Fehér kendő, kicsi kendő
Fehér keszkenőt leltem tegnap
folyóparti ágak felett –
Azóta nézem, egyre nézem:
kié lehet?
Az a babonás kicsi kendő
olyan nagyon szívemre ül.
Bármibe kezdek tegnap óta,
nem sikerül.
(A szeme kék volt, haja szöszke,
a habokból elémbe fut…)
Bódító illat, gyilkos álom
és nincs kiút.
Meghalt és nem is született,
Fehér virággal ring az ár –
Ezért a gazdátlan kendőért
be kár, be kár!…
Kertemet félig lekaszáltam,
de kőbe csorbult a kasza.
Fáradt lélekkel ködbe nézek…
Gyerünk haza!
1927.
Harangjáték
Muzsika ez, pengő kasza
és ezt a verset megkívánja
a harangöntés tudománya,
hogy a harang színes szava
csengjen esengő esteken.
Harang lehetne sok kaszából
szép csendesen, szép rendesen
s a lélekből is lelkesen
az idő harangot kovácsol,
hogy bongjon bú a bérc fölött.
Arányos lélek kell csak ahhoz,
hogy hangja bongjon bérc fölött,
elűzve minden férc-ködöt,
ahol mély-búgva elkalandoz,
s ne maradjon csak igaz bánat.
Kasza peng és szem könnybe lábad,
estenként lobban lámpa-láng,
mesét mondott öreganyánk
s a gyári munkás arca sápadt:
Mind benne van a harangszóban.
És azt is mondja elhalóban,
hogy színarany a szenvedés
és abból is kell egy kevés,
mert arany nélkül falsra dobban
a harang hangos áriája.
Csak reszkető lég, zönge pára,
csak részarány és hangarány
harangtalány, aranyparány
s valahol imát mond szavára
harangvirágos barna lány.
1927.
Hiszi-e valaki?
Kökörcsinek, hóvirágok és ibolyák
már mind jóreggelt kivántak,
fitos orrocskájukkal kiszimatolva a részeg,
kábító tavaszi levegőbe.
Tetszhalott, meztelenül dermedt fák
hirtelen szégyenkezéssel ruha után kapnak
s ezer színű palástot vesznek magukra.
Megmozdulnak az erdők,
suhognak, ringanak, muzsikálnak.
Távol robajjal megindul a tavasz-tündérnek
virágos fogata.
s jótorkú kicsi madarak imádságos
himnuszos koncertbe kezdenek mindenütt.
A nap is megbolondul s mint őrült
tékozló és megbabonázott,
csilingelő aranysugarak zuhatagját
hajigálja a hegyekre és a mezőkre.
Patakok cserregnek, zizeg a fű:
Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt!
Én vagyok csöndes egyedül.
És azon gondolkodom: hiszi-e majd
nekem valaki, aki ezt a verset olvassa,
hogy ebben a nagy felébredésben
én lefekszem –
és nincs más vágyam, mint a zúgó hozsannák között
csukott szemmel, csöndesen elaludni?
május 9.
Mindent megpróbáltam
Most már igazán mindent megpróbáltam,
fáradt vagyok és nem megy tovább.
Hatalmas Szépség-tömbök görögnek át
a lelkemen a reggel frissharmatú mosakodásában,
fényesen, csillagszórósan, tűzijátékosan hömpölyögnek.
Utánuk rohanok, alájuk fekszem, tépem, cibálom őket
s ha végül verejtékesen tenyerembe nézek,
amelybe bele akartam szorítani
mind a fénycsodákat:
csak vér, sajgó sebek
s hozzátapadva pár parányi porszem.
Aztán gyönyörű fellegeket, buborék-városokat
akarok fújni szivárványos költemény-párákból,
ahogyan Ő teszi, a Titokzatos.
De ha tele lélekből fújok,
szemdagadásig, érelpattanásig,
ha minden vér az arcomba szökken
és nyomorult tüdőm fújtatva és sípolva
torkomba buggyan,
akkor sem tudom belelehelni a Szépet
félszavamba se, –
a Szépet, amely pedig van valahol,
talán a mellemben, talán nagyon messze.
Hát most már fáradt vagyok,
izzadt, reszkető,
kétségbeesetten szomorú.
Leroskadok. Vérző tenyerembe rejtem
eltorzult arcomat.
