A havasok végtelen fehérségben állnak
A havasok végtelen fehérségben állnak
körül, szédül minden a vakító, tiszta
fehértől, a világító csendtől, mely puhán
kötözi be a fájó gondolatot,
szinte lopakodik, aki jár, nem mer
sóhajtani sem, imádkozni is csak
lélekben és igazságban szabad, elbújt
a fenyves is a mérhetetlen fehérség alá,
csodálatos fehér, sejtelem-vattás az ég is.
Egyszerre elcsattan egy fegyver. Messziről
felel rá a másik. Lecsöppen egy csepp
piros vér, lecsöppen egy másik. Zakatol,
zömötöl, zuhog a hirtelen véreső,
forró iszonyú zápor, jajt hörög a szél
s percek múlva folyammá dagadva
izzó, tarajos vérzuhatag nyargal
fenyegető morajjal a távol hegyekről.
Alázat
Alázat az, bizonnyal alázat az
mikor nem merem kimondani a nevedet.
A felhők hátán juhokat legeltetek,
megyek utánuk pásztorbottal, szelíden.
Nem mondom, hogy elkárhozik, aki nem hisz
bennem. Ez az alázatosság.
Szédül a fejem, nagyobb szomorúság van
a kék mezőkön, mint a szívünk alatt.
Az aranyvirágot nem szakítom le, az örökkévalóság
illatát nem szívom, neked hagyom azt.
Amikor akarom, el tudom felejteni,
hogy tűzből vagyok és hozzád hasonló.
Szőrcsuhámról letépném a drágaköveket, de
nem bírom, a te műveid azok.
Ha a sarat csókolom, amerre jártál,
sáros orcámat száz ördög gúnyolja, neveti:
S én boldog vagyok, mert ez alázatosság.
S áldás, békesség a fehér bárányok neve.
Csak állunk dideregve
Nem lesz mennydörgés,
trombitaszó és kürtölő angyal
s nem adják tudtul az órát
intő, lobogó égi jelek.
Drága reggeli napon
ölelünk, virágzó bokrok között.
Kéjben izzanak a fiatal
testek a harmatos füveken
és csöndesen bólogató
fák alatt járunk párosan,
lihegőn s az eljövendőnek
sejtelme sem úszik
az illatos szélben.
S egyszerre megpattan az
aranykék bolt és zajtalanul
hasad tovább és rongyokra
szakadva hull le
nyugaton, keleten.
Éppen a megfontolt, kitervelt
nyugalomban lesz valami
vérfagyasztó, amint
csobbanás nélkül folyik
az ismeretlen messzeségek
szuroksötét lelke, az első
hasadástól nőttön nő,
terjed hangtalanul
az elült szelek és megmeredt
fák fölött és sötét
lesz és hideg.
Sötét és hideg.
S mi rémült szégyenletünkben
magunkra kötöznők
a fügefák levelét,
de moccanni sem merünk.
Csak állunk dideregve
meztelenül
az iszonyú csendben.
Ezüstfehér nagy lepleket dobál a tiszta esti hold
Ezüstfehér nagy lepleket dobál a tiszta esti hold.
Szekér döcög a barna úton, egy kis mokány ló megbotolt
Kószálnak mámoros legények, a lassú szél nótát sodor
s az apró léckapuk előtt cseresznyeszirmos lent a por.
Sok gyengefényű, fátylas ablak szépkeblű árnyakat mutat,
parasztleányok most vetik le vasárnapi ruhájukat.
Az esti úton elsimul regény, csalódás és tusa
és homlokunkon végigtáncol a halk megoldás ritmusa.
Liláshomályú ködbe hullnak próféciák és nemzetek,
csak gyermek marad, aki sírna s szíve helyén csillag rezeg.
Annuskának
Az nekem a kívánságom:
Légy Te boldog Annuskám
És olvasva e sorokat
Szeretettel gondolj rám.
Igaz szeretettel:
Pityu
1921. szeptember 6.
Annuskának
Vannak e világon
Örökzöld növények,
Melyek télen-nyáron
Zöld pompában élnek.
Legyen a lelked is
Egy örökzöld növény,
Melyet éltet s táplál
Hit, szeretet, remény.
június 30.
