Üres a papír
Még most is üres a levélpapír,
álmatlan éjek nem írták tele –
Érzem, ha egyszer szépen teleírva
elszállna,
az én lelkem is elmenne vele.
Kezemet valami… mintha megragadná…
éjféli órán: mire, mire jó?…
A hiábavalóság sötét Óceánján
ilyenkor
szegény lelkem csak hányódó hajó.
Teleírt papír nem, nem kísért
holdfényes, néma, jövő-romokon…
Nyugodt, jó szívvel imádkozom este,
lefekszem,
és álmodom, hogy álmodni jogom.
Szatmár, 1925. szeptember
Őszi szózat tihozzátok
Májust kivánó, dalos ifjú gárda!
Világos égen, hűvös, őszi felhők
szállnak, suhannak: kergeti a szél –
Eső-cseppekkel tarkázott a járda,
s szívünkben fájó, halk melódiákat
hulló, zizegő, sárga lomb zenél.
Ha fáztok, jertek ide hozzánk reggel,
vagy este, vagy amikor csak akartok:
ajtónk csábítva, hívón nyitva áll. –
Jertek csókkal, hírekkel, levelekkel
csendes szobánkban pattogó parázshoz
mert mirajtunk itt nem győz a halál.
Elbeszélgetünk ezer szép dologról
ábrándos, édes, nyári szerelmekről,
mindenki arról, mi legkedvesebb
és míg odakint őszi vihar tombol,
titokzatos, szent vendégségre várunk,
s arra, hogy gyógyuljon a régi seb.
Jertek mind ide, ha várni kívántok,
fát rakosgatni derengő parázsra,
várni és várni csendben hitesen…
Az uccalámpák sorban kialusznak
s mi azt hisszük: a bibliában járunk,
bujdosó, félő, krisztusi lesen.
Egyszercsak halkan megzörren az ablak,
ajtóra néző, furcsa izgatottság
korbácsolja fel szívünk rest erét –
és kévéje száll csuda-sugaraknak
és meglátjuk a názáreti Jézust,
a dalos lelkek örök Mesterét!
Szatmár, 1925. szeptember
Elutazás
Esős, ködös a kicsi város,
tizenegykor megy a vonat –
Lump fiakkeres kocsijába
kijózanodva befogad –
Hej, amikor még úgy fogadtak:
Isten hozott, no, mi jót hoztál?
Megyünk, megyünk az állomásra,
s a kocsi szomorún poroszkál.
Nehéz, fekete bőrernyőjén
nem látszanak át a hegyek,
csak az eső ver taktust rajta,
bús indulót, hogy elmegyek…
Merengés, múltak idézése,
füttyszó, dudolás, mit sem használ;
Megyünk, megyünk az állomásra,
s a kocsi szomorún poroszkál.
A vén diák most gazdagabban,
vagy szegényebben ballag itt?
Olyan különös az érzésem,
mintha itt hagynék valamit. –
Talán a nyarat, vagy az álmot – –
egy szőkeszemű kis borzasnál – –
Megyünk, megyünk az állomásra,
s a kocsi szomorún poroszkál.
Szatmár, 1925. szeptember
A Nikodémusok gyűlése
Ifjú keresztény poétákhoz
Misztikus, álmos katakomba
falakba-ékelt száz halál –
a vörös nyelvű mécs lángjába
kétezer évnek álma száll.
Távoli, setét, mély zugokból
borzongató sóhaj susog,
s előosonnak a taláros
bujdosó Nikodémusok.
Nagy homlokukra régi vágyak
Csillagos jele tűzve még,
komor szemük fel-fellobbanva
poéta-álmú tűzben ég.
Jönnek, jönnek és kezet fognak,
nesztelenül, mély csendesen – –
Tán lázas szemű látomás csak,
ködösen izzó sejtelem.
Földig hajolnak: jön a “Mester”
Istenből cseppent zengő vér,
szikár szép fejjel kimagasló
és köztük egyedül fehér.
