Messze vagyok
Barátaim, most őszintén beszélek
Ti úgy hiszitek: közel vagytok hozzám,
mert minden reggel felétek megyek
és kezet fogunk háromszor naponta.
Ti azt hiszitek: közel vagytok hozzám,
mert lányok előtt ügyetlenül hajlok,
s ha nagyon sokat pengetem a lantot,
kiserked a vér ujjaim begyéből.
Lássátok, milyen szörnyű tévedés
Fáj a szívem, hogy kicsinyesnek láttok,
s hogy nem tudjátok: a folyam színe
hideg hullámú mélységet is titkol.
Menjetek csak ki holdas éjszakán,
mikor súg-búg az alvó végtelenség
és minden olyan rémületes néma,
s ezüst holdfényben bólongnak a nyárfák.
Milyen közel van hozzátok az árnyék,
mellettetek áll, monoton beszél,
reátok simul, sarkatokban leskel –
s a holdvilág csak messziről zokog.
Szatmár, 1925. július 6.
Csengő dal a vershez
Csingilingi
csörtető
kis pataknak
éltető
tiszta selymes
kék vize –
Zöld halaknak
altatója
szép hazája,
csókolója,
palotája:
csingilingi
csörtető dal
csacska csermely,
nyughatatlan
fékevesztett
kis patak.
Csingilingi
fékevesztett
kis patak.
Csingilingi
véghetetlen
víz szegélyén
szürke szikla
vas falába
ütköződő
gyönge hab.
Tarka csónak
néma hinta,
szent szivárvány:
nem leszek hát
boldogabb?
Csörtető dal
csermelyéből,
fodrozó dal
tengeréből
ittam, ittam
csingilingi
mégsem lettem
boldogabb.
Mindhiába
reng a hinta
ring a csónak
tiszta tükrén
esti tónak
mindhiába
mégse lettem
boldogabb.
Embereknek
lomha lába
szivárványos
égi útra
rátapos –
mindhiába
csingilingi
mit se használ
annak, aki
bánatos.
Szent daloknak
rabja lettem,
csak felétek
menekedtem:
csingilingi
mégse lettem
boldogabb.
Kis pataktól
Oceánig
futkosó víz
milliónyi
buboréka
csend legyen!
Körben álló
bús bereknek
furcsa fái
kiktől néha
megtanultam
muzsikálni
csend legyen!
Hinta, csónak,
szent szivárvány, –
mint a márvány
jégben hűlve,
nem figyelve
semmi másra,
figyelembe,
hallgatásba
átkövülve
álljatok meg,
csend legyen!
Csingilingi
felzokogva
fájva, kérdve,
hárfa hangú
hang dalol.
Csingilingi
csacska csengő
csengve csendül
csingilingi
valahol.
Néma csónak,
néma hinta,
néma erdő,
néma hab:
csingilingi
szóljatok hát,
szóljatok hát:
mikor leszek
boldogabb.
Csingilingi
nem leszek már
boldogabb?
Szatmár, 1925. július 7.
Altató
Molnár Tibor barátomnak
Pax tecum testvér, most csak muzsikálok,
Két nagy szemedet meghipnotizálom –
Este van, este… rohantunk bután,
s annyi lihegés, annyi gond után
most már jöhet a csöndesség, az álom.
Hajtsd le fejedet. Lüktet a nagy város,
de minálunk, most itthon van a béke,
eltompul benne halkan a zsivaly –
testvér, testvérem, emlékezel: tavaly
én voltam a ház legzajosabb vendége.
Tollam hegyéről bölcsességet szűrtem,
s úton-útfélen hangosan kínáltam:
Most már szívem és tollam hegye más,
nem talál okot a vitatkozás
és ólomsúlyra nehezült a lábam.
Csend van, mélységes… Alszik a vén nyárfa.
Hogy él még, néha zizegése hírt ad…
testvér, testvérem, egymás karja ez,
ami most lágyan bennünket fedez,
vagy mindkettőnket más Valaki rángat?…
Összeszorított imás tenyerünkben
elpihennek a legnagyobb talányok…
Aludj, csak aludj – nem félek, ne félj! –
Szép lesz az álom, – boldog lesz az éj…
Pax tecum, testvér, halkan muzsikálok.
Szatmár, 1925. július 8.