S fent az égbolton vonalak sejdülnek,
szem, száj, fül, orr, gigászi arc
és csöndes gúnnyal mosolyog.
1927.
Siránkozás gitár mellett
Jaj, hányszor akartam önállót alkotni,
egész szimfóniát, gyémántos dallamot,
szuverén életet!
Aztán semmi se lett belőle,
mert elnyomott valami más nagy ének.
Vijjogó szélben belemuzsikált a kéményekbe,
dúdolva táncolta körül a havas Hargitát
az egyetlen mélytorkú énekes:
a Történelem.
És nekem nem maradt egyéb,
mint ködös estéken bundába burkolózva,
fekete-szalagos ócska gitárral
kitelepedni a cifra kapu elé.
Aztán fagyos ujjakkal a húrokba kapni
s pengetni zöngve, pengetni dongva,
pengetni halkan, pengetni sírva
a kiséretet.
1927.
Vagyok
Minden, mi bennem sötétlik, ragyog,
csak annyit hirdet fennen, hogy vagyok.
Hogy van egy fiú, aki homokvárat
épített hajdan kis kerti köröndön
és aki most már minden este fáradt,
ki éttermekben elül hangtalan
és nem látszik, hogy tébolyult szerelme
és gloriolás, könnyes anyja van.
Akit az élet cseppet sem marasztal,
reggel fölveri cserregve az óra,
korrektúrára vár a nyomda-asztal
és űzi hajsza, álom-borulás,
adás, tanulás, halk vér-csurranás
s gyötri párázó élet-panoráma:
Vadak az elhullt zsírjára tolúlnak,
élők a holtak sírjára borulnak, –
zsolozsma, gyász és hörgő harci lárma.
És delelő útban hazafelé
Istenverésben, szikkadt napverésben
forr fel zubogva tört agyveleje
s este kiskörű, zsongó lámpafénynél
ádáz sorsokat szeretne lebírni…
…Álmos fejét karjára fekteti
s szépeket akar írni.
1927.
Utazás
Szász Emma emlékkönyvébe
Emmike testvéremnek: nem azért,
hogy töprengjen rajta és megértse,
hanem csak azért, mert nagyon feszített
és muszáj kiírni magamból…
Sok elsuhanó évem
hajóm vitorlájába kap
s én átkelek a réven.
Valaki a hajóm után szól
és fehér kendőt lenget
a parti kicsi házból.
A sivító szélvészek
elkapják gyenge hangját
s én mégis visszanézek:
Ha nem volna, ki lásson,
mennyivel könnyebb lenne
szomorú utazásom!…
Kolozsvár, 1927. június 30.
Új élet
A nap bizsergő forró vére
végigfolyik a fejemen.
Minden bokorból rámnyilall
illatos, drága kegyelem.
Esőutáni jó zsíros föld,
mely eddig hívott a homályba,
ma még régi holtjait is
csobogó fényre hajigálja.
Bolond Augusztus hömpölyög,
mint egy dagadó nagy folyam
és ezer lélek úszik benne,
csikland, evickél boldogan,
…Be jó volna, ha most lehetne
sikoltó-nagyot zengeni
és arcrabukva sírni, sírni
és – új életet kezdeni!
Kolozsvár, 1927. augusztus
Egy ócska klarinét
Be szép egy távol kedves ének,
ha virágban fetreng a rét.
Jaj, hogy dalolna kedvesének
egy ócska klarinét.
Nehéz bársony, zafiros pompa
a lányok álma mindenütt –
Koldús-mezemnek bús, iromba
szégyene mellbe üt.
Elfojtott vallomás-titokban
miért múlik el annyi hét
s miért nem élhet arany-tokban
egy ócska klarinét?
Százak vonóznak, hegedülnek
s fülelnek csacska ablakok –
…Nekimegyek az egyedülnek,
hallgatok, hallgatok…
Kolozsvár, 1927. augusztus
Álom a síneken
Ma még mozdony vagyok.
Rohanva robogok.
dörögve dohogok,
izzik a katlan és
nyughatatlan kerekeim
tüzesre csiszolják
a surranó sinek
páros vasát.
Holnap megállok.
Kicsi őrháznál
a sínről kiállok.
Ember leszek.
És rohanó, piroslámpás
mozdony-testvéreimnek
békésen szalutálok.
