Kis Ballada
Siklik a csónak,
ragyog a hold,
vízben a hold
és olyan szépen
villog elébem,
míg fut a csónak.
Nyúlok utána
remegve én
és azt kívánom:
ragyogó álom,
legyen enyém!
S nyúlok utána.
De el nem érem
Gúnyosan kacag,
hívó-fehéren
és én zokogok
nagyon zokogok,
és el nem érem.
Azután hullok
nagy sikoltással,
ájuló csókkal
szívdobogással
és nincs tovább:
utána hullok.
Üres a csónak…
Az ár tova visz –
felettem habzik,
suhan a víz
s csendesen, ringva
úszik a csónak.
1924. október 1.
Még nem
Nem, nem!
Nem vágyom ülni tivornyás várban!
Hagyj arra járni, hol eddig jártam.
Nem, nem!
Csukott szemekkel török előre,
havas hegyekre, titkos tetőre.
Nem, nem!
A csókok dalát még el nem zengem!
az a rab-ének szunnyadjon bennem!
Nem, nem!
Talán majd egyszer: – egy kicsi halk nesz –
de az a dal, jaj, a búcsúdal lesz.
Nem, nem!
Csak akkor, csak akkor mutatom kincsem,
de azt se hallja, csak a jó Isten.
Fekete tábla
Olyan fekete tábla ez a lélek
és olyan nagy és annyi odafér
s annyi alak van, annyi hófehér
néha krétával megkörvonalazva
és ha nem látom: alig, alig élek.
Régi arc, új arc, kedvesek, de árvák
viritó rózsák, szomorú szemek:
megannyi titkolt, furcsa reteszek,
mik múlt ajtókon oly annyira fájnak,
a bánatokat enszívünkbe zárjuk.
Ha ezek múltak, mért jöjjön a többi?
Minden csak álom, semmi, semmi más:
fekete táblán hófehér írás –
és van úgy néha, hogy őrülten vágyunk
véres szivaccsal mindent letörölni.
1924. október 2.
Ne olvassátok…
Ne olvassátok írásomat úgy, –
amint olvasni szoktatok:
unott lélekkel, unott szemmel,
kevés hittel és szerelemmel
halk, nemtörődöm délután.
Ne olvassátok írásomat úgy, –
amint olvasni szoktatok:
távoli nóta hangja mellett
mikor az élet harsog benned
virágos, duzzadt éjszakán.
Ne olvassátok írásomat úgy,
amint olvasni szoktatok:
vidám aggyal, de hangok nélkül,
mikor az égen reggel kékül,
csúfolva tán a bánatot.
Olvassátok bár alkonypírban
s képzeljétek, hogy ott vagyok –
rebegjétek el,
ahogyan én rebegném,
susogjátok el,
ahogyan én susognám;
azután ti is, ti is sírjatok,
ahogyan én sírtam.
1924. október 2.
Hallgatás
Én hallgatok,
mert legjobban fáj mégis csak a csend
és én őrülten szeretem, ha fáj.
Mit mondanék?
Már elmondtam, hogy nincsen mit kacagnom
és ha sírok, az mindenkit zavar.
Üres a dóm,
sötét üvegén nincs fehér sugár
s halott harangja mereven sajog.
És vége van,
s a nagy csendből csak néha kel a sóhaj:
be jó, kinek még van mit mondani!
1924. október 3.
Fizikai kísérlet
Kísérletezik a jó Isten,
a bölcs Professzor,
mert furcsa dolog az a lejtő
és furcsa dolog az a ki golyó
és furcsa dolog az a nagy futás:
egyenletesen mindig gyorsuló.
A Magasságból indul el az ember
mert a kis golyó mi lehetne más? –
s célok felé viszi,
színek felé viszi,
szeretetbe viszi,
mélységekbe viszi
a gátnélküli őrült rohanás.
Gördül a golyó, rohan a golyó!
lobogó lánggal benne izzanak
a nem-nyughatás dübörgő csatái, –
s senki se tudja Istenen kivül,
hogy hol az állomása
s törve, vagy épen mikor fog megállni.
1924. október 3.
Megtagadom
Olyan pajzánul ugrándoz a hangom
mikor együtt a kedves társaság
és jól esik kacagnom.
Meg-megkérdezi pár új ismerősöm:
vajjon nem rokonom,
kinek neve is ugyanez,
kinek fájdalmas neve hív,
ki álom-hintán lengedez
ki annyi méla verset ír –
az a szomorú, panaszos legény? –
És én kacajos, kisimult arcommal
a rám meredő nagy tükörbe nézek,
s csodálkozom;
ez volna, akit sírbahívó vészek
sápadt csapata lengedez körül,
ki sohasem örül –
az a szomorú, panaszos legény?
