Keresztelő
Ez volt az ősznek leggyönyörűbb része:
Fonnyadt október és halottak napja –
Az uccán történt:
senki sem vette észre.
Sárga levelet könnyeztek a fák:
egy, kettő, három, négy,
tíz, húsz, száz, ezer!…
Csupa peregő lomb volt a világ.
S a fejemre is ráhullott kevés,
a bágyadtra, a mélyen lehajtottra
és azt mondta, hogy ez most avatás,
mélységes-hitű ősz-keresztelés.
S libegőn, zizegőn csak hullott, hullott
a magosból eső
aranyszín eső,
míg a lelkem is zokogásba kezdett.
Én, hervadt nemzet őszi sarjadéka,
Ősz dalnokává lettem keresztelve,
Ki mikor dalol, az Őszről dalol
s akkor is dalol, mikor ajka néma.
Aki mielőtt összeesnék holtan,
kezét szívére téve,
elsusoghatja szegény nemzetének…!
…Ha ősz is van… de legalább daloltam…
Szatmár, 1925. november 2.
Hullanak a falevelek
Nem tudok hinni semmi szebb jövőben,
valahogy minden, de minden beteg
a szerelem is őszi ködben alszik –
most hullanak az akáclevelek.
Ezek a hulló levelek:
az én kis verseim
bús üzenet az embereknek – távol,
tavaszért küzdő, rokkant katonák,
miket a lelkem mindörökig ápol.
Hullnak, szitálnak,
alig-alig élnek –
Mindenkinek szól! Sirassátok el –
(Szeretném mindet megcímezni szépen,
s feladni postán, – ajánlott levélnek…
Aztán rádőlni a kopott, kerek,
szomorú postafalra
és sírni, sírni, zokogni napestig,)
mert hullanak az akáclevelek.
Szatmár, 1925. november 6.
Igazi őszi ének
Fénytelen hideg nap mered szemünkbe,
Figyelmeztet: néha keresztet vessél! –
Nem tudom, miért, de félek, nagyon félek –
Gyere közelebb, testvér!
Itt heverek a csupasz vén diófa
alatt egy halom hullott levelen –
Elbeszélgetni néha-néha testvér,
nem jó velem?
Jaj, nem lehet most tudni: mihez kezdjünk
és nem lehet ma tudni, hogy mi jó;
mintha közibünk telepedett volna
negyediknek egy új dimenzió.
Különös minden
áttetsző, félős, fázós, fekete,
szomorú, mint a kövesedett fáknak
arcunkba vágott, síró levele –
Talán a Holdba jöttünk valahogy
s az ég most azért nem a régi kék;
néhány lépésre ásító mélységgel
liheg a szakadék!…
Ide nézz, testvér, fekete tárcámból
kiveszek három préselt ibolyát –
és engedd meg, hogy zokogásba törjek:
már nem bírom tovább.
Vigasztalj, mondjad: buta kisfiú,
most csak imádkozz és keresztet vessél!
Nagyon, de nagyon szomorú vagyok – …
Csókolj meg, testvér!
Szatmár, 1925. november 7.
Mennyi élet!
Vonatkupémban kiabálnak.
A mezőkön csapzott-hajú,
jókedvű, izmos emberek
égfelé tárják karjukat.
Mének robognak versenyt velünk,
pattog az ostor a dombélen,
barna rögöt szántanak, vetnek.
Zúg, rohan a vonat
s lázas homlokomat
neki feszítem az ablaküvegnek.
Nagyiklód, 1925. november 10.
Esti hangulat
Sohse éreztem
ennyire még
a hangulat hatalmát,
mint most ezen a kék,
lila-sötét alkonyaton.
Ahogy egyhangún lépek, lépek
valami eddig ismeretlen,
különös, bágyadt tűzben égek.
Égből bocsájtott kicsi selyemszálak
(álmos, jó-hűvös esőcseppek)
a szívemre fonódnak
és húznak messzi Országába
a Szépnek, a Jónak.
Mintha mindenki csókot adna,
mintha mindenki megölelne,
mintha pap lennék, Isten papja.
Szeretnék így valakinek
ismeretlenül elébe toppanni,
s míg kék szemem könnyben ragyog, –
magamhoz vonva
fülébe sugni titokzatosan:
Barátom, tudd meg, poéta vagyok!
