Az üveghintóban
Vörösen izzik, mint az élet;
verejtékek eszik
és lelket lehelnek belé
és formába teszik
és szólnak hozzá:
“Eredj hidegen és kristályosan
s hirdesd a tisztaságot
az áttetsző, szent villogást
az emberek közt örökig…”
És én sírok:
Hiába,
üvegpohár, vagy üvegember -?
minden, jaj, minden eltörik!
Nagybánya, 1925. augusztus 1.
A ligeti mulatóban
Plavec Bettykének
Kint ázottak a fák
és zuhog az eső,
s zokog a magyar nóta
és zokognak a levelek.
Elbújtak a hegyek,
bújósdit játszanak:
A nagy fekete fellegek közt
csak villámláskor látszanak…
Olyan csordultig van a lelkem
a bús, cigányos dallal
és zokogó az éj
és közeleg a hajnal.
Nézek, nézek… – –
Végigborzong a szél
és én megérzem, hogy odakünt egy fán
hangtalanul
egymáshoz simul
két ázott kis levél.
Nagybánya, 1925. augusztus 2.
Magyar ősz
Érettségi tablónk hátlapjára
Ez magyar fa s a Tudás fája.
Szent, szent és nagyon szomorú –
terebélyes, nagy régi lombja
a gyászos idők versét mondja
és olyan, mint egy koszorú.
Fehér köd ül a fázó tájon
és minden vándort köd előz –
Két vándor jön és vadul szétnéz:
a megtépázó magyar szélvész,
s a lehervasztó magyar ősz.
Rázzák, rázzák a tudás fáját
és hull, csak hull a sok levél…
Nekik már kérdésre se futja:
minden válasz csak: Isten tudja
és haldoklásuk sír, zenél.
Dérlepte, hideg, nagy halomban
zokog sok haló, néma pár:
Jaj, mi lesz a jövő rügyekkel
aki elment, örökre ment el
s vajjon még lesz-e, lesz-e nyár?
Nagybánya, 1925. augusztus 3.
Áldás
Plavec Bettykének ajánlom, aki magyarul tanul
Van egy átkozott, szegény, árva nép:
mindig ütötték, mindig verték –
Volt egy gyönyörű piros rózsa
talán a legszebb, drága kert-ék,
s az őszi szelek leteperték.
Van egy muzsikás, édes, szép beszéd!
Bárki kutat a földgolyón át,
e nyelvnek párját nem leli,
s ezt susogják a meghajolt fák,
s ebben élnek a legszebb nóták.
És áldott, áldott az az idegen
kinek így nyilik szóra ajka
és végignéz a letört rózsán
és megesik a szíve rajta
s egy pillanatig simogatja!…
Nagybánya, 1925. augusztus 4.
Kövek a patakban
Siet a kis hegyi patak:
sodra tarajos,
habja haragos
és mindennap dagad
a belezúgó záporoktól.
És kövek vannak benne.
Mikor a patak zajtalanul menne,
siklanék távoli célja felé
elébe állnak és szólnak:
megállj!
A patak pedig neki megy,
emel, küzd, törik, [olv.szó]
és azt hinnéd, hogy szétreped a hegy,
úgy harsog, kavargás [bizonytalan olvasat]
és győztesen fut más kövek elé.
A parton állok, s azt hiszem:
az életem eddigelé
és ezután
az ajkamon csak könyörtelen vad dal
úgy rohanni a rohanó patakkal
és szétzúzni az átkos köveket…
Vajjon még így meddig mehet –
meddig lehet? – – –
Nagybánya, 1925. augusztus 4.
Est a tóparton
Kicsit elbiggyesztettem a számat,
én durcás kis fiú,
hogy hátat fordítottam a világnak.
Valahol messze tücsök ciripelt, –
a mélykék égről csillagok néztek,
de mind, mind olyan álmosan,
s én betévedtem a ligetbe.
A fák:
talán valami titkot sugdosódtak –
A fák: elhallgattak, amikor beléptem –
Halálos csend volt –
a tó körül is.
Elmerengtem
régi lázon, s azt hittem,
hogy csolnakázom
és körülöttem álmok zavartak
hogy magányos padon ültem.
Nevetősen jött elémbe
minden régi ismerősöm,
nevetősen, kacagósan,
cirógattak
csókot adtak
s azt hittem, hogy gondolázom,
ringatózom, csolnakázom
valakivel…
A tó kristályosan mozdulatlan volt,
mint szép álmokban jegecedett lelkem,
s úgy féltem,
hogy fel ne csendüljön most legalább
egy mai napi strófa
s álom tündérem nehogy való mezbe jelenjék meg,
s kavicsot dobjon a tóba.