1928.
Ébredés alagútban
Talán alagútban megyünk. Sötét van.
Arrébb húzódunk és félünk egymástól.
Súlyos szénfüst fojtogatja tüdőnket,
számoljuk a kerekek kattogását.
Mindnyájan itt ébredtünk fel egy
éles füttyre, nem tudjuk: hány óra
van, csak nyújtózunk bágyadtan és
friss levegőt kívánunk és rosszízű
a szánk. Kár volt még felébredni!
Valaki, egy utas, javíthatatlan
optimista, magyaráz: odakint most
reggel van, csak itt nem látszik,
csak néhány pillanat és kiérünk
a szabad mezőre, az aranyos, friss
levegőre, fent kék lesz az ég és madarak
szállnak kiterjesztett szárnyakkal és zuhogva,
locsolva fürdet a napfény mindenkit.
Mi hinnénk neki, úgy hinnénk, de perc
percre múlik, s a sötétség változatlan.
1929. július 12.
Huszonkettedik tavaszom közeledik
A nyomorult emberek vadonában születtem,
ott láttam meg a fakó napsugarat,
ott cseperedtem fel ugrásra kész
ember-kölyökké, ott tették rám az
istrángot, mely véres csíkokat harapott
vállaimba s ott edzett könyörtelenné
a káromkodó ostorcsapások zápora.
Sok hörgést hallottam a pincelakások
csepegő falai közül, gépek bömböltek
rosszul világított, piszkos ablakok mögött
és párolgó, csalóka éjszakákon
sok tisztaságot fertőztek magukhoz
lihegő, aranyláncos urak. Azután
eljöttem, az undor édeskés ízével
messzire: nem az emberek hagytak el
engem; én hagytam el az embereket.
Itt aranyködben járok az egyedülvalóság
partjain, szívem napról-napra
ércesebben kongatja a szánalom
egyedűl üdvözítő dallamát és fiatal
életemet a megváltás hitére készítem.
A hegyeken is olvad a hó, a zsendűlő
fű szaga füröszti nyugodt mosolyomat.
S messziről suhogva, borzolt fehér tollakkal
huszonkettedik tavaszom közeledik.
1929.
Kóbor énekek
I.
Kóborlok a földön és szeretek.
Falvakat hagytam el, szalonnát
ettem ebédre ócska tarisznyából,
csobogó vízek partján éjszakáztam.
Itt még tart az erdő, nagy koronája
már pettyes a sárga és vörös
levelektől, nyulak iramodnak át
bokortól bokorig. Itt még tart
az erdő, áhitat van és lombillattal
kevert esőszag. Rozsdás, megkopott
bádog-Krisztus előtt gondolok
sok régi költőre, akiket már
senki sem olvas, senki sem ismer.
Arrább kicsi ház, piros a födele,
ember lakik benne, talán az erdész,
bizonyára asszonya, gyermeke is van.
Udvarán visít a gépfűrész
s mint nagy vadállat, bőgve ropogtatja
a halott bükkök száraz csontjait.
II.
Mint lehetne megmagyarázni,
hogy hiszek? Csak megáradón tudom
kicsordítani magamból a
misztérium szelíd borzongását,
a feltámadás tavaszi mámorát,
az egyetlen útra sugárzó fényt.
Ez annyit jelent, hogy előttem jár
a tűzoszlop a pusztán, ez annyit
jelent, hogy erős vagyok és
nem fogok meghalni soha.
Ez annyit jelent, hogy dalolva
bőjtölök és úgy szeretek mindenkit,
mint az Isten, s kosárral hordom
a szíveket áldott két vállamon
az örök Mosolygás lábai elé.
Testvérek, nem kárhozik el senki!
III.
Ezt az országot hiába keresitek
a ti világotok alatt, vagy felett,
mellette, vagy akár benne is.
Magam is véletlenül jutottam ide,
kószálás közben, aranykürtök búgása,
öles lángok zúgása között.
Nem tudom leírni, elmondani
milyen: e fehérség mellett
sárga a ti havatok, a kéknek
mély tűze van, mellette szürke
legszebb májusi egetek is.
A jóságról, békéről nemcsak
beszélni lehet, meg lehet őket
fogni, símogatni, a tengernek
nincs neve, semminek sincs
neve, mindennek könnyűség
a lelke, a lábam, a kezem
könnyű, egyszerű a szívem.