Akkor nagy húrban feszül meg az izmom,
akkor mosolygok a tükör előtt,
s mint hajdan Péter, tagadom a Mestert:
Én nem ismerem őt!
1924. október 7.
A varázskígyó
Mágikus erők nyilalnak szememből
és azt hiszem, hogy énekelni jó,
s piros ajkamról úgy lep meg az ének,
borzongva, simán, köréd tekerőzve,
mint meredtszemű óriáskígyó.
Tüzeket álmodsz: titkos tüzeket,
lidérces éjben ezer kékes lángot:
valami messze csoda-szent szerelmet,
nagyot, igazit, sírót, szomorút,
melyet csak ritka, hős álmodó látott.
Vizekről álmodsz, nagy hideg vizekről
s lomhán locsogva siklik el az ár,
majd rázuhog rőt, távoli vulkánok
vörösen-izzó láva tengere
és harc és köd és pokol a határ.
Álmodsz fenyvest és havas hegyeket,
hol megfeszülsz a tiszta, szűzi légben –
álmodsz szépet, hogy öl(?) a kacagás,
álmodsz butát, hogy elfog a sírás
s imádó szívvel borulsz le elébem.
Hosszú szenderben bomlott muzsikámnál
ezer zsibbadt kép kergetőz, lohol
s mire dal-kígyóm bontakozik Rólad
és hűvös csókkal felébreszt a hajnal –
én elmentem, én nem vagyok sehol.
1924. október 11.
Nem sajnálnak
Hideg a kezem, hideg a lábam,
tűz a homlokom, tagjaim fájnak,
s még mindig, mindig nem sajnálnak.
Sohse kívántam ennyire élni,
sohse kellett még ennyire halni
s még mindig, mindig nem sajnálnak.
Irigylik tőlem a dalos ajkat
ami csak zokog, ami csak jajgat
s még mindig, mindig nem sajnálnak.
De mégis: hisznek, aminek hisznek,
győzőnek, nagynak, viruló disznek
mert szebb ez így, hogy nem sajnálnak.
1924. október 15.
Október végén
Már mindig-mindig nagyobb úr az esti
felpirosító, megdidergető láz,
mely tűzrózsáit homlokomra festi.
Már mindig jobban közeleg a tél
s a ködköpenyű, széltarolta tájon
fakó paripán menekül az álom –
Lehullt a dér,
minden fehér
s csókos ereje messze jár a napnak, –
s szinte örvendek, hogy a rózsák,
a piros rózsák, íme, megmaradtak.
Mert oly szépek a rózsák,
a pirosak, a tüzesek,
mit rámcsókol a láz –
s ezek az ősszel jöttek,
s az őszben megmaradtak
és hirdetik, hogy szép a bucsuzás…
Mindegyik rózsa egy-egy emlék:
szirom, vers, séta, álom,
öröm, kacagás tűz-jele,
mely kőként áll és pörösen lobog
keresztül száz halálon…
Csak néha jön egy álmos alkony,
egy visszasíró, buta alkony
s akkor zokogva jajdulok fel:
Én jó Istenem, miért fájnak úgy
az októberi rózsák?
1924. október
Csak írok…
Én mindig csak írok
és Neked is írok.
Én a szomorú, csúf lantos diák,
akit a Sors még vádolni se hagy –
küzdő embernek olyan kicsike,
játszó gyermeknek olyan szörnyű nagy,
hát mit tehetnék egyebet?
Én mindig csak írok,
s nem fáj, hogy lesz, ki más utat követ,
lesz, aki bókol,
lesz, aki csókol
mosolygó, boldog, szerelmes követ.
Én bágyadt vagyok, távoli, ködös
és szomorú, mint ősszel a hegyek, –
én jöttem és megyek, –
és én semmit se kérek
és adni semmit sem bírok,
Istenem! én csak álmodom
és – és írok, írok, írok…
1924. október 30.
Jaj, mesék könyve!
Aranyom is van néha-néha
meg sziporkázó tűz-gyémántom
s kincseskamrák pántos zárát
verő fejszével sohse bántom.
Csókot is kapok néha-néha,
Mámoros, áldó viadallal –
enyém az éj, a csillagtenger
s a rámkacagó, piros hajnal.
Mikor akarom: rózsás arcom,
mikor akarom: néma halvány –
ezer könyvem van, komoly képű,
mély bölcsességgel minden lapján.
S elgondolkozom mégis, mégis:
álmaimon ma élet törtet –
s aztán énekkel, könnyel, jajjal
megsiratom a meséskönyvet!
1924. október 30.