nászörömünk vetése
és kalászos dús aratása? merre?
vértengertől mely sziget édenébe
rejtsük a bölcsőt?
Némán bujkáló gonoszak vigyorgó
gyűrüjében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült birák közt
látlak elesni.
Hajnalunk nem szép mosolyodra pírkad
s alkonyunk lehull, mielőtt kivánnám.
Mások által vert sineken sötétbe
siklik a sorsunk:
Holnap bizton hős leszek én is annyi
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton épen így menetelnek omló
fáklya-tüzekkel
hős fiunk emlékezetére is majd,
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
…Elnémult a trombita… Messze, mintha
égne a város.
Tóparti könyörgés
Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése.
Utolsó fény. Sötét november.
Ó jöjj velem, ne hagyj magamra
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni
a korhadozó, görbe küllőt,
mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát
árkok szennyében megfürössze.
Ez nem negédes jajgatás,
finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng
s fejem alatt kigyult a párna.
Kuszált körívet, parabólát
cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számitást
összezavartam, elhibáztam.
s most már nincs többé elme, hogy
a rend bogával összekösse e rámbizott, romolt világot,
mely belefut az üstökösbe.
Tört homlokomon távoli
lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt
angyalra várok, hátha hozna
valami enyhe-lanyha mérget,
amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal
válladra esne s ott kihúnyna.
Vagy – fuss velem, hiszen szeretsz.
Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szivedre bízom magamat,
most légy okos és tégy akármit.
Nő vagy és voltál kisgyerek
s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat
lyukas, tört porcellán-fejével.
Mit tettél akkor? Ó, ha most
eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad
legyen gyógyító Isten ujja,
végy valahol varázsragasztót,
lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot
egy darabban és emberképpen! –
Ez itt a park s ez itt a tó.
Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel,
fáradt vagyok, a padra fekszem, –
nézd: a megtestesült betegség,
gígász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne,
hogy könnyes kínja elapad tán!
S te csak magad vagy, édesem.
Van-e szerszámod, mely kivágná e duzzadó daganatot?
Tedd a világot orvossággá
és add be az emberfiának! –
meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre,
ki betegen is csak barátod!
teremts neki tavaszt, ha tudsz,
ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból,
ha fuldokolva felköhécsel,
bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek
kavicsos-öblű, tiszta medre
és facsarj hűs citromlevet,
savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött
ring-leng és bágyadtan barangol
s a mesebeli hószín hattyút,
mely most suhogva vízbe ugrott, sűlyeszd el benne olvadón,
mint fehér, édes kockacukrot… – –
Harum dierum carmina
Kis cigaretta fátyla,
fátylas selyemködü füstje,
selymes füstök ezüstje,
borítsd be ma bús szememet!
dunna pihéje, puhája,
párnák fellegszerü fodra,
paplanom csipkebodra,
födözd be borús fülemet!
kedvesem! – csipogó,
csacsogó kicsi fecske,
bíbor cseresznye-szemecske,
szeresd szomorú szivemet!
Bénán lehanyatlik a kéz,
széttapogat tehetetlen:
élni ma itt lehetetlen,
meg kell halni ma itt,
halni e földi avarban,
hol léptekkel, kopogókkal,
lekopott rongy-lobogókkal
kullog az emberi hit,
a virrasztó nyomorúság
piros parázs-szeme nyitva
s vörös varázs-zene szítja
lángra tüzes tanait.
Hallod, amint a sovány
egerek foga rajjal,
patkányok raja zajjal
rágja a régi falat,
kedvesed koldul az uccán,
zokogva nyújtja ki karját,
hídakon kússza a karfát
s hörög a mély viz alatt,
a csillagok is lerohadtak,
futnál, de messzire nem jutsz,
adnál, de adni nem tudsz
s küzdeni nincs akarat.
Fekete éjszaka fátyla,
házromok fekete füstje,
tömjénfüstök ezüstje,
borítsd be borult szememet!
dunna halotti puhája,
szemfedőm csipkebodra,
Styx suhogó habi-fodra,
tömd be siket fülemet!
Halál! – amiként keserű kis
kukacot elnyel a fecske,
vagy véd a cseresznye-szemecske,
rejtsd el az én szivemet!
Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrü füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Országos eső
Most, mikor beköszönt e halk halódás
és a szálas eső sürűn lelógó
drótja zár köribéd finom kalitkát:
nincs többé levegős, kitárt szabadság.
Pillanatnyi csapongás nem vidámít
gyors tettekre s a könnyedén kilendült
villámmozdulatot ma – földre ejted.
Már nem pár rövid ugrás kedvesed kis
háza, már a hegyél sem oly közelben
ível, mint azelőtt. A nyűg, a lassú
terhes ólomidő lehullt, kiterpedt
s mint a rossz gumi, nyúlt ki mindenütt a
távolság. Jön a sál, köpeny s az únott
készülés. Kerekeskútad az udvar
végén gúnyosan és öreg mosollyal
gunnyaszt: messze vagy immár onnan is, jaj,
messze, mint az öröm napos vizétől,
messze, mint az igazság kútfejétől.
Esténkint gomolyos, városnyi felhők
tömbjén kell komoran s fázón keresztül
fulladnod, mielőtt a csillagok zord,
nyirkos tűzeihez fölér a lelked.
Panasz gyengülő gyökerekről
Földbe fogóztál, mint terebély fa, keményen,
mély gyökerekkel a földben, dúsnedvű televényen,
dacosan álltál, sziklakeményen, vasgyökerekkel a földben.
Jöttek utánad szellemek, éjjeli törpék.
Jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték
zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren.
Szálltak az égből angyalok is seregestül,
üstöködet cibálták, ki akartak tépni tövestül
s gígász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták.
S íme – ma lelked lassu halálra menendő,
gyökered mint a moháé, gyermekkéz elegendő
kitépni halálra menendő gyökeredet, mely mint a moháé,
s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal
véled a mennyek kékje felé, mint kicsi fecske ha szárnyal
csőrében szalmaszállal távoli fészke felé.
A költő feltámadása
Már leng körülötte
a gyertya:
legyen neki fényes az út.
Fátylat az arcra!
A kézbe keresztet!
Lába elé koszorút!
Bomlad a test már,
barnul a hulla,
a tömjénfüst gomolyogva
kicsap, sírva köhögnek,
felnyöszörögnek,
torkát köszörüli a pap.
És akkor
lám, fölemelkedik
Ő.
Ajtóhoz tántorog
és kimegy Ő.
A tártölü fenyves alatt
mellébe özönlik
a hűs levegő,
meghajlik a szirti fenyő,
a sok suhogó
fa-titán.
S Ő
elrohan alkonyi fényben
egy lángszinü lepke után.