Ébren alszom, aranyos láng a
hajam: lobog, lobog…
Néha látlak téged is, másokat is,
de ti nem láttok engem,
hangomat nem halljátok,
csókoló számat nem érzitek.
Eltűntök mély, fekete szakadékok
alján. S én csodálkozó, homályos
szemmel ülök le az ásító
mélység partjain és
hosszú-hosszú selyemcérnán
utánatok lengetem a csillagokat.
IV.
Áldott legyen a Szahara homokján lépkedő,
gondolataiba merült, bölcs muzulmán.
Áldott legyen mindenki, aki lassan jár
és nem jajgat: jaj, sietnem kell, jaj, tanulnom
és gyűjtenem és rohannom és építenem kell,
mert rohan az idő, elfogy az élet!
Áldjon meg az Isten mindenkit, aki ráér.
Ők lopják szívünkbe a mosolyt és a nyugalmat,
ők bontják ki felettünk, mint hűvös sátrat,
a határtalan idő nyújtózkodó, derüs tudatát.
1929.
Régeniász
Még nem tudom előre, mit
e versike magába rejt,
mégis kérlek, régeni Múzsa,
hogy engem megsegíts e helyt.
Az eposzokban folytatás is
dukál, mondják a tanarak,
mégis e dalban most csupán a
seregszemlénél maradak.
Mara Jóska Lu-cifer-blattja
sok a csont és kevés a hús –
általában e névnek örvend:
nyájas ifjú, szimpatikus.
Marának hívják s mar hamar,
az alvilágnak főangyala,
ó, hogyha mind Pasteurbe menne,
akit ő eddig megmara!
Húgocskája a kis Gizella
gazellának is jól talál,
ahol gramofon s ő jelen van,
már zúg a torna és áll a bál.
Jó nővérek gonddal nevelték
a zárda falai között,
s az istenfélő házirenddel
össze sohasem ütközött.
A túlvilágnak szebb részében
lesz ő majd egykoron honos,
hol bátyja nem terrorizálja –
egyébként nyájas és okos.
Inczeffy Lajos, a bús székely,
az emberek között nem ív,
ki összekötne s meghajolna…
csöndes, finom és exkluzív.
Hosszú órás időközökben
mond egyet a vállain át,
azután szívből nagyot sóhajt
és kihörpenti poharát.
Veress Irénke házi lányka,
családi fán a friss levél,
akinek most mindennél drágább
egy vízumozott útlevél.
A lelke tiszta, érintetlen
akár egy nagy fehér havas
és aki odáig felérne,
egy fiú sincsen oly magas.
Szende, figyelmes és derűs,
nem szúrkál a szívekbe tőrt,
de tölti, tölti szájba, szívbe
a kábító Veress-likőrt.
Egyébként gúnyos ajkamon
ő most a lakat és a zár:
ha csak reá is gondolok,
az minden tréfát kizár.
Kovács Laci indifferens,
(Kicsi Kovács vagy nagy Kovács)?
higgadt és lassú, bölcs szavából
csak úgy ömlik a jótanács.
Az édesanyja inti gyakran:
Fiam ne tanulj, légy hanyag!
Az ő “nagy és szent” jogászsága
fényképezésre jó anyag.
Bokája önként táncra kattan,
hiszen magyar és nem mulatt,
elversenyezget szent Dáviddal
és mindig, mindig jól mulat.
Teplánszky Duci: zongorista.
De ennyi őróla kevés,
sikkes mozdulat, cigaretta
s esztétikus megjelenés.
Fölénnyel úgy elrejt magában
mindent, ami csak drága kincs,
hogy felületes ítélettel
azt hinnéd: benne semmi sincs.
Zólyomi Jenő: akarattal
sem lelhetnél benne hibát,
az országúton lóval s giggel
gyakorolja a logikát.
Otthon cinizmust vacsorázik,
ez határtalan élvezet,
mert hiszen úgy sem, úgy sem érti
a kozmikus költészetet.
Gazda ember, ki jókorán kel,
de aranyat még nem talált.
S annál, ahogyan azt szeretnénk,
az ekéje mélyebbre szánt.
A szellemszikra dől belőle,
amíg majd nem verik agyon,
de túlságosan nagy a felesleg:
kívül is jut az ablakon.
