Hervad a virágom
Szomorúan nézek:
Hervad a virágom, –
Pedig csupa élet
Illat volt a nyáron.
Messze végtelenben
Nem volt neki párja,
Neki szólt legszebben
A dalos madárka.
Száz pillangó jött el
Szerelemért esdve,
Őt nézték gyönyörrel
A csillagok este.
Legtöbb harmatgyöngyét
Rá dobta az égbolt
Végtelenül gyöngéd
Végtelenül szép volt.
Éreztem, nem lennék
Soha tőle távol,
Féltettem szerelmét
Minden napsugártól.
Esténként elébe
Letérdeltem halkan,
Selymes levelére
Égő csókot adtam…
Jaj, mit is csináljak,
Hogy most így ne fájjon?!
Vége van a nyárnak
Hervad a virágom.
1924. január. 1.
Amit tanultam
Koptatja lassan minden hullám
Az Óceánnak partjait –
Az élet sok-sok napja mulván,
Tanultam én is valamit.
Megtanultam, hogy nagy az ára
Egy bimbónak, ha leszakad,
S epedvén örök illatára,
Letépnem sohasem szabad!
Már tudom, hogy csak addig vágyom
Tavaszra, amíg itt a hó,
Csak addig édes minden álom,
Ameddig álom s nem való.
Kíváncsi, lázas kérdezésre
Már tudom: mi a felelet,
De megfizettem nagyon érte:
Virágom, álmom odalett.
Az élet sok-sok napja mulván,
Csak egy tudás maradt enyém, –
Így koptat lassan minden hullám
Az Oceánnak mederén.
1924. január 11.
Emlékezem
Lágy szellő leng a kerten át,
Meglebbenti az orgonát
S a libegő, zöld levelek
Halkan susogni kezdenek.
Ki érti meg beszédüket?
Fekete könyvet forgatok
Benne egy porladó levél. –
Az orgonáról van letépve,
De nem figyelhet, mert halott,
S a suttogásból mit sem ért.
…Szomorú csendes lányka tépte,
De régen volt már s ő sem él:
Tavaszt, virágot itt hagyott
És szótlanul a sírba tért…
Fekete könyvet forgatok
S a múltak árnya megjelen
Itt sétáltunk mi csendesen
Az illatos, zöld kerten át,
Így suttogtak az orgonák…
Emlékezem… Emlékezem…
Fájó szívem
Csitítom;
Elfeledni
Nem bírom,
Előttem áll, emlékezem…
Selymes haja,
Kék szeme,
Csengő szava
Szép zene…
Még hallom csöndes éjeken!
Angyal volt ő,
Drága, jó,
Tiszta volt ő,
Mint a hó
Előttem áll, emlékezem…
Fehér, mint a
Liliom, –
Elfeledni
Nem bírom!…
Emlékezem!… Emlékezem!…
………………………………
Annyi seb újul, annyi régi!
Felszakad fájó zokogásom,
Sírok az örök elmúláson, –
De aki meghalt, meg nem érti.
Nem tudja: mi fáj idebenn.
Ő alszik, némán, hidegen,
Mint hervadt levél, hervadt álom,
S ha kérdezem, nincs felelet.
Olyan vagyunk, mint
Két levél:
Egyik meghalt,
Másik él…
Másképen ez már nem lehet!…
………………………………
Langy szellő leng a kerten át,
Meglebbenti az orgonát
És susognak a levelek.
1924. január 21.
Szomorú dalok
1.
Nem mondom, hogy fáj a szívem
Hogy tépi a bánat
Hogy éjjenként forró könnyek
Öntözik párnámat.
Én elrejtett fájdalmamat
Ne ismerje senki!…
A szívem is csak titokban
Fog majd megrepedni.
2.
Nem fért meg már a szívemben
Jókedvem kis galambja
Kinyitottam szűk börtönét
Kirepült a szabadba.
Utolérte, összetépte
Az ölyvmadár, a bánat…
Kis galambom, régi kedvem
Sírhatok már utánad!
(1923.)
3.
Van egy szál virágom,
Valakitől kaptam, –
Megcsókolom tízszer, százszor,
Megcsókolom valahányszor
Nézem egymagamban.
Van egy szál virágom
Sötét imakönyvben
Nagyon fáj a szívem érte
S fakó színű levelére
Rácseppen a könnyem.
… Volt egy hervadozó
Álom a szívemben,
S mikor nézem a virágot,
Ezt siratom, ezt az álmot,
Amit elvesztettem.
(1924.)