Én ültem és a fák hallgattak tovább.
Nagybánya, 1925. augusztus 9.
Akkor leszek művész
Tíz évig fogom írni azt a verset,
melyet a múltkor megálmodtam.
Gyöngybetűkkel lesz írva –
tiszta metszésben, aranyos tintával,
selymes-fogású, rózsaszín papírra.
Benne lesz minden, ami az enyém,
szomorú arcom,
reszkető lelkem:
mélyen, komolyan benne leszek én!
S egy hegynek tetején
kimegyek akkor majd az erdőszélre
és megállok a szédítő párkányon
és nagy munkámat eldobom a szélbe.
Libben, kavarog, kisebbedik, tűn, vész
a vérvörösen szétfolyó alkonyatban
mint szikra, mint fölpattant tűzvész
s távolba nézve
Volt-Nincs Országba
elrepül messze…
Letérdelek… – – –
Mások hihetnek őrültnek, ha tetszik
de én tudom, hogy akkor leszek művész…
Nagybánya, 1925. augusztus ?
A fákról
Így szólt nekik: “Vigyázzatok!
Itt más világ van tifelétek
és itt születnek más dalok.
Íróasztallá lesz a térdem,
terülj-meg-asztal. Valamit
tegyetek most már ti is értem.
Őrködjetek, vigyázzatok!
Ember fia, jaj, meg ne tudja:
mint születnek a láz-dalok.
Ha ember-fia erre járna,
mondjátok neki:” Távozás!
Itt élet jön ma a világra!” – –
Ma verset írt egy kis diák
s felé borulva, rejtve, zúgva,
glédában állnak őrt a fák.
Nagybánya, 1925. augusztus 9.
Mese a bolondos lovagról
A bolondos lovag
megállt alant
és felnézett a várra
a vár egy ablakára
és ujjai közt megpendült a lant.
Dalolt sok gyönyörű
boldog mesét
egy malomról, mely őröl
s egy legényről, ki várta kedvesét.
Még sok-sok egyebet
dalolt-dalolt
és mint azelőtt régen
csillagvirágos égen
elkalandozva bolyongott a Hold.
A fekete lovag
csak állt, csak állt
és felnézett a várra
a várnak ablakára,
s kereső szeme senkit sem talált.
Akkor eldobta mind
a vágyakat
s a lantot: legyen néma! –
s a bolondos poéta
sírni kezdett a csöndes vár alatt.
Nagybánya, 1925. augusztus
Tizenkét éves…
Felütöttem a bibliát
tegnap, amikor rossz idő volt,
s olvastam Mária fiát,
a gyermeket, tanítva mélyen
sok bölcs öreget a szentélyben.
Ez a rövid friss olvasás
több volt, mint ezer áttanult könyv
és regényekben annyi más:
kezemet szívemre tapasztva
borultam le a kis asztalra.
Ott künt az eső zuhogott –
és én lelkemmel tapogattam
egy parányi kis zugot ott,
messze, hol még nem járt a lábam,
Jehova-Isten templomában.
És meghúzódva csendesen
újraálmodva gyermekségem
a titokzatos szent lesen:
lestem álmaim égi mását
s gyémántsziporkás tanítását.
Egyszercsak én a nem rokon,
a föld űzöttje felzokogtam:
Ugye, hogy ez az otthonom?
Fázónak tűz, virágnak váza – –
Ugye, hogy ez az Atyám háza?
Nagybánya, 1925. augusztus 15.
Mikor messzire mégy
Mikor messzire mégy
és árvult lelkem egyedül marad
ujjadon viselsz egy szívemre-hurkolt,
láthatatlan selyem-fonalat.
Vékony-vékony fonál,
mint őszi bánat vízcsepp fonala,
mely vesszőzi a kertet,
vagy zápor után szivárvány-sugárnak
biztató igéje:
Ne félj, hogy minden, minden olyan vert lett,
szürke, borús tájon
kisüt majd a nap –
aki egyedül van, nem lesz mindig így:
egyszer váratlanul
tüzes csókot kap!…
Csókot, mely édes, végtelen, örök! – –
…S ha csak megreszket az ujjad,
megrándul a finom kis fonál
a szívem: a furcsa, színes üvegcsengő,
kalapál, kalapál, kalapál.
