Souvenir
Tavasz volt, rét volt, sok virág volt,
s nem is volt olyan nagyon régen,
mikor meghitt, szép némasággal
együtt sétáltunk künn a réten,
és hallgattuk a tücsök muzsikáját.
…Tél van, szoba van, késő éjjel
s valami furcsa, szürke lámpa –
s valami szürke verset írok
és belebámulok a lángba
és hallgatom a tücsök muzsikáját.
1925. január
Átokűző vers
Szegény testvérek, a fekete átok
be komoran a lelketekre ült már,
s a szent örömben, Istenért hevült nyár
hogyan lesz egyre, egyre hidegebb!
Szemetek tüzelt, mint az égi nap,
hajatok most is aranyosan omló –
Miért ül rátok egy fekete holló
és miért károgja szüntelen a bűnt?
Szegény testvérek, közel a karácsony!
Égő szemetek olyan igaz, mély, bus:
Fényes jászolból hív a kicsi Jézus –
és ti nem mertek ujjongani se már?
Szegény testvérek, ide a kezet!
Akarjunk hittel Betlehembe menni,
s tanuljunk Tőle igazán szeretni
Istent, embert és önmagunk szívét!
Akkor este
Pihekristállyal hófehérre festve
a lámpafényes sürtető világot,
egy hóförgeteg a szemembe vágott,
hogy valakire vártam akkor este.
Jó Isten tudja: miért tűrtem bátran
ha kósza lábam pocsolyába lépett,
miért néztem a hidegarcú népet
s miért jött akkor, akire én vártam?
Valaki jött a sűrű, téli ködben
Én áldást mondtam, s szelídszavú áment,
míg gőg-mosollyal, sebtiben tovább ment – –
Valaki jött és elnézett fölöttem.
Pihekristállyal hófehérre festve
a lámpafényes, sürtető világot,
egy hóförgeteg a szemembe vágott,
és kicsordult a könnyem akkor este.
1925. január 1.
Alkonyati üzenet
Nézem a nyitott kandallóban
az én pislogó tüzemet,
s míg melegét szívembe szórja,
megsúgom neki titkolózva:
kinek szól most az üzenet.
Milyen szép! halkan körbe zümmög
ezer mesélő gond-darázs
aztán valami sejtés-féle
s bámulni a kályha tüzébe,
hol rámhunyorít a parázs.
Egy nevet súgok félve csendben,
mintha mondanám: béke ránk,
mintha mondanám: szép az élet!
…és nini, minden csupa fény lett,
s lobog és zeng és leng a láng!
Akkor ujjongva talpra ugrom,
máglyára szítom tüzemet,
valami táncra, dalra nógat,
megölelem a kandallómat
s tudom:
elment az üzenet!
1925. január 5.
Vesztett nóta
El-elgondolom: be szép is úgy ketten
s most jaj be milyen egyedül maradtam –
vesztett dalaim újrahívom halkan
s néha keresem: hova, hova tettem?
Rá kell akadni! – (aranyos gitárom
húrját különben akár összetépném) – –
s Álomországok selyempuha rétjén
virágok kelyhét kutatva kitárom.
…Valaki elment, vizen és hajón át,
s csak most eszmélek utána evezve:
csomagja is volt; elvitte a nótát!
Nem utazott, csak elnézett fölöttem,
Olyan közel van, s mégis olyan messze
és sírva állok künn a téli ködben.
1925. január 15.
Mi van belül
Nem látott csaták, amik legnagyobbak,
a legszörnyűbb tragédiák
a föld méhében, mélyen dübörögnek,
s zajuk csak halkan, félénken kopogtat,
míg alusznak a fák.
Nem a háborúk, amik legnagyobbak:
a néma földnek belül foly a vére – –
azután jön a hó,
lágy mese – takaró
s cirógat mindent simára, fehérre.