Szatmár, 1925. november
Levél Egon herceg titkárjától
P.B.-nek [Plavec Betty]
Kicsi Livia!
– Hollóhajú tündér!
…Ott künt permeteg, halk ború esőz
és Egon herceg levelet irat.
Csak én írom, csak én, csak én,
mert ő nem ért a muzsikás szavakhoz,
ő nagyon él és ő nagyon erős.
(Szívemben őszi, halk ború esőz.)
Kicsi Lívia, hollóhajú tündér!
Én sápadt vagyok, mint az őszi fák,
s mellettem alszik Egon herceg:
kezében nagy lombos csokor,
százfelől tépett, karmazsin virág…
(Sápadtan nézem, mint az őszi fák.)
Egon herceg az ős, igazi férfi,
aki durva és szép és daliás,
akinek nincsen álma,
csak tüzes szenvedélye
és szava, hogyha káromkodik is:
hatalmas, zengő, lobbanó varázs.
(Még halottan is büszke, daliás…)
Nagyon szeretem, hidd el, – akkor is,
amikor sírva talál engemet,
kicsi titkárját,
íródiákját,
vágyakba-kapott, csüggedt poétáját,
s keményen összeszid.
(Jaj, gyakran talál sírva engemet.)
Kicsi Lívia, szeresd nagyon őt,
mert benne élnek mind a férfiak
kicsit érdes és komor,
de sóhajotok zord mellén a páncél
és leányábránd fején a sisak.
(Érdemelnek-é Téged férfiak?)
Itt alszik Egon herceg,
szabályos, hosszú, mély lélegzetét
hallgatni irígy, kába élvezet –
Kicsi Lívia, hollóhajú tündér,
csak Ő vele légy boldog!
…Úgy szeretnék még írni valamit…
(…Aludj Lívia… álmodj szépeket!)
Szatmár, 1925. november 8.
Erdélyi diákok
A nappal büntet,
(Miért?)
de az éjszaka szép, nyugalmas
s álomra hajtjuk elzsibbadt fejünket.
Ilyenkor alig élek.
Zárt ablakomon némán besuhan
két-három árva kóbor diáklélek
és meginognak, zizegnek szobámban
a cineráliák.
Kisurranunk,
Átgyűrődünk a csipkefüggönyön
erősen, nagyon átölelve egymást
susogunk valami
szépet és nagyot,
mit a Fátum csak álomnak hagyott,
s így utazzuk be a széles világot.
A hold süt,
az öreg tölgyfák remegve susogják
az alvó csemetéknek:
Kóbor szellemek! –
Ébredj fel! Köszönj! –
És reggelre a végtelen világ
csupa harmatcsepp, csupa könny!
Szatmár, 1925. november
Nincs szerelem
Megszorítottad tintás kezemet,
mélyen, szomorún néztél a szemembe –
mintha dacolnál a világgal szembe,
de nem csókoltad meg az ajkamat.
Összeszorított fogaim közül
sóhaj susogott, mintha imádkoznám.
Te csak simultál mind közelebb hozzám,
de nem csókoltad meg az ajkamat.
Füledbe halkan nótát dudolgattam,
két szemed égni és lángolni kezdett,
és úgy néztél, mint mementó-keresztet,
de nem csókoltad meg az ajkamat.
Harsogva tört ki szívemnek dala
s te rám borultál forró kínban égve,
s könnyed patakzott két kezem fejére,
de nem csókoltad meg az ajkamat.
Szinérváralja, 1925. november 22.
Öt óra tájban
Ablakból nézem,
hogy pihézik a hó –
Az utat néhány piros szánka rójja –
Olyan a táj, mint bús Dickens-mesék
könyvből kivágott illusztrációja.
Szobámban meleg félhomály van,
s míg gondolatomat fonom,
a kályha kivetülő fénye
játszik, vibrál a plafonon.
Tágas, nagyöblű, hívogató karszék
karjába dűlök –
Ajkamat a nagy nyugalom
mézédes pora hinti meg. –
Künt hull a hó,
és úgy szeretnék mesét mondani
de magam vagyok:
nincs kinek… –
Szatmár, 1925. november 29.