[Vak, akinek megnyílt a szeme…]
Vak, akinek megnyílt a szeme
Milyen csodálatos!
Milyen szívesen robog a világ,
s keringenek a csillagmilliárdok,
milyen szívesen lüktet a mi vérünk
milyen színes, ha megyünk, sírunk, kérünk –
milyen csodásan látja az újságot
[romlott szövegsor]
sötét világ kis kóbor szelleme,
ma rábukkantam a való világra:
a fényre, a szépre,
a lángra, a képre,
a vágyra, a szóra,
a röpke hajóra,
a csókra, a hírre,
a káprázatos tavasz-igazságra,
a színre, a színre, a színre!
S a nagy csodáknak tágas fénykörébe
le kén’ borulni –
s kacagni, sírni,
táncolni, égni, imádkozni kéne!
Vagy himnuszt zengeni
s elhinni, amit eddig el nem hittem:
Áldott, áldott, ami csudálatos,
s csudálatos a Minden!
1924. október 25.
[Elfáradtam a titkos szavak közt…]
Elfáradtam a titkos szavak közt
Elálmosodtam a furcsa körök
közepén és gyönge vagyok.
Esztendők óta először
szólok az emberek nyelvén,
fuldokolva szólítok
valakit és megijedek a hangomtól.
Hívok valakit, aki minden
fanatizmusomat magáévá teszi,
aki hisz bennem,
harcol és szenved értem.
Aki, ha megütöm is, szeret.
Aki vállal engem, s az életemet a
tenyerén viszi az emberek között.
Mi lesz, ha elapad a könnyem,
elszárad a hangom és elhal?
Mi lesz, ha senkise jön?
1929. április 7.
Születésnapi köszöntő
Arca legyen olyan piros,
mint ez a ciklámen.
Ezt kívánom Melikének
szeretettel. Ámen.
Jenő
(A rím gyönyörű, ugy-e?!)
1934. november 14.
Fehér árnyék
Valamikor halk téli estén
Kísértetjárás lesz, tudom –
Városvégén, temető mellett
zúzmarás, ködös vén uton.
Az a kísértet ismerősöm
úgy ismerem, mint magamat,
lepedőben úszik a ködben
s áll meg a villanyok alatt.
Fejét otthagyta valamerre,
üres szemgödre mély titok.
Ne higgyétek, hogy szomorú lesz,
ne higgyétek, hogy sírni fog.
Borzasztóan fog hahotázni,
összecsapdossa csontkezét
és nyikorogva fog táncolni
a vad kísértet szerteszét.
Aztán lassan szerteoszlik
s vonítanak a kapukban végig
feketeszőrű csúf kutyák.
Gyötrő angyalok
Ágyát zsibongva körülállja
gyötrő, fehér angyal-sereg.
Hajnalban felébresztik őt
s a hűs párnák közül kicibálják,
pedig ő aludni szeretne.
Puha kalácsot tömnek a szájába
és édes tejet öntenek,
pedig ő nem akar enni.
Kicsi lavorból megmosdatják
állott, rossz szagú vízzel,
pedig ő tengert szeretne,
hideget és végtelent.
Inget adnak rá és ruhát,
nyakkendőt kötnek neki,
pedig ő anyaszült meztelenül
szeretné csókoltatni bőrét
a nappal.
Fanyarfüstű cigarettát
gyújtanak meg a fogai közt,
pedig ő szénaillatot szeretne szívni
s ébredő erdők szagát.
Sétabotot nyomnak a kezébe
s húzzák, taszigálják végig
a vijjogó, lármás uccasoron,
pedig ő csendet akar
és nem akar menni.
Ha kő esnék fejére a háztetőről,
elkapják a levegőben –
s ha lefekszik a sínek közé,
merthogy meg akar halni,
gonoszul mosolyogva ölbe kapják
és arrább teszik.
Holdfényben
Kileng a hold az égnek ablakán.
Fejem körül a jázminbokrok
nehéz illata füstölög.
Messziről emberek kopognak.
Mellükön kicsi piros lámpák:
piros szívek, szerelmesek.
A halál valahol összerogyott.
Elejtett kaszája sikoltva zeng
egy ódon ház falán.
Ha kedvesem most látná arcomat,
velem jönne, ahová én megyek
s együtt kérdeznők a titkot:
Nem elég árnyék az ember?
A holdfényben miért kell neki még egy,
mely sarka után leselkedik?
Halálig
Szegény madár akit itt feledtek
bezárva, jaj,
itt feledtek a sötétben,
vergődni és rikoltani halálig!
Romló ételek szagától
szédülők és bordacsontok
rácsát verdesi a szárnyam.
Fent koponyacsont és csukott
száj, két idegen szem,
nem az enyém.
Ragadozó csőrrel vágok
egy börtönömbe akasztott
idegen szívre és fehér
tollaimra csurog a vér…
Ő az egyetlen érdemes
Tavalyi leveleket röpít a szél.