A kísértetes sötét árnyak
magukat elébe vetik
s a Mester szelíd szeretettel
susogva, halkan beszél nekik.
Ti felismertek, ugye engem?
Hozzátok küldött szent, nagy ok:
ajkat nyitni megváltó dalra –
Én a Názáreti vagyok – –
Kripta mélyén serceg a mécses,
ő csak susog, susog, susog…
Hallga, be furcsa ez az álom:
sírnak a Nikodémusok.
Szatmár, 1925. szeptember 3.
Tedd el…
Molnár Tibor barátomnak, résztvevő szeretettel
Szedtél három szál mezei virágot, –
még most is kacagsz, ámde mégis, mégis
szívedhez most már közel a poézis,
minden borongás és minden sírás.
A virágokat szelencédbe tetted,
és menekülsz, hogy el ne rabolhassák
és őszi felhők suhannak feletted
és borongás és halk, fojtott sírás.
Rohanó gőzös megrepedt üvegjén
némán dobolsz és búsan tekintesz szét
és kinyitod az elrejtett szelencét…
Hiába tagadsz: minden vagyonod!
Párnád alá teszed majd sok-sok este,
hogy ne légy mégse olyan nagyon árva
és vigyázol a kiváncsi világra:
ajtót, ablakot, reteszre csukol.
Hiába tagadsz: nem vagy már a régi,
csupán ember vagy te is, ember, ember,
ki vívni még a virágokkal sem mer
és néha sír, és mindig csak szeret!
Szatmár, 1925. szeptember 3.
Választás
Mikor így, esti félhomályban
részt kívánunk a nyugalomból,
az ember néha nagyon álmos
és néha nagyon furcsát gondol.
Például: ha egy tündér jönne,
mielőtt fejem mellre bágyad
és azt mondaná meleg szóval:
“Ember, én megáldom az ágyad:
Ezen a csudás, boldog éjen
ne legyen, ahogy én kívánom;
lepjen meg a vágyad szerinti,
legfölségesebb, édes álom!”
…És akkor szépen megköszönném
és hozzáfognék fejet törni,
ez legyen álmom, vagy a másik? –
És kopogtatna mind a többi.
S a végtelen válogatásban
ábrándokban tört, bús, szegény én,
álmatlanul fognám a reggelt,
ülnék, ülnék az ágyam szélén…
Szatmár, 1925. szeptember
Gyászok rabja
Mikor fekete kocsim végigballag,
a járó-kelő mind utána néz –
fekete ló, fekete bóbitával,
s aranysujtásos fekete vitéz.
Temetésre megyek tán ezredszer,
akácos ucca, elmarad a ház, –
halott vendégem alszik, mélyen alszik –
Istenem, be rég megfogott a gyász!
A temetőnél ezredik megállás;
mennyi temetett álom, mese baj!…
Ruhámtól hogy elüt az aranysujtás
és arcomtól a néhai kacaj!
Hej, úgy szeretnék néha trappba menni
erőmmel, mit a sors még meghagyott,
de hátam mögött halotti zsolozsma
és szellem-szemmel rám néz a halott.
Megint csak lassan, lassan poroszkálunk,
az őszi útra lelomhul a köd,
s a pillanatok örök temetése
sötét fátylával újultan beföd.
A sírkövekre annyi minden írva! –
megfagyott tavasz, elhullott szirom. –
Rámhull, jaj, rámhull ez a szürke bánat.
Most is, amíg e sorokat írom.
…Ahol fekete kocsim végigballag,
a járó-kelő mind utána néz –
Fekete ló fekete bóbitával,
s aranysujtásos fekete vitéz.
Szatmár, 1925. szeptember 4.
Elment a vonat
Tibor barátom elutazásakor
Unalmas mese:
egy kicsit tolat
aztán hat óra
s elmegy a vonat.
Őszi reggel és eső
a vágány fekete;
szitál a fáknak
levele.
Berreg a csengő
az irodában valahol
s a szívünk, a szívünk
zakatol, zakatol.
Csak szemez az eső
finoman, csendesen
füst száll, gőz imbolyog,
sóhaj és sejtelem.