Zengő muzsikájára
az egész világ rózsaszirmot hint el
és virágok közt táncolok ujjongva,
én az új, ifjú szerelem-bolondja,
s a szívem, szívem csörög és csilingel:
Szürke, borús tájra
kisütött a nap –
Aki egyedül van, nem lesz mindig így –
egyszer, váratlanul
tüzes csókot kap,
csókot, mely hosszú, végtelen örök!…
A vékony fonál meg-megrándul
s a szívem kacag, csilingel, csörög.
Nagybánya, 1925. augusztus 21.
Magyar lányok
Az ég mint régen, még most is úgy kékül?
Hej magyar lányok, magyar fiúk nélkül!
Halovány ködben, érhetetlen távol
némán lobog a menyasszonyi fátyol.
Minden gyönyörű álom összeomlott:
elégetni a menyasszonyi csokrot!
Megborzongnak az ősz letarolt fái:
tapadó vággyal nyugat felé szállni.
Azután maradni, sehova se menni
szakadó szívvel magyar lánynak lenni.
Lefeküdni a haló, deres tájon,
és aludni, hogy többé mi se fájjon!
Az alkony lassan éjszakába szédül, – –
Hej, magyar lányok, magyar fiúk nélkül!
Nagybánya, 1925. augusztus ?
Szétszórt virágok
Visszaemlékszem,
most, hogy a szemem könnyhabokat forral –
visszaemlékszem egy elindulásra,
tavasz-hajnalon, hószirmú csokorral.
Akkor indultam:
gyémántharmatos, tüzes arcú reggel
és harsány dallal lóbáztam a csokrot,
szembe a merész glóriás hegyekkel.
Szeret, nem szeret?
Messze-valaki kacag, avagy sír ott? -:
jelzést hagyva az út bársony porába
téptem, szaggattam, ráztam a sok szirmot.
Most megérkeztem,
Összehúzom nyűtt, fekete felöltőm,
Csokrom széthullott, a hegyek füstölnek
és fázó, sima köd alszik a földön.
Szívembe nyilall,
hogy ilyen hűvös, őszi csókok érnek,
s vajjon meglelem-e még a sok szirmot,
hajlongó fák közt, hullásán a dérnek.
Lassan indulok,
károgó szóval varjú sír fölöttem
alvó reménnyel keresve kutatva,
ballagok vissza, ahonnan jöttem.
Nagybánya, 1925. augusztus.
Kiránduláson
Tízen ülünk a rőzse lángja mellett.
Szúnyog-riasztó, felgomolygó füstje
vörösen száll
és felcsipkéz a láng,
hogy bíbor lesz a fáknak esti lombezüstje.
Fénye arcunkba tűz!
talán az Isten általa izen –
Mi összesimulunk:
tízen,
s fülünkbe titkos ősmelódiákat
pattog és csattog a ropogó tűz.
Fénye arcunkba tűz
és elevenre éled
régi kurucok minden legendája,
szép rőzse-lángú, éjjeli tanyája,
tárogatójuk szomorú nótája
és nem csak a tűz éget.
Kisérteni jár a sok harci ének,
a sok-sok hurrás, éjszakai lárma –
Jön, lopva jön,
mint soha még
és szemrehányón a szívünkbe markol:
Krasznahorka büszke vára
áll-e, áll-e még?
A havasokból jéghideg lehellet
csap, s mi összeborulunk
és sírunk, tízen a rőzseláng mellett.
Nagybánya, 1925. augusztus
Csendélet
Fehér virág és rózsaszín virág
egész csokros halom
szedegetve össze
az asztalon
hogy gondoljunk a hűvös csókú őszre.
Csend van.
Csendélet. –
Ezeket nem kell bántani,
maradjon mindig mind, ahogyan áll. –
Ezek az ősz csók-üzenetei,
ezek az ősz virágai,
s a csendéletre jön a csendhalál.
Mindenki elmegy:
napok, évek, nagy történelmi hősök,
csókok, nyarak, és kedves ismerősök –
és elmennek az ősz virágai,
mert ez a végzetük; – –
(Csak egy nem múlik el: az elmúlás.)
A véghetetlen fagyos-arcú hóra
hidegen fog szikrázni majd a Nap
és fázni a világ – –
Mi sírva kérdezzük majd: jön-e óra,
amikor visszatérnek
nyarak, csókok, szép kézfogások,
himnuszai a vérnek,
s lesz csendélet is újra:
fehér virág, piros virág!…
Nagybánya, 1925. augusztus 26.