Meddig élek?
Álltam süvöltő szélben
reggel hat órakor
a tisztás erdőszélen
és bekiáltottam a sűrűbe:
Kakukk, kiáltsd ki: meddig élek!
Álltam süvöltő szélben
reggel hat órakor
a tisztás erdőszélen
és élesebben csattant fel a hangom
Kakukk, kiáltsd ki: meddig élek!
Akkor a titkos rengeteg felett
fekete felhők furcsán tornyosultak,
mint felgomolygó áldozati füst,
s felkakukkolt a búgó jósmadár:
kakukk: … – – –
Hangját a távol hegyek visszaverték
s egy pillanatra elfulladt a szél.
De nem hallottam semmit se tovább.
Villám ütött,
vagy más valami ért –
de görcsös ujjaimmal
betapasztottam zúgó fülemet
és arcra vágtam magamat
a fű felett
és simultam a széna-szagú földhöz,
reszkettem, mint a lázbeteg
és úgy éreztem, hogy alattam
a nagy mindenség átremeg
és nem tudom, hogy meddig voltam így.
Amikor talpra álltam,
mereven zárta titkait az erdő,
tagadón intett: többet nem beszél!
és úgy tetszett, hogy minden nagyon rég volt
és azúrosan sugárzott az égbolt
s a havasokból süvöltött a szél.
1925. június 2.
Régi parancs új versekben
A pókhálókat nem kell összetépni,
ha harmatcsepp-gyémántos
tavaszi napsugárban
kifeszítve állnak – –
Csak hadd örüljön keresztes szövője,
s nézzen a fényes tündérpalotából,
mint fekete madárszem,
bizakvón előre! –
A pókhálókat nem kell összetépni.
Ha olykor két szem vágyakozva néz rád
s te nem szereted őt,
ne legyen abból ellenedre kész vád
az ő szívének bírája előtt,
legyél iránta csupa, csupa jó,
nevess felé egy életen keresztül
cirógasd meg, ha félve összerezdül,
hogy ne mondhassa:
álomromboló!
A szívem szava szól a te szívedhez,
ha ki megérti könnyes szemmel érti:
ragyogó álmot
tarka pókhálót
nem szabad soha soha összetépni.
1925. június 3.
Cukrászdai vers
Odakünn június forró szele zúg
és verejtékes emberár liheg.
Ez itt nyugalmas ölelő hideg
fehérke zug,
hol fesztelen ülünk,
s amíg befelé furcsán zümmögünk
egy régi-régi halk dalt,
megmosolyogtat nyári örömünk.
A fagylalt
ezüst kanállal eteti magát
valahonnan egy hárfa hangú akkord
siklik szívünkön át
és felidézi
a mostot és az akkort
és álmainkat csókosan becézi…
(Eszünkbe jut:
De nini, milyen boldog vagyok én ma!
Szárazra perzselt síró avarunk
pázsittá lesz, ha álmunk arra fut
és letört ágú rózsafánk kinő…)
Pár csengő bongó rímet faragunk:
csak afféle kis hangulat poéma.
Aztán még maradunk.
Bentről nézzük, hogy milyen az idő:
körbe poroszlop vágtat,
a zápor megered – – –
Nézzük, mit ajkunk ereget,
a kékes-füstű, lomha karikákat,
s az asztalon a márvány-ereket.
1925. június 4.
Hűvös van
Tudjuk, ha reggel sétákat teszünk:
még júniusban is vannak napok
amikor hideg járja át a testünk,
szemünkbe néznek hideg alakok,
és lúdbőrös lesz mind a két kezünk.
Sötétkék, hűvös, áttetsző az ég,
végtelen és tiszta a levegő
megérezzük a világűrök titkát
és a félelem dideregve jő:
Nem láttunk ilyet soha soha még!
A nagy hűvös csontunkon reszket át,
a télre gondolva indulunk haza –
Azt hisszük: most is izzik még a tűzhely
otthonos, édes piros parázsa,
csak azt várja, hogy rakjuk rá a fát.
1925. június 6.
Lázálom
Fekete várrom
fekete éj,
fekete álom,
fekete kéj.
Fekete éjben
hószínű táj –
Lüktet a vérem,
valami fáj.
Vörös a lába,
homloka kék:
Hörgök hiába
kiáltanék.
Ki súgta Néked,
hogy ezt akard?
Vörös tűz éget,
villan a kard.
Bízom az Úrban
irgalom ér!
Denevér surran,
folyik a vér…
Reggelre kelve
bágyad a harc,
mosolyog egyre,
szelíd az arc.
Álmomat írom,
szívem se nyers:
Fehér papíron
Fekete vers.
Szatmár, 1925. június 8.
Útrakészen
Érettségi előtt
Mondjátok, emberek:
Jó szíveteknek
lesz szava hozzánk?
Jó szíveteknek
gyors dobogása
jelzi-e nektek,
hogy mi megyünk már?
Csendül-e ottbenn
a szívetekben
egy pici csengő,
mely hírül adja:
itt az öröm –
messzi vidéknek
gőzöse indul
gőzöse száguld
gőzöse jön! – ?
Jó szíveteknek
gyors dobogása
jelzi-e nektek:
Itt az öröm! – ?
Hurrá emberek!
Várjatok, megyünk!