Szépen borotvált papi képe
édes és egyúttal fanyar,
szolídan az óráját nézi
és mindig távozik hamar.
És végezetül róla szólva,
titkot is elárult a dal –
hogy néha-néha csókolóznak
édesen – Mara Jóskával.
Hát e soroknak írójáról
emlékezzünk-e versbe meg?
Lám, milyen zöldnek mutat mindent
az az átkozott szemüveg.
A nóta vége: talyigázás,
a város lassan elmarad
és ballagunk az éjszakában:
csillagok, csillagok alatt.
A két Jenő megérti egymást,
egynek is kár itt szólnia,
kettőnek felséges társulása:
az írón s az irónia.
1929.
[Az éjszakák csöndje…]
Az éjszakák csöndje: fojtott nyugtalanság.
Viharhántott fenyők zúgnak a hegyoldalon,
a patakok mormolnak itt is, ott is
és sietnek valamerre. Sietnek, sietnek.
Amikor vízvájta odumba menekültem
a farkasok elől, mikor tüzet gyújtottam
a barlangszáj elé: tűzzel falaztam be
magamat s zártam el mindenektől.
A tűzön túl: villogó, éhes farkasszemek,
rövid, homályos nappalok, hosszúra
nyúlt, csillagtalan éjszakák, fenyőzúgás,
kisértetjárás, mindent betöltő idegenség.
Tudom, hogy önmagamból nincsen út semerre.
Vörös tűz ropogja a remeték dalát.
S csak álmomban járok faluról-falura
örökbékét furulyázva a föld lakóinak.
1929. június 27.
Alkonyi beszélgetés
Csacsogtál, fecsegtél.
Föl akartál vidítani.
Édes meséket mondtál gyermekkorodról
és a tavaszi virágokról.
Az én számból hideg fuvallt
a méregzöld és haragvörös alkonyatba
s eszembe jutott a legendás madár,
ki a halott Krisztus töviskoszorúján csicsergett.
1930. július 20.
Gyakran várlak. Elüldögélek
Gyakran várlak. Elüldögélek olykor
órák hosszat is így: a messze hamvas
kékjét nézem, az ösvényt és az ormot.
Elfáradt szememet mihelyt lehúnyom,
érkezel… Ragyogó, napos mezőről
lassudan közelegsz: a régi hellén
földek játszadozó pásztor leánya.
Kebleden kifeszül habkönnyű inged.
Tejfehér, pamacsos bárányka kisér
mindenütt. Csupaszon tapossa tiszta,
barna lábad a friss füvet, dalolva
állsz meg kis kalyibám előtt s köszöntesz…
…Téli bús napokon másként jelensz meg:
Sápadt Északi Fény leánya. Vastag,
bolyhos és puha prém simul fehéren
vállaidra. Pihék halódnak ajkad
szunnyadó parazsán. Zöldfényű csillag
reszket álmodozón nehéz hajadban.
Kunyhóm fenyvesövezte ajtajánál
így állsz meg: havazó, tündéri éjjel,
csörgős szánnal, arany rénszarvasokkal…
1930. augusztus 8.
Alkony
Sötét lélekben régi muzsikák
bujdokolnak. A pásztorleány
szégyenére gondol s a kútra hajlik.
A márványlépcső fölött vadszőlő
boltozódik, sürjen, sötéten
s halott madarak hullanak belőle.
A nyirkos ég
foszlányokban, ijedten csüng.
A remete jár egyedül a
kihamvadt utakon. Eszelősen mosolyog.
Tömött lombokat keres –
elvérezni. Szeliden elvérezni…
1930.
Délután
Tágas és derűs délután volt.
Beültem a kioszkba, a tó mellett,
a sugáreső suhogva verte a vizet
s vakítóra mosta a hószínű hattyút.
Málnafröccsöt ittam karcsú
pohárból, – semmim sem fájt,
szerelmes is voltam, – jólesett.
Aztán harangoztam, csilingeltem
az ezüstkanállal: odajött
a főúr, neki is jókedve volt,
a szeméből láttam, hogy szeret engem.
Lássa, mondtam neki, ha most
költő volnék, verset írnék,
arról a fehér hattyúról egész
biztosan azt írnám, hogy olyan
mint egy álom a költő szívében.