Unalmas mese
az óra hat
és egyedül állunk némán: –
Elment a vonat.
Szatmár, 1925. szeptember 4.
Őszi délután
Ilyenkor sokkal mélyebb lesz az ég,
de hűvös néma, megdidergető,
kabátunkat lebegteti a szél,
s olyan a világ, mint a temető.
Az uccán fázón, reszketőn sietnek
nyarat-sirató furcsa emberek,
mintha mindegyik elvesztette volna,
amit a földön legjobban szeret.
S odafönt akkor a régi pompában
süt ki a csudás, büszke-fényű nap,
s ijedten tekint ragyogó arcába
száz szégyenkező, bús őszi kalap.
De csalárd a fény: tüzesített nyíllal
nem talál senkit, senkit homlokon
csak levilágít, hogy jobban meglássuk:
mennyi lesápadt, holt levél rokon!
Olyan szomorú, keserű ellentét,
hogy szánk szögéből imádság suhan!
Őszi napfénynél nincsen nagyobb átok,
Őszi napfénytől szabadíts, Uram!
Szatmár, 1925. szeptember 5.
Néha
Néha kidőlnek a rongy kulisszák,
s néha a vörös Valóság-vámpírok
vérünket isszák.
Néha küzdünk s csak nyugalmat kívánunk,
de nincsen, nincsen, nincsen békesség
és nincsen álmunk.
Néha őrülten futunk, fejetvesztve,
s a mezőn sírva borulunk le a
határkeresztre.
A kétségbeesés szívünket vájja,
Felibünk ködként terül az életnek
tragédiája.
Mindenütt minden feketére festett –
és enyhülésül írunk egy ilyen
iszonyú verset.
Szatmár, 1925. szeptember 5.
Daphnis és Chloé
Tünődve álltam csukott ablakomnál,
egy könyvben lapoztam fel és alá,
s megálltam, hol e pár gyönyörű szó áll:
Lesbosi rétek sugaras vidékén
csókolgatták egymást Daphnis és Chloé.
Körülfigyeltem, mint aki kísértet
arcától fél, hogy egyedül vagyok? –
de a szép ige fülembe kísértett:
Lesbosi rétek sugaras vidékén
ölelték egymást Daphnis és Chloé.
Vörhenyes fákon tekintettem végig,
s az őszbe-bukott szomorú hegyek
felhős nagy kérdést füstöltek az égig:
Bánatba burkolt lesbosi vidékről,
hová költöztek Daphnis és Chloé?
Elült a szél, majd újból nekirontván,
paskolta, rázta zárt ablakomat
s én csöndesen könnyeztem a mondán!
Lesbosi réten egyszer, nagyon régen
szerették egymást Daphnis és Chloé…
Nagybánya, 1925. szeptember 10.
Alszik a fagylaltos
Tűzben izzik a járda
és úgy hozta a sors,
hogy a zárt jeges-láda
tarkázott tetején
fekete fedelén
alszik a fagylaltos.
Elaludt, elaludt.
A nagy sötét ég fent ég
és bíbor láng az ut
s dől az emberek harcos
arcáról a verejték,
de alszik a fagylaltos,
elaludt, elaludt…
Hol van hát a lehetőség?
Hűvösség? Nyugalom?
Csak őrület és hőség
s a szemekből kilobog
rekkenő lázuk…
Ha alszik, rázzuk?
Hiába! Hiába!
Most csukva a láda!
Elaludt, elaludt…
Nagybánya, 1925. szeptember 12.
Meghívó
Szerelem tündérének írom,
akit eddig nem neveztem múzsámnak
Azt kérdezted a múltkor,
hogy mért vagyok bolond:
minek ugrálok néha,
mint táncos kis kobold?
Hajnalban koszorút
virágból mért szedek,
s mért szorítom meg néha
forrón a kezedet?
Azért kedveskedem,
hogy kérjek valamit,
amire más nem képes
és senkisem tanit:
Gyere el egyszer hozzám
és töröld le a port
könyveim nagy polcáról,
amit rája sodort
az idő és a távol –
Gyere el egyszer hozzám!