Az én őszöm
Halotti csend borult a kertre,
Ezer virága halva, halva,
Porukat a szél elseperte,
Havával a tél betakarta.
A küzködők már megnyugodtak,
Nekik már nincsen, ami fájjon, –
Csak én maradtam hírmondónak,
Csak én sírok a pusztuláson.
Ők már azóta messze járnak
S tán boldogabbak jómagamnál, –
Engem miattok tép a bánat
És forró könnyem mit se használ.
Künn a világban új tavaszról,
Lombról, virágról szól a nóta, –
Nekem még mindig őszi dal szól
És semmi sem lett más azóta.
Nekem még mindig muzsikálnak
A szállingózó őszi lombok,
A szívemet, mely annyit fáradt
Nem hagyták el a régi gondok;
Rövid életem hosszú őszén
A kis virágok sorra halnak…
Aztán jön a tél könyörűlvén
És puha hóval betakargat.
1923.
Csendpalota
Éjfél előtt, éjfél után
be nagy a csönd!
Eső elállt és minden álom
ágyam körül sunyít bután…
Éjfél előtt, éjfél után
A csend nagy mesepalota:
üres, üres
kívül fekete, belül ólmos
és ki sem ereszt tán soha
ez a nagy sötét palota.
Sarokban ül a zongorám.
Szép lenne, jaj,
ha melléülnék s végigfutna
két kezem billentyűsorán
s zúgna, zengne a zongorám!
Egy zuhanás, aztán szünet.
Beomlana
minden fala a palotának,
elcsuklana a menüett:
eztán szünet, örök szünet.
S mikor a reggel felhajol,
jöhetne már,
ki keresett az éjszakában
s kinek ajka szépen dalol:
Nem látnám a romok alól.
1923.
Ártatlanság
A végítélet jött-e már el,
Pokolnak torka nyílt-e meg
S kijöttek abból ölni, dúlni
A túlvilági szellemek?
A fellegekből sűrű zápor
Zuhog le, mintha öntenék,
A szálfák nádként hajladoznak,
S villámot szórva dörg az ég.
De míg a fákat szél csavarja,
Az elrejtett bokor nyugodt,
S a kis madárka mit se sejtve
Nyugodtan, mélyen alszik ott.
1923.
Egy fehér lélekhez
Nézzél szemembe… így… sokáig…
Ne nyíljon ajkad semmi hangra;
Lelkem álmodik édes álmot,
S félek, hogy a hang felzavarja.
Nézzél szemembe… így… sokáig…
Ez a pillantás, mire vágyom,
Ez lesz az élet szent csatáján
Győzelmet osztó talizmánom.
Mert sok sugár fog rámderülni,
De lelkemet, mely így betöltné,
Ilyen fehéret, ilyen tisztát
Nem fogok kapni soha többé!
1923.
Gyöngyházhajó
Asztalomon gyöngyházhajócska,
mintha csak utasokra várna
és Abbazia áll felírva
az ezerszínű vitorlára.
Nagy utak után itt kötött ki
egy rímfaragó asztalán:
Csillogó nászemlékül hozták
messze útról apám, anyám.
A kis hajóba száll a lelkem,
hullámon ringok, félig alszom:
Anyám: legfehérebb virág,
tizenhatéves szőke asszony.
Szellő csapott a kék vizekről,
csöndes-sóhajú, álmodó
s a kék vizek kagylós mélyéről
elindult egy gyöngyház-hajó.
S egy furcsa sziklán partra szállt
sok-sok hitem, ezernyi titkom
s a gyöngerajzú tarka nippen
a zászlórudat megsimítom.
Minden rossznak és minden jónak,
ennek a sok-sok írott szónak
oka, szülője, ringatója
ez a filigrán könnyű csónak.
Asztalom bíboros posztóján
kikötve áll és egyre nézem –
félig húnyt pillák alól látva,
mintha lebegne útra-készen.
Távolról olasz zene zendül,
édes illatok, csupa rózsa
és úgy megsajdul hirtelen
anyám egy tüzes régi csókja!
Ezért lettem vágykergető,
siralomvölgy síró lelence,
pedig tanultam: van mennyország,
örök álom és kék Velence.
