Várakozás
Nap-csóktól égő homokos partok közt
csobog a víz –
A gondolatom tovavisz.
Távolabb sötét tölgyfa koszorú…
Lelkem egyszerre
víg és szomorú…
Körülívelnek sötétkék hegyek
Lábam a kőben meg-megbotlik,
lassan megyek.
Miért előttem annyi gát?
két kis szamár megy
és húz egy taligát.
A tespedt órák lomha sulya
vállamon hever, –
Ha ketten viszik, könnyebb a teher:
így volt az mindig: embernek szamárnak!
Kicsike, olyan egyedül vagyok,
Kicsike, – várlak!
1925. április 3.
Tavaszi kék lepke
Színarany porban hempereg
piros ködben, lilaszín gőzben,
szárnyáról friss harmat pereg, –
s nem mondja: élek
nem mondja: győztem
csak él, csak él, csak él!
Mint átaltetsző kék sziromlevél:
Matt, sűrű, vad bozótból
víg május szárnyán fellebegve,
csapong és tombol,
s ujjal mutatják mindenütt:
tavaszi lepke.
Imádkozom: éltesd, jó Isten,
füröszd sugárban, ezer jóban!
Mert az egész világ szerelme,
újjáéledő tavasz-lelke,
minden, de minden benne van
ebben az egy kék pillangóban!
1925. április 5.
Nappali hold
Ugye barátom,
ilyen különös köd-ruhába
már régen nem öltöztünk?
Vibráló éter,
s aranysugaras tavaszi porral
megterhelt levegő
lebeg ma köztünk.
Olyan vagy így,
mint porfelhős országúton
robogó hintók után
patyolat-kendőt
lengető asszony.
Olyan vagy így,
mint hófehér fátylakban
kertjében surranó leány,
hogy rózsákat szakasszon.
Olyan vagy így,
mint valami nagy, édes
régi bőség
halovány, letünt, sirató dicsőség.
Olyan vagy így,
mint sápadt arcú,
nekibúsult ősmagyar legény; –
Olyan vagy így,
mint kórzókon
égresikoltó, feltörő remény.
Nappali hold,
Te nagyon szép vagy így!
1925. április 5.
Levél nem is messzire
Kicsi!
Ne menjünk együtt soha máskor!
A múltkor, mikor ringatózva jártunk
a nagy liget kavicsos útján,
ahol két oldalt
korai juharfák
sárgás virágai
mozogtak ütemesen
befelé-kacagó dalt
valaki szembejött!
Olyan volt, mint a Végzet;
sápadt, álmodó homlokomra,
s a szemem közé nézett –
csodálkozott: mintha kérdezte volna:
Hogy mersz te kalapod mellé
cseresznyefavirágot tűzni?
Emlékszel?
akkor elmaradt
lépésem a lépésed mellett
és egyszeriben nagyon rossz kedvem lett.
És a lelkemet
az a pillantás most is űzi.
Azóta már nem csilingel itt a nóta,
s erővel akarom Neked
az én szomorú igazságomat
megmagyarázni.
Nézd, nélkülem is tartják
felbokrétázott fejüket
a vén juharfák,
s minden úgy lesz, mint azelőtt;
még Te sem változol talán:
Ne járjunk együtt soha ezután!
1925. április 7.
Séta
A tavasz mára ünnepet akar,
s a napsütötte vén juhar
fekete árnya
élesen rajzolódik
a járda
poros peremére.
Én Terád gondolok
és arra,
hogy mi leszel nekem:
villó, felporzó napsugár,
aki, ha kérném,
betakarna,
s kinek csókjával ujjongva járnék?
Vagy életem dülő,
jegesre hülő
szurokfekete árnyék?…
Én így megyek a házak közt tova.
1925. április 10.
Hit
Azt mondta:
ha virágzik a kőris,
majd visszajön ő is.
A kőrisfát nagyon szerette,
s mikor azt mondta,
zárva volt az ajka,
gyertyák lobogtak mindenütt
és koszorú volt rajta
s valaki zokogott felette.
Azóta negyedszer havaz,
negyedszer lettek
friss, napsugár-vertek
a kertek,
negyedszer jön el a tavasz.
S én mégis minden este,
lankadt fejemmel
párnára esve,
addig susogom és imádkozom
rögeszmés hitemet
míg el nem nyom az álom:
Ha virágzik a kőris,
majd visszajön ő is!…
– – – kőris – – – – –
– visszajön ő is! – –
1925. április 8.
Tünnek a percek
A kapu mellett két szál gyertya serceg,
hol egymásután bemennek a percek!
Ruhájuk: száz öröm és bánat foszlány,
s rájuk mered két sarki kő oroszlán.
