Erőm: a dal
Kihez szállnak ezek a nóták,
tavaszi őrületbe szédül,
mint márciusi álmodó fák.
Kinek szürete: rím gerezdek, –
erősen álljon meg a lábán,
mert tudja meg: én sohse vesztek.
Tudja meg: a halk zönge húrok
megpendülnek az ujjaim közt –
s nem tudtak így a trubadurok.
Belőle a dal zengve vágtat
patakzón ontja kópé lelkem
a bús rezgésü tercinákat.
Az ütemeket zengi, vágja
és szentivánéj lesz a földön
és megterül az álmok ágya.
Kiért e versek élni jönnek,
boruljon hát a kebelemre
s higyjen, higyjen az én erőmnek!
1925. március 4.
Tavaszi szonett
Bevonulónknak hozsannát kiáltunk,
a friss illatú, ibolyás tavasznak,
ki jön mikor már régen nem havaznak,
s kinek jöttére enyhül régi átkunk.
Eljön, megcsókol: villó kicsi fényszál,
tiltott bánatok titkos ismerője.
Könnyünk először jobban pereg tőle
majd fás szívünkbe újultan remény szállt.
Bizony, bizony, ha mi nem hozsannázunk,
a kövek fogják zengeni a szélbe
a mi petyhüdő, kialvó lázunk:
Hozsanna, ki a jeget megtöré,
s örökzöldet fon szívünk peremére,
a virágfüzért a szentképek köré!
1925. március 10.
Márciusi hó
Nagyon fáj, mikor márciusban
virágot várunk,
friss tavaszi bokrétát,
s hiába várunk,
mert a helyébe lehullik a hó.
Nagyon fáj, mikor névnapunkra
levelet várunk,
jó méz-öntőt, köszöntőt,
s hiába várunk,
mert gyászjelentést hoz a posta csak.
Nagyon fáj, mikor víg ajkaktól
mosolygást kérünk,
édes-biztatót, szivárványost, –
s hiába kérünk,
mert kis gazdájuk hercegekre vár.
1925. március 12.
Márciusi emlék-írás
Sz. M. emlékkönyvébe
Feledjük most a sírokat,
mit lelkeink az ábrándoknak ásnak:
Hagyjunk békét a sírva vigadásnak!
Előttünk áll az életünk
s a jövő nyárnak muzsikáló gondja
százezer kincsét ütemre kiontja.
Fogjuk meg egymásnak kezét;
kezdjünk életet remegőn és halkan
tavasz dobolást, tücsökzenés dalban!
Aztán egy szilaj mámorost
huzzon a cigány énekünkre tusnak:
víg köszöntőt az édes márciusnak!
1925. március 14.
Melyikünk tud jobban?
Sprenger Gyurinak
Szívem nagyot dobban
s megkérdezi néha
melyikünk tud jobban?
Melyikünk tud jobban
szerenádot adni,
szélviharral zúgni
harangot kongatni?
Magyar nótát sírni – –
Éjfél után,
reggel felé
törött palackok közt
asztalra borulni?
Melyikünk tud jobban?
Melyikünk tud jobban?
kérdezi a versem –
S felelek: egyformán!
Magyarnak születtünk,
Mire még a verseny?
1925. március 24.
Zongora-hangolás
A sóhajom az égbe röppenő,
a sóhajom ma messze suhanó,
mert peregnek a hangok
és felstimmolja zongoránkat
a hangoló.
Azon suhannak már a nóták,
(álmok a nóta hangjain)
s szavára, szomorú szavára
halkabb lesz minden vad duhajság
s szentebb a kín!…
Az én Hangolóm merre késik?
Csókos ajakkal mikor jön már,
hogy ne fájna a Nemezis
és ne zörgetnék ilyen falls nótákat,
mint ez is!
1925. március 24.
Levél a Múlthoz
Csak adna egyszer ajkamra az Isten
lágyan csobogó mese-patakot!
Úgy össze-vissza fecsegnék én mindent
és úgy el tudnám felejteni, hidd el,
hogy a szívem, a szívem már halott.
Csak tudnék még úgy nevetni, mint régen
és lenne drága minden kicsiség,
minden ibolya, mit lepréseltem,
minden kézfogás, mit mosollyal adtál,
lennék régi, kacagós gyerek!
Tudnék mégegyszer ablakodnál állni
hosszú délelőtt, hosszú délután,
tudnék mégegyszer kötekedő szódért
csöndes éjszaka asztalra borulni
és sírni, sírni, zokogni bután!
Oh, csak tudnám még azt írni, hogy élek
és hogy jó az, amit a sors adott. –
És ne kellene azt mondani: Ámen,
tizennyolc évig szépen haldokoltam,
de most már minden hideg és halott.
Dehát, ha így kell!… Temessük el szépen
a tüzes szavú régi verselőt,
ki a csókodat esdekelve kérte – –
Csendesebb lettem… bocsássál meg érte
és szeress, szeress úgy, mint azelőtt!
1925. március 24.
Kérdés is, kérés is
Ugye Istenem, nagyon nagy dolog,
mikor az ember 18 éves lesz
és buta szíve lázasan dobog?
Mikor repül a nagyvilág felett
s rövid röptében sírva veszi észre,
hogy árvának és búsnak született.
Mikor a szívünk szörnyű, szörnyű rossz
és józanodva zuhanunk a vízbe
mint szép hajdani, próbás Ikarosz.
Mikor mártírrá kínoz a hitünk,
mikor tudjuk, hogy ezer kínok árán
a mások terhén mégse könnyitünk.
Mikor az ajkunk panasszal dohog,
s tizennyolc évünk sóhajt, sír az égre, –
Ugye Istenem, nagyon nagy dolog?
1925. március 24.
Vigat muzsikáljunk
Elhunyt csillag, letűnt csillag,
a vak égre jőjj fel!
Ütöm a cimbalmot,
verem a cimbalmot
haragos erővel!
Hiába a kérés,
hiába a nóta?
Sötét van az égen,
sötét lesz az égen?
ezután?…
azóta?…
Tengerbe hullt az én szívem gyöngye,
tenger fölött felhő –
szellő, ne fújj! –
Ködöt eloszlatni,
vizet kiszárítni
szélvihar is gyönge!
…Nem igaz, hogy nálunk
csak szomorú, könnyes nóta járja!
Vígat muzsikáljunk!
Elhunyt csillag, letünt csillag,
többet úgyse jő fel! – –
Töröm a cimbalmot,
rugom a cimbalmot
haragos erővel!
1925. március 24.
Babel
Tornyot akartam emelni az égig
álom fenyvesek zúgó rejtekén, –
Tornyot akartam emelni az égig
és Uramisten! – mivé lettem én?
A vasbetonok iszappá puhulnak,
mert rájuk lehelt valami erő,
deszkák, gerendák kígyós lángot fogtak,
s varangyként ugrált szét a kő.
Nagy lángbetűkkel írás állt az égen!
Az ég magosan és te odalent!
Aztán csak az esti szél sóhajtott,
s a Babel-romra ráborult a csend.
…Sok ezer évig aludtak az álmok:
most ébresztgetem, vezeklő diák: –
s a fenyőerdő rombadőlt zugában
nyílik egy kicsi sötétkék virág…
1925. március 31.