Nem nézhetem a port
hogyan fakítja át
a tündöklő meséjű
Ezeregyéjszakát
és könnyem is pereg
és a szívem is éget
ha elaggulni látom
az Andersen meséket.
S csak kérdezd, mint a múltkor,
hogy mért vagyok bolond:
minek ugrálok néha,
mint táncos kis kobold?
Hajadba koszorúnak
virágot mért teszek,
s mért szorítom meg néha
forrón a kezedet?
Gyere el, s akkor minden
mese-alakot ölt
és fel-fel kacagunk,
hogy szebb legyen a föld
és jázmin-csókú angyal
jön el értem, meg érted…
…Erőtlen, elhaló
bolondos versike
és nem nekem való –
Ugye, hogy meg sem érted?
Nagybánya, 1925. szeptember 13.
Halk impressziók az őszről
Aki eddig győzött
újra győz…
Levágott sarjú, –
Károg a varjú…
Ősz, ősz, ősz…
Leverten
körbe
gyümölcsös kertben
szilva és körte
és érett, piros alma.
Itt lefeküdni,
alunni volna jó
és várni, hogy befedjen
a hó,
szép fehér takaró.
Levelek zaja
finoman hesseg;
… egyszer volt,
hol nem volt trallala…
Be furcsa versek!
Koszorú felhők
szomorún szállnak
sípol a szél…
Most úgyse hallok,
minek beszél?
Itt alszom némán
selyem-halom:
hullott szirmok közt
látogassál meg,
sápadt angyalom!
Csókolj meg halkan szépen,
ha jössz…
Levágott sarjú –
Károg a varjú… –
Ősz, ősz, ősz…
Nagybánya, 1925. szeptember 14.
Mindig messzebbről…
Mindig messzebbről hallatszik a hangom,
különös, szomorú, távoli világból,
s közibénk lomhul nehéz sűrű fátyol.
Valamikor még bőgve harsonáztam,
idegizgatón dugult fületekbe, –
most álmosodom, szelídülök egyre.
Talán autóval futok tőletek
országomba, mely messzire eső
és ablakomon dobol az eső.
Mire harsonás hangom odaér:
zümmögő áldás, duruzsoló átok – –
Hallga csak, csitt, csitt,
már nem is halljátok.
Nagybánya 1925. szeptember 14.
Hegyi uccán
Zegzugos kicsi hegyi ucca,
takarója a kék egek,
beültetve mindenütt fákkal,
szemben az egész nagy világgal
és én felfelé lihegek.
Szeszélyes, furcsa bányász házak,
bennük fájdalom és derü
nem szögletesek, mint a város-,
idomuk szelíd, barátságos
és majdnem, majdnem gömbölyü.
Itt-ott füstölgő, görbe kémény
fecsegés, szitok, konyha-gőz:
Szegény emberek, Isten vertek,
és kacagnak a színes kertek,
hová bő áldást szór az ősz.
Amint törtetek mind előbbre,
mosolygást hintek szerteszét.
Mosolygásomat visszaadják
s a dühös kutyák megugatják
lépteim csikorgó neszét.
Olyannak tetszik minden, minden
mint tarka, nyüzsgő hangyaboly
és köztük én a túlvilágból
ragyogó szemű légi vándor,
ki excelsiort kiabál.
…És különös dologra téved
gondolataim menete –
vajjon én megyek magasabbra,
vagy a kis házak jobbra-balra
szaladnak furcsán lefele?
Nagybánya, 1925. szeptember 15.
Zöld zsalugáter
Muskátlis ablakon zöld zsalugáter,
halkan kopog az esővíz rajta –
Zsalugáteres ablaknak mögötte
bolond kis legény, szomorú fajta.
Szemével bámul, mint muskátlis ablak,
lemenő napba esténként nyáron…
Pedig szegénynek nincsen mit nézni:
Ősz, levél hullása, fekete várrom.
