Mosoly
Rád mosolyogtam,
s azon te szörnyen, ujjongva örültél,
pedig őrültebb voltam az őrültnél.
A sírás fojtott
és megmarkolta szívemet a bánat
és azt se tudtam: honnan, mire támad?
De mosolyogtam.
Tán nagyobbat is tettem volna érted,
mert lelkemben egy régi kép kísértett,
tavaszi szentkép:
az égnek arcán tavaszi mosolygás
cseresznye-fáról tarka virágontás,
csupa arany-fény!
Kacagó szívem tobzódott a kincsen,
míg a magasban zokogott az Isten!
1925. február
Téli sóhaj
Alig pihéz a lepke-könnyű hó-raj
alig párnás a járda-hermelin,
a fehér csendben semmi, semmi kin,
s akkor elsuhan egy mosolygó sóhaj.
Felötlik furcsán: súlyos, komor arc.
Egyszer szomorún, álmodozva léptet,
máskor keserű, kopogó kísértet
de a kérdés mindig: mit akarsz?
Figyeli, hogy a világ jégvirágos
Mélázva-fázva leng a herce-hurcán,
mint titokzatos ős-turáni Táltos.
Tele tüdőből felgomolygó pára
és sírva nézi mindenki az utcán
ha szürke dérként telepszik a fára.
1925. február
Sirató ének
Mire még a kis csárdában
nagybőgő és boros korsó?
Hosszú padon felállítva,
két gyertya közt a koporsó.
…Ősi Turán volt az álma,
ősi nyolcas volt a lelke,
úgy találta a Halál is,
ősi nótát énekelve.
Szűk volt neki a kerek föld
alacsonyan volt az égbolt,
vére vitte verekedni –
s tudja Isten! – jó szomszéd volt!
Gonosz és jó szomszéd ajkán
elnémult a hetyke, vig dal
befödik a halott arcát
orgonával, rozmaringgal. –
Ősi álom, ősi élet,
ősi nyolcas, ősi nóta!…
Jertek, akik megmaradtunk,
boruljunk a koporsóra.
1925. február
Ősszel, télen, tavasszal…
1.
Nem mesét mondok
csak elmondom, hogy ősszel,
mint búcsúztak a lombok.
Szálltak a levelek,
s valaki halkan utánok köhécselt,
valaki, akit szeretek.
Olyan volt az a köhögés,
mint egy sóhajtás
mint egy óhajtás
mint egy üzenet messzire.
És elment a híre
mert bólongtak a fák
s szomorúan zizegtek vissza
a levelek,
a csendes, kicsi, szent tragédiák.
2.
Gonosz, gonosz,
mikor a szelek játékukat játsszák! –
kicsavarták egy ház előtt
a kis akácfát.
Pedig valaki szerette nagyon –
csak az a jó, hogy nem láthatta úgy,
mert csupa-csupa jégvirág felelt
az ablakon.
Csak sejtette, hogy vége!
ráköhögött a végzet –
mikor mellette álltam
fájdalmasan a szemek közé nézett.
Aztán csendesen azt kérdezte:
milyen az idő? még havaz?
Aztán csendben azt kérdezte,
hogy lesz-e még tavasz?…
3.
A tavasz olyan szépen muzsikált
a nagy erdő mögött,
s én valakivel mentem,
s valaki köhögött.
Nehezen köhögött
a friss tavaszba. Halál-igét mondott
sikongott, kongott –
s azután újra csend lett.
Valahol messzi sírban
a holtak egymásra nevettek,
nógatták halkan a Halált – –
– Én sírtam…
S a tavasz olyan szépen muzsikált!
1925. február 20.