Hozzád!
Legyél vidám és nevetős!
Mért lennél szomorú? –
Lelkemből nem száll sohase lelkedre
A halk, ködös ború.
Tükrös termekben táncolj
És mindenkit igézz meg!
Megbújva, szürkén, csöndesen
Sarokból nézlek.
Gúnyolj ki, ha a lombot tépem:
(Szeret? Nem szeret? Mit mond az akác?)
Gúnyolj ki, ha szememben
Könnyeket látsz!
Te kacagj, hogy sírok.
S én sírjak, hogy kacagsz!…
Bármit tegyél is,
Nekem te mindig, mindig jó maradsz!
1924. június 10.
A szomszédkertbe nézek
A szomszédkertbe nézek:
Lám, már megadta, mivel tartozott,
S a nyárnak többé nem adósa:
Csöndes, csillagos május éjszakán
A szomszédkertben kifeslett a rózsa.
Hószirmú rózsa, bimbó-álom!
… Pici fejével a palánkon tulról:
Kacagva int felém, – – –
S én megsiratom titkon, fájón,
Hogy nem lehet enyém…
1924. június 12.
A kertben
Valaha régen beszélgettünk
S együtt ültünk a kis padon
S a gesztenyefák sugdosódtak…
Ma újra itt vagyok
S te itt ülsz közelemben
S furcsán pillantsz fel néha-néha:
Miért vagyok ma olyan néma? –
És én csak hallgatok,
Szomorún hallgatok…
Bennem a múltak vágya tombol
De szeretném, hogy bánatomból
Semmit se tudj!
Nehéz könnycseppben ég a pillám
S a gesztenyefák sugdosódnak,
Egészen úgy, mint régen,
Egészen úgy, egészen úgy!…
Akkor kacagtam, most megkönnyezem.
1924. június 12.
Széttépett versek
Széttépett versek!
Papírfoszlányok!
Száz kis darabka Múlt,
Mit fel nem támaszt a Jövő!
Nézlek, nézlek benneteket…
Szemembe könny szivárog,
Nagy, fényes, forró könnycsepp
És olyan nagyon szomorú vagyok…
Jaj, siratom a gyilkosságot.
Tán jogotok lett volna élni!
Hisz élni édes, élni jó! – – –
Iszonyú önvád:
Én vagyok én, a kegyetlen bíró!
Jaj, siratom a gyilkosságot.
Oh, ha mégegyszer összerakhatnálak
Benneteket,
Lelkemnek mozaikos templomán
Ti sok kihullott, összezúzott ablak!
Már vége, késő! – – –
Széttépett versek,
Kicsi halottaim,
Titeket már csak sirathatlak!
1924. június 16.
Akkor és most
Emlékszem: egyszer messze voltam,
Köröttem susogott a fenyves – –
Emlékszem: akkor messze voltam
És mégis mindig rád gondoltam
Miért vagy olyan messze, kedves?
Szemem lehunytam – fújt a szellő.
És azt álmodtam: megcsókoltál – –
Halkan, hűvösen fújt a szellő
És szétfoszlott a távol-felhő
S valahogy olyan közel voltál.
…Most itt vagyok és látlak egyre,
Szavaid mindig hozzám jutnak
Víg kacagásod cseng fülembe,
S kezedet fogom két kezembe,
S valahogy mégis – messze tudlak!…
1924. június 18.
Búcsúztató
A kongreganista nyolcadikosok búcsúdélutánján.
Isten szolgája a szálló Idő,
Kitárt szárnyával csak egyet legyint:
Dolgok születnek fényes napvilágra,
Egy új legyintés, – semmi lesz megint.
Nyitott szárnyának hűvös rezdülése
Gyermek-arcokat szent-komolyra szánt…
Nagy, hűvös szárnyát csöndes suhogással
Ha érezzük, hogy kiterjeszti ránk:
Mint gyermek-lelkek álltatok itt egykor
A liliomos, szent zászló alatt,
S remegő kézben égő gyertyát tartva
Rebegtétek az édes szavakat:
“Hű fiad leszek! Fogadom Neked ma!”
S kigyúlt szemetek ártatlan tüze
És ragyogott a hófehér kokárda,
Mit lelketekre angyal-kéz tüze.
És most itt álltok. Újra. Utoljára,
Szép gyermek-álmok, Isten véletek!
Előttetek a küzdés és a pálya,
Mentek harcolni harcos életet.
Körülöttetek nem lesz béke többet:
Fegyver, csataszó, ágyú, harsona!
