Szobor és drágakő
Mintha Carrara bús, jégmerev és fehér
márványtömbjeiből kellene szobrodat
vésnem, – elnyugodott, drága nemes barát –
úgy mártom be ma tollamat
s pillanatra megáll fulladozó szivem:
érdes emberi nyelv sziklakemény, komor
ősi görgetegét mint kalapáljam úgy,
hogy bár körvonalakban is
megjelenne finom-rezzenetű szemed,
homlokod delejes íve s a ritka haj
édes fürtjeivel, selymesen és puhán?
hát keskenyvonalú, lezárt
ajkadat hogyan, ó jaj, hogyan önthetem
itt alakba zenés lágy mosolyával és
minden titkokat oly biztosan átfogó
s hirdető nagy igéivel?
s hol marad buzogó melled erős, meleg
dobbanása, kezed száz remekelt piciny
lendülése, melyet Petronius borult
szemmel látna s irígykedőn?
S szellemed pazarul csörgedező, hideg
kristályhabja hová sikkad e tömbökön?
nagy szived suhogó, förgeteges szelét,
villám-gúnyod acélnyilát,
gyermek-hangulatod türkiszlángos egét,
mely baráti beszéd napsugarával oly
egyként záporozott mindegyikünkre – mily
jel jelölheti szobrodon?…
Cseng a kőkalapács, serceg az ércfuró,
zúgva-zengve repül, pattan a törmelék,
véső vés sziszegőn, omlik a tiszta kő
porfinom szeme, mint a liszt
s egyre fogy, kicsinyül holt alakod meredt
márvány-terve, gigász oszlopa megreped,
kőforgácsra szakad minden anyag s a szó
felzokog, mielőtt kimúl –
hétszer harcba fogok: pár maradék szilánk
hátha létre idéz elpepecselt, finom
domborműben. – Az is meghasad s romok
szennye közt maradok magam.
…S akkor íme, sugár sejlik a csonkokon,
százféle faragott, omlatag és zilált
márványtönk tetején szellemed élni kezd,
szóba, kőbe nem önthető
szépségében, – a menny étheri árama
reszket át a szobán – s meztelenül csupán
lelked él: anyagot nem viselő, szabad
lelked, mint a virág szaga,
mint a csendbemerült szók rezegő s örök
zöngehangja a szív mély rezonátorán,
mint mesék kicsiszolt, mesteri ékköve,
mely a titkosölű, havas
márvány legközepén szunnyadozott soká
s most kitárva tüzel kék-lila-halkvörös
pompa színeiben s fellobogó ezer
gyertya fényerejével ég…
Immáron ötvenhárom napja…
Bocsásd meg nékem, édes Aladár,
hogy szép szavakba próbálom beszélni,
amin ma is zokognom kellene
s amin zokogni már-már nem tudok.
Augusztus vége. Transsylvániára
lassanként őszi felhők csüngenek,
zord díszletek bizarr tragédiákhoz
s a gyér futóka rőtes levelére
örökké tartó, vén eső pereg…
Immáron ötvenhárom napja, hogy
kicsiny országunkból kivándoroltál.
Immáron ötvenhárom napja, hogy
lehajtott fejjel járok, terheket
cipelve döbbent, fáradt lelkemen
és megrázkódva olykor meg-megállok,
mint vak koldus, akinek botja vége
gödörre bukkan ismeretlen úton.
…Mindennap négyszer elmegyek lakásod
előtt, a Fürdő-ucca szögletén
s elgondolom: most felmegyek megint.
A szolgáló kinéz s megkérdezi,
mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e,
s belépve újra ott látlak nyitott
könyvvel, papirral sűrün elborított
asztalod mellett s meghitten fogadsz:
Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!…
A kávéházban üldögélve, míg
kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda
s az üvegen száz vízcsepp folydogál,
hosszú órákig várom, hogy benyitsz.
Eljössz, tudom, csak mindíg várni kell,
eljössz, tudom, piros arccal, vidáman,
bontani kezded szürke gyapjusálad
s mellém telepszel: Mi hír, öregem?
S miért ne lenne egyszer újra így?
Mi az a percnyi, végzetes titok,
lényegtelen, parányi változás,
ami miatt régóta megszokott
kedves dolgok nem térnek vissza többé?
Igen, tán rémlik, rémlik valami
avittas, álmos Hamlet-monológ,
mitől zsibbadtan meg-megáll a szív
és szédületbe tántorul a fej:
Halál… elalvás… Pincér, fizetek!