Lefekvés előtt
Tudjátok a szokásomat,
hogy este el szoktam búcsúzni –
Jertek hát ide sorra mind,
mindnyájatokat megcsókollak.
Előbb szépen kezet fogunk
Juj, a kezetek milyen forró
és milyen hideg az enyém.
Előbb szépen kezet fogunk.
Most nagyon, nagyon kell a csók
mert este el szoktam búcsúzni…
Gyertek közelebb! talán féltek
hogy a két szemem szomorú?
Ne, ne sírjatok, … ne higgyétek…
Csak álmos vagyok… Este van…
Nem, nem búcsúzunk sok időre…
…csak a fényes, nagy Reggelig.
Szatmár, 1925. július 8.
Fák alatt
Sétáljunk lassan a nagy liget árnyán,
s fehér kavicsot dobáljunk játszva.
Mondani szeretnék valamit néked,
Érzem, hogy különös titkokat rejtek,
de hiába próbálom szavakba szedni:
tágranyílt szemednek bámuló fényén
megtörik minden beszélő vágyam
s hiába szeretnék reggeltől estig
valamit mondani, ami úgy éget!…
Szeretnék valamit mondani Néked,
Bókoló fák alatt, susogó zajban
figyelj egy kicsit, ha sípol a szél;
mikor a hársfákat borzongva rázza,
s zúgnak a levelek,
s némelyik némán,
suhanón lepereg
s minden zúg, suttog halk örökös titkot,
végtelen bánatát siető ősznek –
Figyelj egy kicsit, ha sípol a szél:
Ugyanazt akarom mondani én is.
Megérted, nem érted – egyre megy – nem baj, –
csak sétáljunk lassan a nagy liget árnyain
s fehér kavicsot szedve az úton,
dobáljuk, dobáljuk, dobáljuk egyre…
Szatmár, 1925. július 10.
A Fantázia szólt:
Majd talán
egy rózsa-láncú,
csillagfény-táncú
éjszakán
eljövök érted.
Köröttünk köd lesz a határ,
ezüstös pára
és amint kérted,
felkapunk
szárnyas paripámra.
Kábító lesz a levegő,
mint a mák
és lentről csalnak
és integetnek
a pálmafák.
De a legbűvöltebb lesz:
egy hindu dzsungel,
s te szólsz:
elég,
ma messzebb ne jussunk el!
Akkor leszállunk
a mese-ligetben,
hol minden fa mögött
kis manó lebben,
s leterítjük a köpenyünket.
Táncot jár a fű, fa,
mint tarka bálon
s leszáll
az álom
az őserdőben.
Csudás keleti zene csordul
a szívünk felé,
s én elmondom neked
a legszebb bús mesét,
ami az emberé…
Szatmár, 1925. július 12.
Esküvőre
Weisz Margit és E. József lakodalmára
Mainapság, amikor gond, az átok
az ember szívét sárig letaposta,
fűzzünk csokorba rózsaszínű áldást,
s ilyeneket is röpítsen a posta!
Fűzzünk csokorba arany napsugárból,
lilaszín ködből, színes szivárványból, –
ezüst-szavakkal kössük össze szépen,
hogy igen-nagyon örüljenek távol!
Szálljon el szívünk minden dobbanása
patyolat-postán, fehér galambokkal,
s szűrődjék halkan mihozzánk cserébe
a lakodalmas, vígan ujjongó dal!
Áldás-özönben, mirtusz koszorúval
mosolyogjatok, nevessetek egyre -:
Ennek a búba forgatott világnak
jaj, úgyis olyan kevés ma a kedve!
Ma csupa hitet sugároz felétek
ki e sorokat lassan ide rója: –
Virágos éjek éber éneklője,
áldásos álmok árva álmodója.
Szatmár, 1925. július 16.
Nép temetés
Felbúgnak a harangvirágok,
megkondulásuk jajos ének,
zúgnak, kongnak keservesen
mintha jégesőt kergetnének!
A nap már este hat órakor
szurok-fekete égbe-hajló
s fázva libegő fátylat hurkol
a hideg Hold: a görbe sarló.
A mocsarak közt ki-kigyúlnak
az éjszakai vándor-tüzek
és meghajolnak, sírnak, sírnak
a tóparti szomorúfüzek.
És kongnak a harangvirágok
csak kong, csak zúg a gyászos ének,
mintha halottat siratnának,
mintha jégesőt kergetnének.