És fületekbe vad fenyegetéssel
Üvölt az élet vásári zaja.
Harcolni kell, mert ez a szörnyű végzet,
Mert bennetek az Isten vére forr,
Harcolni kell, mert jön az alvilágnak
Pokoli népe s hiszi: elsodor!
S korbácsütések vágnak hátatokra
És arculcsapkod durván száz ököl – – –
Kábultan álltok! – Ezt hívják életnek?
Panaszkodástok tengere ömöl.
Igen, testvéreim, ezt hívják életnek!
Minden kéz álnok vermet ásogat…
Életre szálló, harcoló testvérek,
Fogadjátok ma jó tanácsomat:
Ha lankadtok az élet viharában,
S fáradtan csügg le vérző kezetek,
S hogy nem bírjátok már tovább a harcot,
A döbbent szívben fájón érzitek;
Az ellenségnek ne hódoljatok meg
És ne álljatok csüggedt szomorún, –
Előttetek a kitárt templom-ajtó,
Az örök menhely, örök azilum.
Csupán egy lépés… lépjetek be halkan
(Elül a lárma hátatok mögött…)
S keressétek meg: hol van az Ő képe,
Ki szíveteken hajdan őrködött.
Térdeljetek le könnyázott szemekkel,
S Ő rátok tekint, rátok mosolyog,
S emlékek jönnek: égő gyertya… zászló…
Sok régfelejtett, csodaszép dolog!…
S újjászülettek! Bánatotok enyhül,
És úgy érzitek: élni, élni jó –
És felujjongtok: Áve Mária!
És győztes lesz a kongregáció!…
1924. június 19.
Életemről
Hallottatok-é már alkonyi nótát,
Mikor búcsúzó, bús, halkszavú hangok
Sírnak fel az égre?
Lássátok: ilyen dal az életem is.
Járkáltatok-é már a temetőben
A messze lakóknak sírjai közt
És láttatok-é hervadt koszorút?
Lássátok: ilyen hervadt koszorú
Az életem is? –
Fényét-kisugárzó, éjji bogárka
Pazarolja, mi kincs az övé
s egyszerre szegény és árva marad…
Lássátok: így tesz az életem is.
Hogy’ csillog a könny; láttátok-e már,
Amint a csalódott, méla szemekből
Szomorún lepereg?…
Lássátok: ilyen könny életem is
Arcán a csalódott, büszke világnak.
Van-é szomorú emléked a múltban?
Válaszd ki a legszomorúbbat!…
Lásd, épen ilyen szomorú
Az életem is!…
1924. június 25.
Testvérem itt van
M. Tibor barátomnak
Csend!
Siket, mélységes, béna csend!
Pihen itt minden ősátkú harag
Kihamvad minden öröm lángolása
Itt egyetlen Úr a Halál
S kiszáradt torkát iszonyúra tátva
Ásít a sötét, sárga Sivatag!
Csak én,
A bosszúsújtott, örök én
Ülök elhagyva, egyedül,
Minden kis neszre felriadva
A sivatagnak éjjelén
S keblemre nehezül
Az egyedüllét vad lidércnyomása!…
Ki az?
Ki jár itt? Hallom lépteid neszét!…
Barát vagy, akit várok,
Vagy álnok ellen, ki vesztemre tör?
Tán csontváz-arcú éj-kísértet?
Felelj! Felelj! – Eh, senki – szerteszét!…
Csend… csend… Köröttem fűszál sem zizeg
S csak felcsigázott képzelet gyötör!…
De most!…
Jaj, mégis?… Hűvös, puha kéz
Simogató öt ujja
Tapad láztüzes homlokomra
És letörli a hidegverejtéket.
És két tűz-szem arcomba néz,
S egy forró ajak ajakamra
Isteni hévvel lángcsókot lehel.
Jaj! – Alleluja!!
Dobog a szív és lüktet a kebel
És iszonyatos, kábító félelmem
Feloldozott nagy megkönnyebbülése
Imában tör ki:
…Áld, áld, áld Téged, én Uram, a lelkem,
Ki Szabadítót küldtél énnekem
És üdvözítő hajnalsugarat
A puszta éjjelébe!
Uram!
Nem vagyok immár egyedül,
Halottként fekve rút, sivatag-sírban!
Testvérem két erős keze
Hívja az életet, űzi a halált; –
Testvérem itt is, itt is rámtalált!
És harsogom a zsoltárt
Áldott légy, Uram, mindörökké!
1924.június 28.