…S hazafelé is véled indulok,
pislákoló fénynél, a halk esőben.
Hangos viták közt érkezünk haza,
megvárom, míg becsöngetsz és kinyitnak
s eltűnsz a döngő kapuszárny mögött.
S akkor egyszerre úgy látlak, hanyatt
feküdni, nyújtott lábbal, hallgatag,
lehúnyt pillával, nyirkos nagy sötétben
a föld alatt, a bús eső alatt
s hideg kezedre, szádra víz szivárog.
Megértem: többé nincs mit várni rád.
És nincs miért vídámakat beszélni.
És nincs miért több verset írni. Nincs,
Többé nem hallod és nem olvasod,
dícsérő pillantásod nem jutalmaz,
tükörben többé nem próbálhatom
mozdulatod lopott utánzatát
s egyáltalán – – oly messze vagy, olyan
érzéken túli, hűvös távlatokban,
dimenziók határain kivül,
mint életem mély, gondtalan bizalma,
mint gyermekségem kendő-lengetése,
mint félálomban csókolt régi csók.
Megindul újra könnyem. Fuldokolva
kereslek, hol vagy? S hol van életem?
S szeretném nevedet oly rémülettel,
oly vad erővel felüvölteni
az éjszakának bús esőt szitáló
sötét boltjára, oly rekedt sikollyal,
velőt-rázó iszonyú hördüléssel,
hogy hasadjanak szét a fellegek
és induljanak meg a csillagok
s halld meg te is fényévek távolában,
planéta-pályák száguldó ivén! –
S azután csuklón összehullva ott
a döbbenetes éjszaka hideg
csöndjében, hátha felfogom, mikor
nagy messziről, vagy tán egész közelről
szelíden, halkan-halkan válaszolsz…
(1931. augusztus 17.)
Szerenád Ilonkának
I was a child and she was a child,
In this kingdom by the sea:
But we loved with a love that was more than love –
I and my Annabel Lee.
/Allan Edgar Poe/
A fűzfa behajlik a vízbe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
piciny buborék-pamacsok
a hold egyedül csavarogva
oly holthalavány odafent
kémleli elcsavarogva
egy holt kicsi lány hova ment?
Holt kis Ilonka fehéren
fekszik a sírban alant
szelleme ringva fehéren
fürdik a vízben alant
lelkemre libegve lehajlik
mint vízbe a fűz fiatal
ágai – habzene zajlik
csobog körülötte a dal
dal pihekönnyü magáról
zizge aranybafutó
fürtjei zuhatagáról
s minden eszembejutó
esteli vágyteli csókról
lágy öleléseiről
jópuha hópihe-csókról
lágy öleléseiről.
Egyszer lefeküdt ibolyák közt
harmatos fűbe feküdt
nyíladozó ibolyák közt
még soha oly gyönyörűt
parányi piros bogarak közt
dőlt mosolyogva elém
zümmögő zöld bogarak közt
szunnyadtam el én kebelén
sűlyedt vele lassan a pázsit
süppedt vele halkan a hant
s már láttam a mély gödör ásít
s ő fekszik a sírban alant –
a csöndbe furán belezengtek
a fákon a víg madarak
és csöndben a mélybe lementek
a piros a zöld bogarak
A fűzgaly a vízre lehajlik
zsolozsma a vízcsobogás
a hab zokogása morajlik
morajlik a szívdobogás
borúsra borul be az ének
bús nász-ima színkeverés
zörögve dorombol az ének
a gyászlila csipkeverés –
Ilonka kis égi Ilonka
a kép olyan ép eleven
a képed a régi Ilonka
kék lepke sziromlevelen
szamócapiros puha szádból
fakadnak a lenge füvek –
szeráf-nevetés puha szádból
ha zsongnak a zsenge füvek
Lásd fekszem a parton a fűben
ölébe ölelget a part
a dús keserűszagú fűben
ezernyi bogár idetart
nyüzsögve nyirokteli mélyről
ezer pici hangszeren át
zümmög az ajkad ízéről
végnélküli víg szerenád
Azóta kapott csudacsókok
íze ma oly keserű
hűtelen és csunya csókok
emléke is oly keserű
oly messzibe csöndesedének
éveim árnya alatt
angyali vég-csemegének
holt ajkaid íze marad
Ilonka kis édes Ilonka
a kép olyan ép eleven
halványpuha hangod Ilonka
szólít szomorú nevemen
válaszom át a sötéten
étheri fényutat ás
borzad a sás fut a réten
elsuhogó zokogás
Mihez foghasson ezentúl
ki fogta fehér kezedet
és hova nézhet ezentúl
ki nézte sötét szemedet?