…A parancsnoki kürtöt egyszer
egy őszi este fölveszem
s a kék vízek meleg honába
visszahajózom csöndesen.
Őszi dalok
1.
Gondolok az elmúlt nyárra,
Istenem, be más világ van,
Mint amikor utoljára
Erre jártam.
Amikor dalos madárkák
Vidám raja szállt felettem
S én a tisztás vadvirágát
Szedegettem.
Most itt minden bús, szomorú,
Hull a fáknak őszi lombja
Egyhangú köd szürke ború
Takarója.
A szívem is csupa bánat.
Ide jövök, hogy ne lássák
S itt siratom meg a nyárnak
Elmúlását.
2.
Bánatos az őszi erdő,
Lehullott a lombja,
Csupasz ágak
Sorban állnak,
Mintha egy bús
Nagy temető volna.
Víg madárdal átváltozott
Néma, csendes búra, –
Fáj a szívem,
Mert nem hiszem
Nem tudom, hogy
Lesz-e tavasz újra.
3.
Vén bútorok, szék, szekrény, asztal
Csodálkozással néznek össze:
“Hány napja már, hogy kis kezével
A port le rólunk nem törölte?”
Kérdezve, halkan sugdosódik
A kert sok szomjazó virága:
“Üdítő vizzel meglocsolni
Miért nem jön ki mostanába’?”
Elmúlt a dél, a délután is
Borongó szárnyán itt az este:
Gyerekszobában bábu, mackó
Hiába vár, hogy megetesse.
…A padlásnak sötét zugában
Ládába dobják sorban őket,
Szobákban durva idegen kéz
A bútorokról port törölget.
Beáll az ősz, hogy a virágot
Élettől, nyártól elszakítsa…
Minden csak bánat, bú, mióta
Meghalt a drága kis Mariska.
4.
Hideg, nyirkos temetőben,
Egy kis sírhalomra
Lehullatja szirmait egy
Őszirózsa,
Fehér őszirózsa.
Fáj a szívem, majd megszakad
Csendesen zokogja:
Aludj kis lány, aludj te is,
Őszirózsa.
Fehér őszirózsa.
5.
Őszi levélke
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta,
Sápadt kezemre
Leül pihenni…
Pihenj levélke,
Nem zavar senki!
Amíg ringatlak,
Amíg becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket;
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan…
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.
Te előtted már
Lehull a fátyol
Arról a titkos
Rejtett világról,
Ahonnan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.
Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem,
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis…
Súgd meg nekik, hogy
Megyek már én is…
1923.
Megtörtént
Felborzolom
az ezüst vizeket
Most már minden hiába
megtörtént:
élek
századok csuháiba bújtam
rettenetes karok
döngették meg a pántos ajtót
rettenetes torkok
üvöltöttek bele
a hallgató termek évezredes
porába
s most már minden hiába
egy molylepke kiröppent
a Herceg ruháiból.
Ferdén esik az eső…
Ferdén esik az eső,
nem látszik az Isten.
A fatörzsek, a csodálatos fatörzsek
tüzet színak a pokolból.
Az éjszaka baldachinja velem
jön, nem hagy el.
A szívem alá vert
mosolytövisek is társaim.
A bőregerek suhannak,
az árkok mélyek, feketék.
S messziről, nagyon messziről
századszor kiáltják nevemet.
Isten szeret
Az este bús,
a szél irígy.
Parányi mécs
be szürke így.
Susog, beszél
száz sírverem
és messze egy
tükrös terem.
Sok bánatunk,
kevés derünk –
angyal, vezess,
gyerünk, gyerünk!
Forogni fog
sok fürge kör,
villogni fog
ezer tükör.
Egy árva mécs,
egy kis szavam:
ezernyi mécs,
ezer szavam.
Valami nagy,
sötét keret…
Az ember sír.
Isten szeret.
Könnyű vágy és könnyű élet
Könnyű vágy és könnyű élet,
tisztaság, tisztaság.
Könnyű szavunk játékosan
visszavág, visszavág,
pattog, mint a gumilabda,
ide is, oda is,
s holnapután eltűnőben
híre is, pora is.