A Hegy üregje odvas, sötét katlan
s ők mennek, mennek végeszakadatlan.
Mindegyik hagyott el valami szépet,
lábuk sokszor sziromszőnyegre lépett;
Most fáj lemenni, hol csak a vakond ás,
fáj ez a dohos, jéghideg lemondás.
A száműzetés rajtuk nagy, sötét nyüg,
csak az a jó, hogy él még a reményük.
Szép ütemesen léptető vitézek,
a hegytorokba daccal belenéznek,
mintha mondanák: “Mit ér, ha bezártok?
Fellázadunk mi, tünt-perc-milliárdok:
Újra fellüktet megalvadt vérünk
és himnuszt zengve egyszer visszatérünk?”
Aztán eltünnek. Az ég esőt csorgat,
Az őr-oroszlán utánuk vicsorgat, –
Mintha minden a bánatukat nyögné!…
S mi várunk, várunk, várunk mindörökké!
1925. április 9.
Muzsika volt
Papolczy Bözsike zongorajátékáról
Valami muzsika volt!
Egy zongorából indult
egy szív felé,
amelyben kín dúlt,
vagy akkor tán öröm tanyázott…
Már nem emlékszem.
Valami muzsika volt!…
Trombiták voltak, messze zengők,
felzúgó, álom-fenyveses,
különös vidék –
Valami muzsika volt:
csilingelt, mint kicsi csengők,
csörtetett, mint a csermely,
csattant, mint a csók
és dörgött, mint a júliusi ég
vihar előtt.
Nem értettem meg,
hogy a homlokom miért lett setét
s bámultam őt
a hangok tündér-mesterét.
Aztán arra gondoltam:
hogyha a muzsikás érzések,
ütemes, rímes szívverések
ekkora skálájából
csak egy tizedrész lenne az enyém –
szent ég! –
Álom-világban, mese-trónuson,
rózsákkal koronázott,
liliom-pálcás
király lehetnék.
Szinérváralja, 1925. április 14.
Emléksorok
Gaál Baba emlékkönyvébe
Sosem felejtem el:
Egy fenyő-erdő mellett
robogott a vonat,
amikor megrándult a vészfék –
két kis fenyő
egymáshoz különös közel volt
s álom-szemekkel egymást nézték.
A vonatom futott
és nem tudom, miért:
ez a kép most eszembe jutott
és leírtam ide
alig olvasható írással
én: a szomorú tovahaladó,
áldást adó
távoli harmadik.
Szinérváralja, 1925. április 14.
Fent süt a nap
Nyirkosan, szürkén álmodik
a hegy aljába lapuló,
sáros
kis bányaváros
de nem jut el az igaz álmokig…
Lábam a sárban cuppogva locsog
s a hideg esőcseppek bús-kesergőn
percegnek az esernyőn
és öblösen csobognak a csatornák.
Én egyre
nézek a hegyre:
Én érzem, hogy a felhők
csak a hegy alján gomolyognak végig,
a felhők sohasem érnek fel az égig,
s ott fent, a tiszta magasságban
minden gyémántosan felsziporkázó
tűz-sugarat kap, –
Érzem, hogy ott fent: süt a Nap.
Nagybánya, 1925. április 17.
Az Ő nótája
…Asszony lesz a lányból,
a bimbóból rózsa…
Tavasz van,
A kicsi piros bimbók
felfödni vágyják édes arcukat
s jövő illatuk ég felé kutat
sugaras utat.
Fent sziporkázó fényes csillagok
lenevetnek hozzám:
mintha nem is a bánatomat hoznám
és nem sírnék, hogy egyedül vagyok.
Ilyen egyedül miért, miért lettem?
Miért van az,
hogy három cigány bandukol mellettem
s a hosszú utcán miért húzzák végig
az Ő nótáját? – –
…Egy két édes percből
sohase lesz óra,
Másé lesz az álom,
másé lesz a rózsa, –
s egy kopott nóta lesz csak az enyém!
Egy hazug nóta lesz csak az enyém!
Nagybánya, 1925. április 18.
Selyemzsebkendő
Habos, fehér selyemzsebkendő,
piros szegéllyel…
Dalolok róla.
Ezt csókolta meg valaki
cseresznyeszín, meleg ajkával
és gyűrte bársony ujjai között.
Mint a vak szemüvegén,
ezen keresztül nézem a világot
és mély-kék szemem könnye
ezt öntözi néha:
(És evvel intek valaki után!)
Áldott legyen:
habos, fehér selyemzsebkendő
piros szegéllyel…
Daloltam róla.
1925. április 28.
Mire?
Mire a hajtás?
Mire a nóta?
Ne rohanj pajtás:
úgy is csak nyugalom,
úgy is csend a vége!
1925. április 28.