Valamikor
Valamikor réges-régen,
Virágbontó tavasszal
Tele volt az ég tündöklő
Csillaggal.
Valamikor réges-régen,
Ha felnéztem reája
Felhevített szívem forró
Imája.
Valamikor… de most ősz van
Komor felhők az égen
S nem tudok úgy imádkozni
Mint régen.
[v.sz. 1923. október]
Tragédia
Szerették egymást véghetetlen
De jött egy szó, egy dühre keltő.
Összevesztek és kibékülni? –
Ahhoz büszke volt mind a kettő.
Ha néha néha találkoztak
Elfordultak és nem köszöntek
(Tán, hogy a másik meg ne lásson
Egy áruló kis szürke könnyet.)
Az egyik sorsa hervadás lett,
Eltávozott egy csendes este,
Szemének végső pillantása,
Akire vágyott, azt kereste.
Az már későn jött, összetörve,
Hurcolva lelkén szörnyű vádat.
S egy sírnál halkan elzokogta,
Hogy ő neki már nincs bocsánat!…
1923. október
Egy régi mese
Élt valamikor, réges régen
Egy ifjú, kinek életében
Nem volt öröm, csak néma bánat:
Fájt neki, hogy az emberek közt
Egy hű barátot nem találhat.
Sokat keresett. Mindhiába!
Belefáradt a kutatásba;
“Uram! a jók már mind kivesztek?!”
Így kiáltott fel lázas ajkkal
S eget vádolva sírni kezdett.
…Ekkor vállán egy kéz pihent meg,
Egy angyal állt az ifjú mellett,
Arcán fényből szőtt égi fátyol –
És muzsikáló hangja csendült:
“Íme itt vagyok, kire vágyol.
Az Úr parancsa szent előttem, –
Kívánságára földre jöttem,
Hogy te ne sírjál, drága lélek;
De mikor szólít, el kell válnunk
És én a mennybe visszatérek.
Akkor elragad könnyű szárnyam,
De ne ejts könnyet én utánam
S ne szórj az égre balga átkot!”
Felelt az ifjú: “Ha csak ez kell,
Legyen úgy, amint Te kívánod!”
Örömre vált sok régi bánat,
Együtt voltak, ha esti árnyak
Fakadtak titkos, halk beszédre
Együtt nézték a tűzpalástot
Mely ráborult a hajnal-égre.
Oh, szép hajnalok, boldog esték!
Egymásnak ajkát hogyan lesték,
Egymás beszédén mint hevültek!
A napok, évek jöttek sorra
És pillanatként elrepültek.
Mert az idő, az türelmetlen:
Észre sem vesszük, tovalebben,
Köztünk sokáig nem maradhat,
Mit bánja ő, hogy a nyomában
Szerető szívek elszakadnak!
Ütött az óra hívó hanggal
És elbúcsúzva szólt az angyal:
“Ellenszegülni senki sem mer,
Amikor Ő hív! Isten áldjon!
Majd jön helyemre földi ember.
Ne okolj senkit, mert az Úrnál
Bölcsebben tenni Te se tudnál,
S ne panaszkodj, mert megígérted!”
…Az ifjú ott állt kőszoborként
És nem mert hinni a fülének.
“Elmenjen Ő? Hisz’ itt a földön
Egyetlen, kinek búm kiöntöm!
Most elhagy ő is, ő is engem?”
Hiába minden… messze szállt már
Tömjén-illatú fellegekben. –
Az ifjú pedig tört szívével
Nem lelt nyugalmat akkor éjjel:
A párnák közé rejtve arcát,
Fájdalmas, vészes jajdulással
Hagyta kitörni lelke harcát…
……………………………………
Azután jöttek jó barátok,
De ő nem adott mit se rájok,
Nem is figyelt a szép szavakra…
Azt az egyetlent, azt a régit,
Azt minden este megsiratta.
1923. december 6.
Örökösen daloljak
Ha valaha életemben
Örömöm lesz véghetetlen,
A társ, kivel boldogságot,
Vidámságot megosszak,
Egyedül a nóta legyen;
Örökösen, örökösen
Daloljak!
Ha szívemre ül a bánat
S érzem, hogy a lelkem fáradt,
A hű társ, kit részesévé
Teszek minden bajomnak,
Egyedül a nóta legyen;
Örökösen, örökösen
Daloljak!
S amikor majd üt az óra,
Mely hív a nagy számadóra
És ajkamon töredezett
Búcsúszavak halódnak,
Az is mind, mind nóta legyen;
Örökösen, örökösen
Daloljak!
1923. december 26.
Alkonyatkor
Olyan jó mostan idebent!
Lelkem sok alvó álma ébred
S némán, mint éji denevérek,
Keringenek fejem körül…
Ülök hallgatva, egyedül
És olyan édes ez a csend!
Olyan jó volna mindig így! –
Mikor az álom elsimít
A homlokunkról bút, barázdát
S a szenvedélyek: zárt vadak
A börtön vasát meg nem rázzák:
Mikor az Élet hallgatag
S a Csonthalál rá nem irígy, –
Olyan jó volna mindig így!
A csend riadtan megrezeg!
Lélekharangként üt az óra.
Mintha hívná egy búcsúzóra
A sírbahulló perceket;
Cserépvirág lesárgult szirma
Halk zizegéssel száll kezemre
Mintha zokogna, mintha sírna,
(Mintha az őszről verset írna) –
S én fájó szívvel – ébredek!
1923. december 31.
Búcsúzás
M. T. barátom elutazására.
Nem is oly rég volt, hogy mi összejöttünk,
Nem hittük még, hogy szívünk összenő,
S midőn ezt tudtuk, nem sejtettük azt, hogy
Elválásunkra is lesz még idő,
Hogy elmégy messze, elhagysz engemet; –
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
Vidám két ifjú gondtalan madárként,
Csak énekének s álmainak élt;
Míg én cél nélkül, szárnyszegetten állok,
Te teljesülve látod magadét,
S feléjök szállva elhagysz engemet; –
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
Ködös jövőmnek vak sötétségében
Sikered az egyetlen fénysugár,
Amely szívemnek szikra kis reményt ad,
Amely előttem imbolyogva jár, –
Csak fáj nagyon, hogy elhagysz engemet, –
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
Ha jönnek majd a hosszú délutánok
S hiába nézek várakozva én,
Ha járnak-kelnek ösmeretlen arcok
S a kis utcából nem közelgsz felém,
Utánad száll egy fájó képzelet:
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
S eszembe jut majd: gondolsz-é most énrám,
Küldesz-e egy imát az ég felé,
Amely lesujtott, árva, bús szívemnek
Vigasztalásait könyörgené,
Vagy elfelejtél Te is engemet?
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
Nem! Nem felejtesz! Mi szeretjük egymást,
Legyen közöttünk bár a fél világ
S meg fogjuk érni egykor mind a ketten
Viszontlátásunk édes mámorát!
Oh akkor, akkor mily boldog leszek! –
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
1923. augusztus hó