Isten arca odafent a
kékes ég, kékes ég –
Ezentúl csak igy köszönök:
Békesség! Békesség!
Ezentúl a komolyságot
kivetem, kivetem,
könnyelműség táncoljon a
szívemen, szívemen:
aranyalmák, kismadarak
mosolyok, mosolyok.
Odakünt is szép aranyköd
gomolyog, gomolyog.
Csúf hazugság a halál is,
babona, babona,
élet van csak, tele csűrben
gabona, gabona,
leánycsók van, karácsonyfa,
kicsi szán, kicsi szán…
Megszületett a Kisjézus
igazán, igazán.
hagyhattok már a sötétben
egyedűl, egyedűl:
Piros szívem piros versbe
menekűl, menekűl.
Havas kertben havas oltár,
színezüst, színezüst,
felszáll róla lepke-lenge
lila füst, lila füst,
csillagokat körbefonva
csavarog, tekereg
s tüsszentenek fent az angyal-
gyerekek, gyerekek.
Mi nem akarunk…
Mi nem akarunk égbetörő
Bábel-tornyot építeni. Mi nem akarunk
a hatalom orgiáján üvölteni testvérjajgatások
és ostorpattogások vércsíkos ütemére.
Mi csak házat akarunk építeni,
kicsi, egyszerű, kedves házikót valahol a
Maros partján, ahová asszonyt vigyünk
s melynek elébe nyári délutánokon
kiűljünk a fiak és unokák seregével
s apáink nyelvén zengedezzünk öreg zsoltárokat.
De nehéz a kő
és gonoszak az emberek, Uram,
én mégis bízom benned, alázattal bízva bízom,
hogy megáldod ezt a munkát.
Minden nap esttel végződik
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.
Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.
Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.
Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.
Ó, béke…
Ó, béke, fáradtan hullok eléd
és rád meresztem homályos szememet.
Hályog esett rá s gyöngén szűri
e világ világosságát. Belül pedig
nagy fekete pusztán, kihúnyt tűzek
fölött suhog és víjjog a szél.
Jó volna azt sem hallani már.
Ócska, kicsorbult fegyvereket rakok
lábad elé, tört szárnyú szavakat
engedek világgá s megsimogatom
őket: szegény, tengerekbe fúló,
reménytelen postagalambjaim.
Végtelen templom vár s fekete
lepellel takart istenszobrok: béke,
csend, nyugalom, alvás, sötétség…
Tegnap már kerestek engem
Tegnap már kerestek
engem.
Meglelték
külön a két szememet,
külön a két kezemet,
külön a két lábamat,
külön a koponyámat
és meglelték az illatos,
piros gyümölcsöt
bordáim mögött.
Közben este lett
s egy megszökött csillag
gúnyosan kacagott
a hegyek fölött.
Vágyom emberekre
Eddig csak csodáltam a gyümölcsöket,
most szeretném mind leszedni már.
Eddig beszéltem a fájdalomról,
most szeretnék meggyógyulni már.
Elég volt a látomás, a pokol,
az ismeretlen, polipkarú mélység,
melyet bejártam derengő, vérpiros
lámpással: most már napfényre vágyom.
És vágyom emberekre, jó emberekre,
ruhákra, mozdulatokra, melyek olyanok
mint a többieké. S vágyom, vágyom
a koldusok egyszerű, szelíd dalára.
Valaki vagy
Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,
kicsi őzikék együgyűsége,
szálerdők erős magasba-húzója,
apró madarak énekeltetője.
Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, –
vagy csak kivánlak és elhatározom:
ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,
mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.
Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.
Verseimhez
Fakó papíron reszkető írás,
Kuszált sorokban komor betűszázad,
Legyen tebenned elzokogva,
Ami szívemet megkínozta,
Az a sok néma bánat!
Fakó papíron reszkető írás,
Repüljél át a végtelen világon;
Aki elolvas csendben, halkan,
Annak csupán az én fájdalmam
És semmi más ne fájjon!
De ha találsz egy csöndes kis szobát
S anyám lapozgat, simogatva, titkon,
Kezdj el kacagni… meg ne tudja,
Hogy a fiának mennyi búja,
Egyedül Ő ne sírjon!
1923.
