A tündér rózsája
Tündértó tükrén ringatózol.
Reád ömlik az alkonyat.
Míg csónakod csacsogva csobban,
kezed leszirmolt darabokban
egy sárga rózsát tartogat.
Titok muzsikál a rózsában,
valami halkult élet-szikra,
de azt csak az hallhatja meg,
akinek az ajka remeg
s erősen rászorítja.
A Napkirály szeme-lehunytán
kihalnak a pompás színek –
Borzasztó a tónak tükre,
hináros, csúf, iszapos, szürke
és hideg, dermesztő hideg.
Hallgass reám, csónakos tündér,
könyörgés ez a nóta?
Forró kezed számkivetettjeként,
azt a lesápadt, tört rózsát, szegényt,
bele ne ejtsd a tóba!
1926.
A mese vége
1.
Kicsi Húgom, én elmegyek.
Jó volt tenéked
mesélni lassan,
illatos, álmos
rózsalugasban.
Kicsi Húgom, én elmegyek.
Szirom permetez,
hol lép a lábam
és sírni kell,
mert ez rosszul van,
mert ez bután van.
Kicsi Húgom, én elmegyek.
Míg eltűnök egy fordulónál,
nézzél utánam!
2.
Virágot dobtam, visszadobtad,
visszaráztál sok pazar szirmot
és most már minden sárba-rothad.
Hittem: örök szavakat ások,
ültetek el egy kicsi kertbe…
Most elverik a káromlások.
Szép volt a fehér kicsi oltár
és rászakadt az egész templom –
Én nem mondom, hogy oka voltál.
Csak siratom, hogy annyi múlt,
annyi kábító sziromjáték
szitálva, lassan földre hullt:
Csókok, szerelmes régi posták…
Dübörgött az idő-szekér
És patkós lovak eltaposták.
1926.
Allah il Allah!
Enyém az alvás, a szépség, a bánat,
de nevetséges lopott vágyaimból
nem értik meg az én romantikámat.
Nem értik meg, ha villan a gyilok
erős-kezű, vadszelű álmaimban
és száguldanak a riffkabilok.
Politika és régi May-könyvek
számum-oszloppá tornyosodnak föl
s valószínűtlen-furcsán rámköszönnek.
Allah il Allah! – satnyuló, kusza
oázisokból harsányan kileng
a sivatagok szennyes burnusza.
Két szemem villogna vad-feketén
s halljátok íme: leperzselt izmokkal
lennék Szahara fejedelme én,
nyihogó, ficánk, villám paripán
nyakamba fuldokolva kapaszkodna
egy szénfekete dús arab leány.
Futnánk, lihegve, csókokba omoltan,
boldog, lángoló fényzápor alatt. –
Az enyém lenne: nem kértem, raboltam. –
…Lassanként lámpák gyúlnak a hiú
utcák során s ajtódon bekopogtat
egy félénk, szőke iskolásfiú.
1926.
Altass el…
Húsvéti álmom vagy nekem,
szelíd, elképzelt távol árnyék,
akit sírva köszöntenék fel,
ha rátalálnék.
Éjenként a párnámon babrálsz,
sóhajod könnyű, alig vert nesz,
de ha kezemet feléd nyújtom,
már tovalebbensz.
Nővérem vagy, de nem vagy Nőm,
nővérem vagy, de nem vagy Vérem:
Tőled hűvös cirógatást
szabad csak kérnem.
Tüzes csóktól szétfoszlanál,
öncsaló őszi hazugsággá
s én koldus szívvel elmehetnék
búsan világgá.
Tüzes csókot nem adhat nővér,
tüzes csókot nem vehet álom… –
E versem okát keresem
és nem találom
Talán fáj, hogy csak húsvét-éjjel
mutatod meg szép sima orcád
s nem szólhatok még bolondabban
rajongva hozzád,
hogy nem ölelsz, mert nem születtél,
nem várhatsz érkező vonatnál,
…de tudom, hogy a temetőben
meglátogatnál.
Száz nőnek vagy kristály-vonása
lopkodott színes vonalakban,
amint egyszer húsvétkor, régen
azt összeraktam.
Erőm vehetik, megcsalhatnak,
ölhetnek majd asszonyok százan:
Te hűségesen fennvirrasztasz
csóktalan lázban.
Folyjon hát tovább csukott szemmel
ez a holdkóros kicsi játszma… –
Beteg vagyok. Altass el, álom:
Fehér apáca!
1926.
Boldog vizeken
Felülről csillagfény záporzik,
alul csobognak a habok.
Fantasztikus virág-hajóban
ketten ülünk. Boldog vagyok.
Csónakunk sárkány-alakú
könnyensikló kínai dzsunka;
krizantémos mennyezete
sziromesőt szór a hajunkra.
Boldog vizeken halkan siklik.