Szomorú, keserű az ősznek dolga,
tavaszi legény szíve megsajdul,
s hiába nyögdécsel nincs panasszal
menekvés nincsen, nincsen a bajtul.
Eső hullása ritmusra koppan,
uccákra, szívekre egyformán ráver
de a kis muskátlis ablakot védi
hűséges szempilla: zöld zsalugáter.
Bolond legény a szemét lecsukja;
hulljanak, haljanak az élet fái,
sírjon az ősz-eső, sáros nagy tenger…
Jobb abból semmit, semmit se látni.
Befedett muskátlis ablaknak mögötte
bolond kis legény, szomorú fajta –
Feje lehajtott, – csend-szeme zárva, –
és zsalugáter: az álmai rajta…
Nagybánya, 1925. szeptember 17.
Arénán
Érettségiző diákokhoz
Fiúk, mi is a cirkuszban ülünk,
ahol rekedten üvölt száz torok
és nézünk, nézünk búsan tifelétek,
ti, ifjú hősök, gladiátorok!
Miénk most itt a nézők szerepe
és Caesar arca kéjesen kacag:
E termőföldön vér lesz az eső
és kitépett szív lesz itten a mag!
Jönnek, haj, jönnek már az oroszlánok,
de gladiátor sohasem remeg, –
megrebbenetlen, dacos szempillával
csak Ave Caesart énekeljetek.
Ti csak nézzetek szembe a halállal,
míg Caesar arca gúnyosan kacag:
kiontott vér lesz itt ma az eső
s ezer kitépett szív lesz itt a mag!
S dörgő kórusban zúgunk fel, mi nézők,
hangunk remegtet és szívekbe ás:
Amelyik földre vér-eső esik
ott csak gyűlölet lesz az aratás!
A cirkusz őrjöng, tombol és üvölt,
Caesarban kél egy sápadt sejtelem
Azután csend lesz, nagy halotti csend
és sírunk, sírunk, sírunk csendesen.
Nagybánya, 1925. szeptember
Ma este
Ma este újra este volt,
ködös, borongós, szürke, holt
mint életemben annyi többi.
S hogy elmerengtem efelett,
szemrehányóan meglepett:
“Hát miért lettél hűtlen hozzám?
Elhagytál őszt és ravatalt,
daloltál egy-két fürge dalt,
tavasz-hajnalit és vídámat.
Hát rossz voltam én, vagy irigy?
Nem fogadtalak mindig úgy,
csöndes csókkal és szeretettel?
Ha őszi eső kopogott,
nem én voltam a vagyonod
és dalaimat nem én súgtam?”
Én éreztem: ez igaza:
ma nem mehetek még haza,
mert sok újságunk van egymásnak,
Mert testvérem a borús ősz
meg a bús köd, mely megelőz –
Keblére hullva kétszer élek.
Én megfogadtam csöndesen
hogy mindig – mindig őt lesem
és sohse leszek háládatlan.
1925. szeptember
Hiány
Vállamon ócska, színtelen palást.
Mindent nyűgöző, merev unalommal
Századszor végzem el a számadást:
Valami hiányzik.
Üres a szív,
semmi se hív,
halkan pereg a fákról a levél:
Lassanként minden hiányzik.
(Talán kéne valami…
Talán csókolni kéne valakit…)
Kopog, zuhog az őszi eső,
őszi tarlóként a lelkem is ázik
és százegyedszer kezdek el számolni:
Valami hiányzik.
Valami hiányzik.
Szatmár, 1925. szeptember 29.
Lámpa mellett
Csak kicsi kört világít.
Tőle alighogy megragyog az asztal
s azt se hinti be sugárzó malaszttal.
Szobám kertjében különös palánta
és lenyűgözve hallgatom,
hogy hallga, hallga, mit zümmög a lámpa:
Őszi estéken egyedül légy!
Sírva hallgass és bosszút ne tégy!
Tennen sírodon koszorú légy!
Szeretném tovarepíteni a lelkem
a nagyvilágnak tágas gyönyörül,
de csak kering, zúg a lámpa körül,
mint sok-sok őszi, tört, szomorú légy…
Szatmár, 1925. szeptember 29.