Tudok…
Tudok komoran, nehezen dalolni
morajló-búsan, mint tengerár,
mikor fölötte zümmögő zenével
a sóhajtások sápadt lelke jár.
Tudok őrülten, lázasan hadarni
mint harsogásba-rekedt harsona
és valahogyan magam is megérzem,
hogy ez nagy, furcsa, szörnyű-bús csoda!
Tudok szilajon cimbalomra vágni
és kurjantani hozzá nagyokat
és ellopni a Jövőtől a Kincset,
mit majd örömös fényre hagyogat.
Tudok szomorún, kesergőn epedni,
hogy támolyogva búsongjon a dal,
hogy mézzé olvadjanak szét a sziklák
és szegény szívem csaknem belehal.
Tudok csengőkkel csókra csilingelni,
akkor mindenből játszi dal fakad.
Tudok százfélét, leírok százfélét
és átlehelem mindbe magamat!
1924. augusztus hó 11.
A költő
Ki ez, akinek mind meghódolunk,
Kinek szeméből árad, mint a tenger,
Egy megigéző, bűvös hatalom?
Ki ez az ember?
Talán pusztában élő remete
Ki önönmagát ostorozva böjtöl
És marcangoltan vérzik a húsa
S ha el-eljön a nádszál emberekhez,
Fegyver kezében, mely uralg felettük
Magányban táplált fanatizmusa?
Tán népek ura? Hatalmas király,
Kinek szavától ezrek élete,
Ezrek jóléte, boldogsága függ, –
S ha kiterjeszté védő bíborát,
Országok népe boldogan aludhat,
Egy mosolygása békét, nyugtot ád
És megszünik a kín, a jaj, s a nyűg?
Talán egy isten? Olyan mint ki hajdan
Saját napjától égő trónusát
Az Olimposznak bérceire tette,
S nem volt hatalom senki ő felette?
S mikor leszállt a földre
Fogadták félő, reszkető imával:
Üdvöz légy, Nagyság, Fényesség, Erő!
Egyik sem Ő.
Csak egy parányi szürke ember,
Milyet napjában ezret láthatunk, –
De a szemében ragyog valami,
Amikor néz,
De a hangjában rezeg valami,
Amikor szól,
S fejünk előtte le kell hajtanunk.
Mint prófétáknak hajdanán
Csodák fakadnak két keze nyomán;
A könny felszárad, ahova tekint
És nem fáj úgy a tőr
És nem fáj úgy a kés –
És mosolyogva bíztat:
Ne csüggedj, testvér, én se csüggedek;
Elmúlik egyszer minden szenvedés!
Nem isten, nem király
Még nem is remete, –
Ezerszer szent név: költő a neve!
1924. február 27.
A kovakő
Acél, kovakő az én furcsa lelkem,
melyeket folyvást összecsapkodok,
s a szűzi szikrák szertecsiholódnak
és néha-néha lángja is lobog.
Ti csak nézitek, ennyi mérve rátok,
semmi egyebet nem kell tennetek!
Ti örömötökre csiholom a lángot
fény-boldogság és béke veletek!
E fényüzenet én egyetlen kincsem,
de szívem csupa áldva-szerető,
s csak ütöm, ütöm Tinektek a szikrát,
míg elkopik, vagy szétreped a kő.
1924. augusztus 11.
Szívemről
Úgy képzelem, hogy a szívem
Egy furcsa gépezet:
Ereje nem a gőz,
Ereje nem a villany;
Helyökre új erő: a nóta lép.
Ez hajtja, űzi nappal, éjjel:
Legyen lázasan lüktető! –
Egy-egy bánatos, szürke dal
Útat lel néha börtönéből
És napvilágra jő.
És tovaröppen. És a szív
Halkabb lesz akkor egy kicsit…
…Ha elrezgett a végső nóta,
Leszáll a Béke
S puha kezével mindent elsimít:
Nincs többé fájdalom
Kacagás is tovament… –
Szívem felelj, mert nagy a kérdés:
Hány nóta van még odabent?
1924. április 29.
Tóparton
Tóparton ülök. Itt az alkonyat:
Bíborló fényt a felhők fodra tör,
Halk sóhajtás sem zizzenti a nádat,
S hallgat az álmos, lomha víztükör.