Kelnek a felhők, gomolyognak,
nagyok, sötétek a tavon tul –
köztük recsegő mordulással
valami néha nagyot mordul.
Szikrázó villámok kígyóznak –
az éjszakához képkeretnek – –
Rettenetesen mély a gyász,
mikor egy népet eltemetnek!…
Szatmár, 1925. július 17.
Nagybányai hegyek
Felhőkkel kevert terhes ég
Borul koszorús szép fejükre
És bennük élnek a mesék.
Nincsen éjük,
Mikor ne álmodnának
S a koronás nagy fáknak
Ne lenne mondanivalójuk.
Megyek feléjük!
Aki megáll a völgyben alattuk
És fölkiált nekik, –
Meghullatják fehér szirommal,
Peregő, halk őszi levéllel,
Végtelen álmok sóhajával,
S lassan-lassan betemetik.
Üdvözletet viszek nekik!
Itt nincs puha párna,
Itt annyi a baj,
Annyi a jaj,
Annyi a lárma –
Elmegyek. Várnak a hegyek.
Ormuk beillik felénk ölelő
Integető száz mese karnak – –
Már este van – –
Jönnek a hegyek, hangtalan –
Jönnek, lopóznak – lábujjheggyel – –
És lassan, puhán betakarnak…
Szatmár, 1925. július 18.
Erdélyi bércek
Fekete síneken rohan a gőzös,
Köszönnek, bókolnak távoli bércek
idáig sír a sok fehér havas,
mikor az ablakon feléjük nézek –
Fekete síneken rohan a gőzös.
Beszélni kezdek a messzi hegyekkel
csendesen susogok – felelnek ők is,
hangjukat viszi az esti szél
s röpíti sok ezer hajlongó kőris –
Így tudok szólni a messze hegyekkel.
Szerelmet esküszünk egymásnak halkan:
“Szeretlek bölcsői száz ősapámnak!”
S felelnek: “Tieid vagyunk örökké,
kíván, vagy követel bárki magának!”
s szerelmet fogadunk egymásnak halkan.
Fekete síneken rohan a gőzös,
kattogó robaja monoton csúf dal –
s én érzem, hogy egy vagyok, amíg csak élek
a sok-sok zokogó erdélyi csúccsal,
bárhová ragad a rohanó gőzös.
Nagybánya, 1925. július 20.
Ujjongás
Csörög, zörög, kacag
a patak,
habokat visz –
a halak
surranva siklanak,
ha zizeg a víz,
s bukfencet hány a kövek élén.
Hahaha! Huj!
Rohanok a hegyen lefelé
mellemre csap
fekete fenyők szúrós levele,
megsüt a nap
és megpofoz a szél.
Istenem! Istenem!
Visíthat, ujjonghat mind, aki él!
Ma minden csoda, minden új!
minden régi rosszat elfelejtőn
gurulok a selyem-ölű lejtőn –
Trallalla, trallalla!
Kicsi gyermek,
gurulok és kiabálok,
hogy a hegyormok visszhangot vernek:
Ma minden csuda, minden új,
Hop, hop, hop… hujujuj!
Csapongó kedvet semmi se palástol
jobbra, balra dőlnek a hegyek
a kacagástól.
Csörög, zörög, kacag
a patak,
örök szerelem
habokat visz –
a halak
surranva siklanak
ha zizeg a víz
és csókot hánynak a partra nekem.
Nagybánya, 1925. július 22.
Mikor felhők járnak
Mikor az égen felhők járnak,
a hegyek olyan különösek;
egyik csúcs fényes,
másik csúcs sötét.
Ott jártam a hegyek között:
nagy bánatom volt,
hát sírtam, –
aztán lelkemnek nagy üres lapjára
tompán lüktető ütemeket írtam.
És arra jött egy leány
a szeme fekete –
szökkenve ugrott
lefelé,
trillázva lebbent kőről-kőre
ruhája fodra kacagósan lobogott
s frissen tört ággal csapkodott
hátra, előre…
Szomorúan néztem utána
mint kinek bánat tépte köntösét
s a hegyekre gondoltam:
egyik csúcs fényes,
másik csúcs sötét…
Nagybánya, 1925. július 23.