Nézünk ilyenkor szomorún,
kezet fogunk vagy ketten hárman
s mondjuk: ez tán a végünk,
mondjuk: nem írunk verset,
és irtózunk: most Január van.
1925. január 15.
Elmondom:
Tegnap kimentem a határba.
Minden fehér volt és havas
és én annyira árva.
Hallgattam: a szél hogyan átkoz,
ha dühösen a fákba tép
s odaléptem a fákhoz.
Gondoltam a kicsi rügyekre,
kik ide vannak zárva most,
kiknek nincs táncos kedve.
Ablakhoz vágytam csalni őket:
a zöldhajú, kis börtönös
tavaszi hercegnőket.
Hittem: kinéznek, hogyha zajjal
elsorolom a nevüket:
Élet, Vágy, Öröm, Hajnal!
Szorongva lapult a kezemben
egy éleshangú, vad kolomp,
s bolondul rázni kezdtem.
Aztán daloltam a határban,
aztán néztem, néztem a fát – –
és hasztalanul vártam.
1925. január 16.
Gyónás Istennek
Ma délután,
ahogy az utcán mentem,
megbotlottam egy kőbe.
Most szomorún
leírok ide mindent
és leborulva gyónok.
Bírám Te vagy:
én nagyon gonosz voltam,
Te nagyon irgalmas vagy
Ezerszer is,
mentem már emelt fővel
egyenesen az utcán;
hát csukd be most
esengek, azt a könyvet
s ne írjál bele semmit!
Téli esték muzsikája
Csendes este
jár a hold
ezüstre festve
földet, ágat
s ezer hűtlen
kis kobold
bújik, vágtat
mindenünnen.
Sötétült ég,
égő csillag
szép havas táj
messze hívnak.
Nem lehet most:
álmos lettem,
lefeküdnék!
Minden álmos
oly hideg
oly ravasz,
csend a város
nem havaz
s árva gondom:
nem tartozom
senkinek?
Nem maradt-e
semmi nálam,
ami másé:
hóvilágban
hóvirággal
vigasztaló
mosolygással
nem tartozom
senkinek?
Csendes éjjel
látogat
most szerteszéjjel
a határon,
s osztogat szép
álmokat.
Én is hívom,
én is várom:
Adjon Isten
rózsa láncú
mese-táncú
édes álmú
éjszakát!
1925. január 18.
Egy arckép hátlapjára
(Selymes lágy haja arannyal omlik,
szeme ragyogóan előre néz -)
Ne süssön nap rá, ne fújja szellő
ne fátyolozza borús köd-felhő
s messze el tőle emberi kéz!
(Fehér csokor a mellére kötve,
piros, dobogó szívet takar -)
Nap rá ne süssön, szellő ne fújja! –
Tavasznak lettem halk trubadurja,
zengő hitet ki versbe kavar.
Enyém a kép és enyém a nézés,
enyém a kacaj és az öröm:
enyém lett némán felé hajolni
muzsikás nevét imába venni
s átnézni minden nagy ködökön.
…Aranyos haja tűz glóriáját
édes Istenem, hagyd meg neki –
Maradjon fehér ruhája csokra,
s csillag szemének öröm-romokra
sohse kelljen tekinteni.
1925. január
Szánkózás
Hív a kicsi ház, csalogat a cél,
szánkózó éltem
eljövendő éke:
hol szívemre hull meleg virágillat,
selyemfüggöny és szerelem és béke.
Hív a kicsi ház, csalogat a cél
s bár száz akadály
ellenemre lázad,
futok, törtetek, siklatok előre,
mert el akarom érni azt a házat!
Hív a kicsi ház, csalogat a cél
vad lovaimat
korbácsolva hajtom
s néha elém áll egy fagyos kacajú,
előérzetes, sötét arcú fantom:
Földrengésrázta, kietlen romok –
Csend-halál-varjak, –
kerítésszilánk – hó – …
Az út mentén egy ásítozó árok
halott ember és összetörött szánkó!
1925. január