Tóparton ülök. Iszonyú a csend!
Ilyen a hinduk Nirvánája tán…
…Eltévedt kezem kavicsokkal játszik,
S a vízbe dobja mind, egymásután.
Nagyokat loccsan. Megtöri a tükröt.
Fájón, vonaglón ezer gyűrű kél;
Egymást követve szanaszét kigyódznak…
Mi vonja őket? Merre van a cél?…
Talán nekem is ilyen tó a lelkem –
És alvó álmok vizével tele – -,
S fehér ruhában partján ül az Élet
És kavicsokat hajigál bele – –
Vágy-gyűrük kelnek – siklanak előre –
Csábítón int nekik a Szép, s a Jó –
Hullnak, hullnak a színes kövecsek
És vonaglik és hullámzik a tó – …
..Egyszer azután kifárad az Élet,
Álomra hajtja fejét szótlanul, – –
A sok törtető gyűrű szerteszéled
S a Végtelenben halkan elsímúl…
1924. május 9.
Tanács
Szász Irma emlékkönyvébe
Szerelmünk legyen, hidd el, bárki
szeretné hinni, – minden édes,
csak egy nem édes sohse: várni.
Minden másodperc sokat elvesz
életünkből, amikor várunk
s ősz lesz tüzes nyárunk
s a közmondás is;
amikor a hegy nem ment hozzá,
akkor Mohamed ment a hegyhez.
1925. Január
Csak egy jó van: a béke
Reményik Sándornak
Valami lomha sűrű folyadék:
a csend
mindenen átszivárog.
Ilyen csend nem volt soha, – soha még!
Ülök a verandán,
így, kicsit hanyatt dőlve, –
puha pokrócba csavartam a lábam.
Már félig alszom, – mintha nem is élnék, –
s talán hiszek a Nirvánában.
Kolozsvár, 1925. április 28.
Gyöngyvirág
Édesanyámnak
Örömkönnyek – emlékbe vésünk, –
amelyek megáldották
a mi születésünk;
patakzó, éjji könnyek
mik betegágyunk párnájára
fájón ömöltek;
patak szent, mély forrásból,
mely áradt, zuhogott
néha búcsuzáskor;
lélek termékeny földje,
anyai szeretet
villogó gyöngye;
ma bokrétában mosolyog:
kis, fehér-gyöngyű gyöngyvirág lett,
fehér-virágu gyöngyvirág lett,
mit könnyezőn megcsókolok.
május 12.
A bölcsődal visszhangja
Édesanyám!
Ezek az apró gyémántos dalok,
melyekbe egyszer majd belehalok,
nem az enyémek.
Édesanyám!
Tizennyolc éve, – hej, emlékszel-é?
Te daloltad az én bölcsőm felé
utolsó szálig.
Édesanyám!
Te építettél szívemhez hidat: –
Megismered a Te dalaidat
ilyen messzeségből?
Édesanyám!
Rajtam vagyonod: hímzett palást
s én rajtam át kap szárnyas suhogást
te minden vágyad.
Édesanyám!
Ha szétrepültek mind-mind a dalok;
Hozzád repülnek fáklyás angyalok
Köszönő csókkal.
Édesanyám!
Én már nem vagyok semminek oka
ne szégyenkezz vagy büszkélkedj soha
soha miattam!
Édesanyám!
Szeresd nagyon az én verseimet!
Mind Tőled jön és mind Hozzád siet…
Sirdogálj rajtuk!…
Szatmár, 1925. október 15.
Megyek
A vonat tovazakatol
és holnapra, ilyenkor
már messze leszek valahol.
Minden marasztal
s tudom, hogy holnap sírni fog
kicsi szobámban
az íróasztal
és minden
én utánam.
(Csak egy valaki nem fog sírni
aki Titok,
s akit én siratok…)
A vonat zakatol
és holnap ilyenkor már
messze leszek valahol.
Nagy Oroszország
Édesapám sebesülésének emlékezetére
1.
Lassan száll az esti ének,
mintha az esti szél sírása volna –
Alkony-biborban lassú ütemére
méltóságosan hömpölyög a Volga.