1925. június 9.
Érettségi bot
A fodrozó víz vágtat
és köszönti kezünkben
a kifaragott ágat.
Porban a fáknak szirma
s mi kíváncsin kémleljük,
hogy mi van rájok irva.
Ajkunkon elkopott dal
és lassan indulunk
az érettségi bottal.
Úgy szorítjuk a kézbe,
mint égi, régi jussot
a jövendőbe nézve.
Mint drága ősi jussot,
mely vagy jogar lesz nálunk,
vagy kemény koldusbot.
Szatmár, 1925. június 11.
Most már
Kincsemet már a rozsda marta
és megemésztette a moly:
felém hullámzó vád-gomoly
nem juttatott a vágyott partra.
A szívem most már puha fészek,
ringató, édes, puha, lágy,
messze álmoknak melegágy,
és csendesen az égre nézek.
Szatmár, 1925. június 13.
Tizenkettő
Éjfélkor, mikor egyedül vagyunk
mi örök-érző, örök-vérző lelkek
és zsibongó agyunk
tele van ezer halk melódiával,
valami úgy kisért,
hogy csepegtessünk a szívünkből
egy kicsi-kicsi vért
és véssünk vele valamit papírra.
Az óra kong,
a szívünk zsong –
a lelkünk csupa ringó mese-hinta, –
nagy, bizonytalan szemmel meredünk
a falon-túli, sejtett messzeségbe, –
… és előttünk a tinta.
Nem tudjuk miért: fáradtak leszünk,
Valami édes, szép könnyelműség
bársonyos karral karol át:
nem bánjuk lelkünk teli álmait,
szinte kergetjük vissza, vissza őket,
ahonnan jöttek
szanaszét szórva
mint gazdag őrült az ezüstjeit
és őszi fák a lombok aranyát.
Szárig bemártott tollal kaparunk
Sok kusza betűt, úgy – komolyság nélkül
például a nevünket,
vagy azt, hogy – tizenkettő,
vagy azt, hogy – Ave Mária!
és lassan minden hallgatásba szédül.
Elhamvadnak a halk melódiák
elzsibbad zsongó, zsibongó agyunk
és nem születik semmi
és kiejtjük a tollat,
éjfélkor, mikor egyedül vagyunk.
Szatmár, 1925. június 14.
Gyermek ésszel
Én eltünök már a művek mögött,
mint horpadt sír a virágok alatt.
Reményik S.
Szökdécselek,
s a szelek szárnyán szállani szeretnék,
s pajkosabb vagyok a pajkos gyereknél.
Körbefutom a nagy-nagy rózsakertet,
tépek, lerázok, leszakítok mindent,
hamar, hamar…
és két karomon felgyűröm az inget
úgy dúskálok a millió virágban,
simuló, meleg, rózsaszín sziromban
s öles nyalábbal szorítom szívemhez
az egész rózsakertet!…
Már egész nagy halom!…
Házmagasságú széles szirom-boglya!…
Most belevetem magamat
s befurakszom a kellős közepébe
és úgy fekszem hanyatt
és várom, hogy a piros puha fészek
álmosítson el terhes illatával.
…Olyan édesen fogok szenderegni:
megárnyékoznak a kert összes fái,
s ha pajtásaim jönnek,
utánam kutatnak,
nem fognak megtalálni.
1925. június 25.
Lassú muzsika
A lelkem zúgva, lassan muzsikál,
mint érintetlen öblű égi kürt,
zúgó zenébe tömörödött össze,
amit szenvedett, vágyott s félve tűrt.
Olyan különös idegen zene
olyan hűvösen sípol a fülekbe –
két fehér angyal viszi piros párnán,
két fehér angyal mosolyog felette.
A lelkem búgva, lassan muzsikál,
mint lehelkürtje messze, valahol –
de nem érti meg zsongó halk zenéjét,
csak aki nagyon közelre hajol.
Szatmár, 1925. június 27.
Nóta, könny, eső
Most zuhog az eső.
Akkor is zuhogott,
mikor ezt a nótát tanultam,
s a vízben úszó, kanyargó járdákon
akkor is így gyűrűztek
az eső-verte karikák,
mint most, amikor nyitott ablakomból
feléjük révedek.
Valami csendes, őszi érzés
nő a szívemben,
de egyre nő
és feszíti,
mintha a hűvös délutáni köd
kazán-robbantó gőzre hevült volna.
Már két hete, hogy zuhog az eső,
már két hét, hogy ez nekem a jel:
van egy szomorú, régi-régi nótám
s már két hete, hogy nem daloltam el.
Most olyan a világ,
mint a szembeni eső-verte házon
meggubbaszkodó zászlórúd íve
és az ázottan lecsüngő szürke vászon,
de nem tudom: miért?
nótát csalogat.
Valami forró, könnyes érzés
nő a szívemben
és azt teszem,
amit két hete nem követtem el:
csendesen dudorászom.
(A szembe levő házon
szomorún, lomhán meglibben a vászon.)
A két szememben forróságot érzek:
könny:
hevült kazánnak
vízbe kristályult gőze…
s a szemem messze, nagyon messze néz…
Egy karikával több gyűrűz a járdán
egy versikével több sír a papíron:
ennyi az egész.
Szatmár, 1925. június 28.