Megkérdeztem: ha megnyerné
a kórház-sorsjáték főnyereményét,
mihez kezdene? Ő kacagott
és nedves lett dióbarna szeme.
Lám, lám, mondtam,
apró örömek közt botorkálunk a sírig.
1930.
Érted-é hangomat?
Ó, hallgatag napok és zúgó éjszakák világa.
Ha elhalok innen,
sohasem foglak téged viszontlátni.
Öreg fenyők!
Tavak,
hószínű tehénkék zsengefűves legelői!
Gioconda mosolya
bágyad a kihúnyó napsugárban.
Milyen messze vagytok ti, sohasem látott, mélyzöld tengerek.
Érted-é hangomat?
Biztosan közelgő, szelíd halál.
Érted-é a halálosan eltévedt vándorok szomorúságát?
1930.
Halottak napján
Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.
Országotoknak nincsenek határai,
nincsenek dimenziói, fájdalmai se;
mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,
mi balga gyászolók.
Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,
kéményeinket szélvihar döntse le,
holtak, testvérek, sírjatok értünk
hideg esőt!
Gyújtsatok lidérclángot házaink fölé,
melyek a mi novemberi sírjaink.
Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből
a feltámadást.
1930.
Hangulat
Elállt az esti zápor is.
A mély sötétben elmerültek
a gesztenyefa sárga lombjai,
e fájó, muszáj szeptember-bűnök.
(Életem: -)
A lámpafényen végigsurranok
és a homályban eltűnök.
Tán én is őszi fa vagyok,
csupa sejtelem, csupa álom –
S ha már levelem mind a sárba,
bűnöknek, harcoknak utána
a nyugalmat tán megtalálom…
Csapongnak itt-ott víg denevérek.
Esővert utca csillagfényben ázik
s nyitott ablaknál fehérkezű kislány
valami régi nótát zongorázik.
A dallam szünetén
kis tücsök ciripel.
Fejem lágyan a villanyfára hajtja
egy rámlehelő, fáradt esti bú -.
Ilyent érezett – tán a bibliában –
mikor egy este hazaindult,
a tékozló fiú…
1930.
Istenem, eljött hozzám
Istenem, eljött hozzám kicsi,
kékszemű kuzinom. Sok éve
feküdt teste a sírba, sok éve
lebbent fehér lelke az égbe.
Eljött hozzám és azt mondta:
szeret engem és napközben is
lát engem és szeretne több
mosolyt látni az arcomon.
Megsímogattam nagy szőke
haját s az szikrázni kezdett,
mint a csillagszóró a karácsonyfán.
Hófehér köpenykéjéből három
almát adott a túlvilági békesség
ízeivel. De nem engedte, hogy
őt magát megcsókoljam, hanem
huncutkásan megfenyegetett.
Aztán megigérte, hogy sokszor
eljön és végtelenné tágult
szobámban nagy, zöld csillagokkal
gurigáztunk…
1930.
Lugast építettem
Elmúlt idők árnya siklik a földre.
A babonák nagy szárnya suhog.
Szeretnék olyan biztosan lépni,
mint tegnapelőtt, erős körvonalú,
biztos világon. A testvérem nem ismer
fel engem, mikor vándorútamról
visszatérek s remegve mondja:
Lángol az arcod! Három szemem van
s egy virágba öltözött, néma lelkem.
Pedig a vándorbot már nélkülem is járna,
a szavak nélkülem is csengenének
az én erőm már kihullott belőlük,
s külön ösvényeken jár, bolyong.
Az üstökösök országa zenél,
mindenütt. Hátul a kertben lugast
építettem: nyirkos lombja mögött
a holtak lelkei szólnak azokkal,
akik ezután fognak megszületni.
1930.
Zavartan járok
Valami, valami elveszett.
De mi?
Zavartan járok a piros fényesőben,
Kútakba nézek s ódon könyveket
nyitok föl tétovázva.
A sarokban ócska gitár, –
fekete bársonyon fehér halálfő,
s eszembe villan:
Persze, meghaltál, édes…
1930.
[Légy Sbârcea, …]
Légy Sbârcea, – nem bánom,
Légy Claude Romanó, – nem bánom,
Légy Barcsai, – nem bánom, –
De ember vagy, ez a fontos
1936. november. 7.