Éji fantom
Csak álomkép vagyok.
Borzongva járok, lopódzkodva némán,
ódon Sztambul szűk sikátorain –
Felettem ködös holdsarló ragyog
és szemembe mered
egy-két homályos fehér minaret,
mintha inogna, hajladozna lassan,
hogy felsikoltva rám vesse magát.
Csak álomkép vagyok,
és üldözök egy álom-alakot
kanyargó, álmos zuguccákon át,
fehér szellemet, holt álom leányt
kinek holdfényben rám ködlik a háta,
s csak menekül
nesztelenül,
surranva siklik a sikátoron.
Mögötte fátyol lebeg, s mirtusz illat
és emberfia arcát sohse látta.
Álomképek vagyunk.
Felvonít néhány kóbor, éhes eb,
meglüktetteti zsibbadó agyunk
s keleten az ég folyton vészesebb
a hajnal jön, a kínzó, az álnok,
lángot vetnek az ucca kövei.
Elfojtott sírás tör ki a házakból:
Ezen az éjen zokogtak a lelkek
és gyilkoltak az álmok.
Felkelő Napnál
őszfejű dervis képében szomorgok,
ó mecset alján, összetákolt padkán
csöndes reményem bágyadt imádságát
könnyezi a szemem
és zokogja a vérem:
Üzött, imádott gyötrő álmomat tán
a végtelenben egyszer utolérem!
Szatmár, 1925. szeptember
Háború
Hosszú heteken át,
téli estén, ibolya szagú reggel
nem találtam a békémet sehol,
mert harcoltak a Versek az élettel.
Csata volt bennem:
Egyfelől színes, csengő ütemek,
jácintos álmok, lámpionos vágyak
melyekkel a szíveknek üzenek;
másfelől csúfosan
vigyorgó gondok, falanx csatarendben,
álig fegyverzett napi unalom – –
Mindörökösen háború volt bennem.
És szóltam egyszer:
Ha belepusztulsz, csak magadra vess!
és sírtam, sírtam, sírtam egész éjjel
és másnap reggel: győztes lett a vers.
Szatmár, 1925. szeptember
Erdély
Másfelé talán hideg lennék
és nem csókolna szerelem.
Itt nem alhatom éjji ágyon
mindig kerülök, mindig vágyom,
s a köveket is szeretem.
Itt mindenben van jelentőség,
itt beszélnek a hegycsucsok
ölén ezernyi szent ligetnek
füvek és bokrok mind zizegnek
patak cseveg és fa susog.
A pókháló is aranyból van
s puhán, finoman megkötöz:
itt maradsz, itt élsz mindörökké
itt porladsz némán szürke röggé
ha rád borul a ködös ősz.
Csudálatosan ragyogó föld
Idegen ezt nem érti meg, –
Egyszer mosolyra sziporkáztat,
máskor ezreket könnyben áztat,
izzó és mégis szűz-hideg.
Csókoló szemmel nézek végig
a messzi havas hegyeken:
dalolok róluk halkan, lágyan
és simogató, örök vágyban
a köveket is szeretem.
Szatmár 1925. szeptember
Erdély
Csend borult erre a vidékre
s egyedül álltam.
Alkonyi ködben pár fehér havas
szunnyadt csupán a határ peremén
s olyan szomorú, elhagyott volt minden
hogy nagyon, nagyon megsajnáltam.
Permeteg esőt sírt az ég,
s a szél is zúgott:
Szeretsz-e még?
Szeretsz-e még?
Nagymesszire rekedt
zörgéssel szaladt egy szekér…
Mint késő őszi nyárfák
remegett meg a lábam,
arcomba gyűlt a vér
Letérdeltem az út szennyes sarában:
úgy csókoltam a kerékverdeső
otromba, sáros, kemény köveket…
Fekete varjak kavarogtak
fejem felett
s bágyadtan, némán pergett az eső.
Szatmár, 1925. szeptember