Örökre itt maradok már
hanyagul heverészve hanyatt
míg enged a rögragadó sár
s gödör lesz testem alatt
Utamban az éjben a parton
lengő lila láng vezetett
most fűzfa tövén puha parton
érzem kicsi lánykezedet
és érzem aludni fogok már
akár te a mély temetőn
tudom hogy aludni fogok már
boldogan és nevetőn
Már bomlik az élet az omló
víz suhanó zaja közt
mint százados erdei holló
váza fenyő galya közt
már oszlik a test alig élek
foszlik valamennyi tagom
rezegve fölérez a lélek
és imbolyog álmatagon
belefürdik a Léthe vizébe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
fehér buborék-pamacsok
a hold ragyogó sugarában
távoli trombita búg
mind vakitóbb sugarában
hajnali harsona zúg
ébresztget a szád muzsikája
ébredj valahára szegény
és zeng a szived muzsikája
és hömpölyög ízzik a fény
úszunk tova kék levegőben
mint két pihe lengetegen
és fulladozunk ölelőben
fényteli fellegeken.
Túl jégmezőkön
Halott leányka emlékének
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szeliden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.
Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világitó virágokat
ejtesz a hóba jelül.
Csend van, amikor megállsz,
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszivem szirmai töredeznek.
Jegenyék
Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.
Zümmög a távol
torka, süvölt
az ősz szele,
borzog a föld
s a két sudár fa
bólogat és leng.
Jobbra az egyik,
jobbra a másik,
balra az egyik,
balra a másik:
egyforma ütemre
ringanak ők.
A légben, a szélben,
fent, odafent
egyszerre tagadnak
s intnek igent
és – jaj, sose tudnak
összeborulni…
Légy már legenda
Pihenj le békén,
sorsodat tedd irgalmasabb kezekbe,
rosszra ne gondolj,
szívedben a penge megáll rezegve.
Figyelj, fiacskám,
Sokrates, Dante, minden szellem itt áll
s édes a Léthe,
mindennél édesebb, amit csak ittál.
Fehér madonnád
érdemes volt idetévedni érte –
utánad röppen
s a Védánál utólér, – megigérte.
Szólni szeretnél –
ne fáraszd már magad, szépen feledd el,
légy már legenda,
szelíd, világító, okos fejeddel –
megnőtt szemedből
csillagok jele csillan mostanában.
Fellegeken lépsz,
rezgő fényben, rezedák illatában.
Élt valaha régen…
Egyszer majd mester lesz a te harcos, szegény inasbarátod
s gesztenyefás kertjében olykor párnák közt hátradőlve látod.
Előkelő lesz és szelíd, – bágyadt kövek csillognak ujján
s a szél ezüstös fürtöket rezget halántékára fujván.
Elysiumban él: Fölötte fény, néhány könnyű kis galambtoll,
hulló szirom, lilás pillangó csacsin, játékosan barangol.
Fehér, okos nagy homlokát márványfenségű domborúság
íveli széppé s körbecsüngi pár lankadtlombú, lomha dús ág.
Ez már a révek réve, melybe be nem tolakszik semmi nyers, új
viharmoraj: kibékülés ez itt és vágytalan egyensúly,
egyenletes mosoly, melyet alig borzol fel percnyi, léha
lehelletével némi emlék, ily délutánon, néha-néha.
A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat,
az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat,
ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz
s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz:
pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék
két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyulva oszladozzék.
Ám a szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilását,
mely utat enged, hogy a sűrün fénylő, tiszta égre láss át,
mint templomablakon: csak néz s egyszerre te is odanézel
s orgonát hallasz búgni messze s szivedre nyulsz tétova kézzel…
Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen,
aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen
s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe,
mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.
Purgatorium
Sustorgó víz-szirmu rózsák
buzogva nyílanak itt.
Mérges, dús sárga növények
rejtenek el valakit,
ki a mély völgyekben mindegyre járkál,
alszik zöldkristály hídak alatt,
ujjára villogó pillangók szállnak,
ujjával fog kicsi kék halakat,
űzi a dombon a fellegek árnyát,
ballag a hangyák halma körül,
aranyfüst-muzsikát hallgat a fákból
s zöngeti, zümmögi halkan. Örül.
Megy, megy, vándorol. Mosolyog mindíg.
Csendül az érchegyi vén kövezet.
Csak egy út van innen a völgyből
és az a mennybe vezet.