Délután a hegyen
Fekete nagy diófa,
alatta fekszem én –
szembe valaki másik:
szemüveg a szemén
és nézzük egymást.
A haja hosszú és sötét
kezében ecset és paletta
vékonyan füstölgő cigaretta
és néz:
úgy látszik tetszünk neki ketten!
én és a nagy diófa.
Valami régi dalt dúdol,
valami hosszú, hosszú dalt
és közbe vázol:
valami szépet szeretne kihozni
az öreg fának hajlott gerincéből
és a lappangó, tüzes, ifjú lázból…
Dúdol, dúdol.
Oly szomorú a dal,
s mire elhangzik az utolsó strófa –
elszenderül a két modell – –
s alszunk pihegőn-csendesen – –
én és a vén diófa.
Nagybánya, 1925. július 23.
A Virághegyen
Nem égbe-nyúló nagy havas,
felhőt csókoló Himalája –
Alig is hegy, – jóformán domb
és lassan felmegyek reája.
Lent nyüzsög, siet a világ,
mint fű közt futó sok-sok hangya –
halkan, finoman felszürődik
a fuvolázó pásztor hangja.
Látod-e lent a tarka várost?
Tudod-e, hogy emberek élnek?
Tudod-e, hogy ott annyi könny van?
A nagy öreg fák így mesélnek.
Aztán könnyezem egy kicsit:
egy bokor ága szembe vágott…
Békés a cél: Virághegyen
szedek egy marék kék virágot.
Sohse jutok tán magasabbra –
szívem valami ilyet érez, –
de a zaj mégis alattam van
és közelebb vagyok az Éghez.
Nagybánya, 1925. július 25.
Dal a fenyőfáról
Sötét fenyő, öreg fenyő!
Te, régi idők szép emlékezője!
Veres-kövű hogy csupasz oldalához
ragaszkodón és kapaszkodón nőve,
ugye, hogy vársz rám minden alkonyon?
Olyankor melléd állok,
és megölelve gyantás törzsököd,
felejteni próbálok.
És susogom:
sötét fenyő, öreg fenyő!
S míg hullatod a tűleveleidet,
én emlékeket szitálok el lassan
és árva szívem egészen a tied…
És úgy nézünk a piros, esti Napba.
Nagybánya, 1925. július 29.
Írógépen
Szívemet valami csuda erő hajtja
és megcirógatom az írógépet,
míg finom hangon kattog, s tovaléptet
és ezt a verset komponálom rajta.
Figyeljetek! -:
Hallottatok-e szebb muzsikát ennél?
Mikor a technika kevély vívmánya
megtagadja nagy büszke származását
és itt Nagybánya
egy hegyre-néző üzletszobájában
röpke kis dalok dalolója lesz.
Meg vagyok vesztegetve
és kibékülök az erdőirtással
a kanyargó sínekkel,
a gépzakatolással,
én a Természet kicsi imádója,
rajongó, énekes virágszedő.
Éljen a dallal összecsókolózó,
ifjú technika, emberi Erő.
Nagybánya, 1925. július hó.
Kis vigasztaló
F. Pista barátomnak
Tűntek, futottak a garázda
napok, s te olyan egyedül – – –
De most már pajtás, ne búsulj,
hogy a sors emigy elhibázta.
Olyan gyönyörűen kísérted
sok délibábos álmodat – –
most emeld fel a fejedet,
s légy sötét, hűvös Éj-kísértet!
Barna-ívű erős kezeddel
fojtsál el minden kitörést,
s gondold el: a visszapréselt könny
mindenkit titánná keresztel.
Nagybánya, 1925. július 31.
Fernezelyi kis kocsmában
Fernezelyi kis kocsmában
vígan szól a nóta.
Ott künt suhog, zúg a zápor,
bent fürdik a kicsi tábor
arany-öröm-tóba.
A kék hegyek fejet mosnak,
üstökük vizes lett, –
A kalapjuk félre csapva!
cafatos felhő-darabka,
szürke színre festett.
Felcsendül a legszebb nóta:
Asszony lesz a lányból…
Eresz alatt fecske-fészek,
könnyes szemmel oda nézek
és a lelkem távol.
Kék Szamosnál gondolnak-e
énreám azóta?
Fernezelyi kis kocsmában
mámoros nagy vigasságban
felzokog a nóta.
Nagybánya, 1925. július 31.