Utolsó vacsora
Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj, merre jár?)
Judás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak karvalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen;
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)
Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)
Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)
Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)
1928.
Születésnapi köszöntő édesanyámnak
Ha van még nap az égen,
Úgy ma ragyogjon az.
Ha van még alvó élet,
Úgy ma legyen tavasz!
Ha van még szív a földön,
És van még szeretet,
Úgy ma üljön a világ
Örömünnepet!
Ha van Isten az égben,
S hogy van, azt tudom ám!
Úgy ma áldjon meg Téged,
Édes, jó Anyám!
Pünkösd
Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!
Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagyvilágon,
Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!
Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! –
– De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető, nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!
Csak egy pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amig élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Úr és ő a Lélek!
S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! – – – –
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! – – – –
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!
május 27.
Esti elmélkedés
Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz. Puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik,
perdül, összeakad s lehull az éjbe.
Akkor ölbeveszed, becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan simogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzenő buzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.
1930.
Gyászinduló
Busan állunk a gyászos sír előtt,
két szemünkből a könny árja sürün hull,
fájdalomtól kínozva látjuk őt
és az ádáz halált, mely közöttünk dul.
Míg a zord föld dübörögve hull le rád
a holtak mély álma dajkál a karján már,
szellemednek az Isten nyugtot ád,
s túl mosolygó világ, csöndes otthon vár.
Ember sorsa: halál, halál,
béke vonja föld iránt az ember sivár testét.
Lelkünk magasba száll
s a felhők fölött zeng a dal, s várja békesség
Kedvesünk!
Lent, a néma sír világa rejt magába már.
Álmodjál!
Lent a sírban álmodjál!
Fényes angyalok karján
csöndesen álmodjál!