Partján szomorú, öreg muzsikok
álmodoznak a ködlő messzeségbe:
Nagy-nagy elfojtott, igaz orosz álmok
könnyezik némán: béke, béke, béke…
Én csak álmomban járok arra,
Vágyódva, gyakran, mindennap talán,
s megsimítom a parti, csonka fákat:
Innen sóhajtott haza az apám…
2.
Álmos fehér Szibériában
pihézve hull a hó;
s a szánkó vágtat
és égre tör száz víg hahó-hahó!
Messzire utazom.
Az utak mentén rongyolt,
didergő, sápadt gyermekek
(Apám ilyenkor mindig haza gondolt…)
Különös, hosszú Verne-utazás,
talán hat éve már.
A hó halkan szitálgat
és nyomunkban üvöltve
farkascsorda jár.
Megálljatok! –
Hahó! –
Leborulok az útnak peremére:
Ne menjünk tovább, szent itt ez a hely;
itt hullott el az apám vére!
Itt megpihenni jó.
A farkasok megállnak,
a szél is elhal
s pihézve, halkan, halkan hull a hó.
Szatmár, 1925. október 17.
Temetések
Nem járok a temetésekre,
félszemmel nézni néma holtra,
félszívvel zúgni miserérét,
élethez mégis ragaszkodva.
Mikor a tavasz táncol bennem,
s a szívem zsongó álom-fészek,
ablak-alatti gyászkocsikra
soha, de soha rá nem nézek.
Nem érdekel holt gladiátor,
kit elejtett a nagy aréna…
Egy temetésre megyek el csak
teljes szívvel: a magaméra.
Szatmár, 1925.
Veronika-lelkek
Veronika volt,
aki a gyűlölettől holtra sebzett,
vérverejtékes, torzult Jézus-arcra
ráborította selyem keszkenőjét –
és sírva borult le a szent rögökre.
Ez a véres arc megmaradt örökre
Beleivódott rojtjai közé
a fehér keszkenőnek,
bús lelkébe a nőnek,
a halállal-tusakodó vonásai
békét csókolnak szerte a világnak.
S bár a századok vasfoga
a kendőbe harap,
bár szétfoszlik és millióra bomlik,
de szelek szárnyán mindenhova eljut
és mindenkinek jut egy kis darab.
Áldott, ó, áldott,
ki életútját sírva, küzdve rója
és megérti, hogy ez a keszkenő-hordás,
e drága foszlány örök megőrzése
a Veronika lelkek missziója.
Nem győz a bánat, nem öl meg a harc,
ha tiszta lelkek hókeszkenőjéről
biztat, int felénk ez a Krisztus-arc!
Szatmár, 1925. december 24.
Békesség velük
Most, hogy a földön minden költemény bús,
csapongó szárnyon Hozzád repülök,
s Neked dalolok, karácsonyi Jézus!
Repülök szánkán, csörgő hit-batáron
és úgy hódolok jászolod előtt,
kicsi Mesterem, jóságos Tanárom!
Nagy hittel vetek bízó szemeket Rád
én, szent iskolád rossz kis nebulója;
megáldom szalmás, szegényes katedrád.
Te nem bántottál soha-soha engem,
nem vágtál arcul nagy-ártatlanul,
ha fehér álmot hordtam a szívemben.
Te nem taszitál el magadtól távol,
ha verseltelek Édesanyám nyelvén
s nem tiltottál ki soha iskoládból.
Csókkal kérdezted: nem vagy-e beteg?
Könnyet töröltél, ha könnyet facsartak
karácsony-rontó sötét emberek.
Hát ne legyen most ez a költemény bús.
Legyen himnuszos, mint a téli táj,
s csókoljon vissza Téged, kicsi Jézus!
Legyen üdvözlő, ujjongó kiáltás,
a hópihéknek gyermekded öröm,
az embereknek szelid megbocsájtás.
Sok-sok bajomért kit sem okolok.
Minden szavam szép karácsonyi áldás,
szentjánoskenyér, cukros dobozok,
selyem-papíron aranyos betűk – –
és kegyelmedből, drága kicsi Jézus:
békesség velem, békesség velük!
Szatmár, 1925. Karácsonyán