Tavalyi vágyak
verődnek az ablakomhoz
s én nem akarok tudni róluk.
Minden porcikámat megtisztította
a fájdalom, tiszta vagyok,
mint a forrásvíz,
balzsamos, mint a fenyves.
Már csak Krisztust tudom szeretni, –
talán szerzetes leszek,
nem tudom, de annyi biztos,
hogy Ő az egyetlen érdemes.
Ez a pokol, ez a nyomorult,
kékrekorbácsolt test,
ez az égrevonító szegénység:
milyen jó! Milyen jó!
Nem az a fontos
Nem tudjátok ti, mit jelent
ezrekért sírni, fuldokolni
s kiválasztottként böjtöt tartani.
Nem az a fontos, hogy megtanultam-e
háromezer szót franciául
s olvastam-e Baudelaire-t, vagy Maeterlinck-et
eredetiben.
Hanem hogy nem alszom egymásután
hétszáhetvenhét éjszaka.
Ha köszönök nektek az uccán,
ha hajlékotokba belépek,
nem az a fontos, hogy tehetséges
vagyok-e, vagy tehetségtelen,
kedves, vagy utálatos.
Hanem hogy fáj belül
és éget, éget a megzavarosodásig.
Nem az a fontos, hogy könyvet írtam,
hogy ki vagyok, mi vagyok,
hogy tegnap badarságokat beszéltem
egy asszonynak temetőbe menet.
Hanem hogy egyedül vagyok.
És fenn állok, iszonyú magosan
és látok a mélyben égő falvakat
és a házakból üvöltés szakad
s a pokol kénköves füstje csavarodik
a hörgő, kiszikkadt tüdőkre…
És nem tudom őket megváltani!
Szavakat gyűjtök
Szavak, szavak, szavak, szavak.
Egyik érces, másik rekedt,
de mindenképen elriasztják
a közelgő tündéreket.
Gyűjtöm, mint tört cserépdarabkát,
üres gyufaskatulyát a vak.
Kezembe fogom, szétpergetem:
szavak, szavak, szavak, szavak.
Az évek óta összehordott
romló kalácsot, lopható ezüstöt
tán mégse szórja szét a szél,
mint a szomorú, szürke füstöt.
Mi lesz velük, mi lesz velem?
Üres mezőkön dob pereg.
Győzelemre, rohamra fáradt
a rongyos, éhes hadsereg.
Ha egy-kettő meg is marad,
csorbult, csúfult tükörszilánk,
a dicsőséges Isten arca
nem fog abból ragyogni ránk.
Különben is sötét a város,
emberek, barmok alszanak.
Hiába pereg a jégeső is:
Szavak, szavak, szavak, szavak.
[Elhagytuk már…]
Elhagytuk már az olajfákat
s az illatozó este
reánk köszön.
Kezedet lágyan megfogom.
Életünk értelme egymásba
átmuzsikál.
Valaki megkönyörül rajtunk
és leborít kettőnket, így
egy nagy lila harangvirággal.
[Ünnepségre hívtatok…]
Ünnepségre hívtatok
Minden jóval,
zeneszóval csalogattatok.
Az ünnepi kalácsokat
megettétek,
a csattogó zenét
elnémítottátok,
a fáklyákat és lampionokat
kioltottátok
s a csalitok közt vihorászva
szétfutottatok ezer felé.
Most
itt állok.
Egyedül
a feneketlen sötétségben.
[A szolgák bérét kifizetjük…]
A szolgák bérét kifizetjük
és elbocsátjuk őket.
Pajtákból a lovakat, ólakból az ökröket
kitereljük a szabad mezőkre.
Kedvenc kicsi kutyánkat, a Bundust
a szomszédéknak adjuk.
A könyveket és fényképeket,
írásokat, leveleket
egyenként a kemencébe hányjuk –
Aztán keresztet vetünk
s mellretett kézzel, csukott szemekkel
lefekszünk az ágyba.
Midas király
Gyönyörű kert volt.
Madár dalárda énekelt a fákon
És szűzkelyhű virágok
Öntözték szerte bűvillatukat!…
Színpompa, fény,
Aranyos, forró napsütés!…
Olyan volt minden, mint egy édes álom
Csak én, csak én, a bús, elégedetlen
A fáradt-lelkű, örök-mohó vándor
(Ki mindig keres és sosem talál)
Csak én, csak én járkáltam
lehajtott fővel, egyedül
A kert ösvényein.
Szegény Midas király!
És észrevettem egy virágot
És úgy éreztem: ezt kutattam,
Mióta békén odahagytam
És ez a szál virág,
Ez a szál liliom-virág
Kísértett engem álmaimban is! – –
És küszködve bár önmagammal,
De odaléptem és letéptem –
És akkor láttam, hogy – hamis!
Szirmai mind arannyá merevültek,
Hideg, vigyorgó, villogó arannyá,
Mit lelkem úgy utál;
Illata, bája eltünt,
S én megdöbbenve hajítottam el…
Szegény Midas király!