Messziről szent esti varázs
elénk muzsikál a partokról
s egy-egy dal minden csobbanás.
Mi már nem is vagyunk a térben,
minket már semmi meg nem ölhet.
Egymásra nézünk s eleresztjük,
vízbe dobjuk az evezőket.
Menjünk! Ezen a szép vizen
nincsen zátony és nincsen torlasz –
Átölellek és néha-néha
csókomtól halkan felsikoltasz.
Lelankadunk a csónak-aljra
fehér tébolyban üdvöt nyerve…
Alszunk… Most már lehet akármi.
Vihet a nagy víz akármerre.
1926.
Ha erre jössz
Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
szétdúlt lombjait mifelénk –
s hallanád dacos felzúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!
A vén templomot veszik körbe,
(az se tudja, hogy mire vár még…)
csupa zizegés, nyirkos ének,
csupa agg mese, csupa árnyék.
Most, hogy az ősz már fújdogál
és minden nyári szenvedélyt öl,
vágyódva esdek, hogy gyere:
hadd, meséljek a gesztenyékről.
Tegnap, amikor erre jártam
az alkonyatban egyedül,
hogy lombjuk már hervadni kezd,
elárultam véletlenül.
Oly búsan néztek akkor engem
ködön, esti homályon át,
mint egy virágzó asszony nézi
legelső szál ezüst haját.
Poézis volt és őszi szépség
szivemnek könnyes két vendége
s az egyik zúgó nagy fa alján
öreg koldúsként ült a béke.
Szemem behunytam… Most didergek
Félek, mert olyan nagy az ősz –
Csak tudnám, hogy kezed forró lesz,
ha véletlenül erre jössz.
Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
dúlt lombjait most mifelénk
s hallanád dacoló zúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!
Bizony mondom, ha sose égtél,
most fellobbannál, mint a láng,
s mert nem akarunk halni még,
halkan egymásra hajlanánk.
Szatmár, 1926. augusztus
Iluska
Iluskának nevezték a legelsőt.
A pincegádor védelme alatt
rózsásra gyúltan legeslegelőször
ő csókolta meg a homlokomat.
Tágranyílt szemét most is szinte látom,
amint símogat, sugárzón becéz.
Ki tudja, hogy ki voltam a szemében:
tán sárkánytgyilkoló János vitéz.
Mióta verseim árnyéka lettem
s életem árva ködbe-hullt vadon,
az Élet Vizét őszi éjszakákon
mélabús vággyal mennyit kutatom!
Hideg házak falára sírva dőlök,
bolondos mesék fáradt harcosa:
Emlék-rózsámat nincs hová bedobnom.
Iluska már nem támad fel soha.
1926.
Jegenye-soron
Senkisem vár az útam végén
és sehonnan ma el nem késem
és számolva az élet-fákat,
ballagok át a jegenyésen.
…Ez az első a gyermekségem,
(rózsás testen fehérke ing)
a Grimm-mesékből súg idézve
és úgy a múltba-lengve ring!
Ez a másik egy szürke nap,
első nóta a hegedűn,
a harmadik az első bánat.
Ez az első fekete bűn –
Ez a dicsőség, melyről hittem,
hogy feledtet és elvakít.
Ez a magos, ez azt jelenti,
hogy megcsókoltam valakit –
Ez a tömpe, hogy lelket-értőn
vissza soha senkise csókolt,
ez a száraz meg, hogy a nyári
sugarak csókja hiú bók volt –
Ez itt szomorú temetés,
halk zene száz emlék-tanyán;
ez a hajlott, zizegő-lombú:
könnyező, szelíd jó Anyám.
Ez itt talán egy sóhajtásom:
Jó a halál! Szép a halál!
Ez itt egy kétségszemű este,
mely de profundist kiabál – –
És számolom a fákat végig,
örök-kóborló torz bolond,
de miért mind-mind álmos árnyék,
groteszk imbolygás, borus gond?
Vagy még csak eztán ívelődik
Jövőm teltizmú ereje?
Aztán sáppadtan, döbbenten megállok:
Itt az utolsó jegenye!
Késő találkozás
Évek múltán véletlenül
együtt lépünk a kávéházba,
hol cigányzenét hallgatott
víg bohém szívünk ifjú láza.
Régi vijjogó hanghullámok
donganak újra körülünk
s egy márványeres kis asztalhoz
egyszerre némán leülünk.
Jön a pincér, hajlongva kérdez.
Zárt ajkunk szinte mit se kér,
csak plasztronjára bámulunk:
Milyen furcsa, milyen fehér!
Milyen elsüllyedt mese-tájék:
plasztronos tiszta hómező,
újság, versek, cigányvonózás –
S egymásra nézünk: “Ez nem ő!”
Bágyadtan az arcomba kémlelsz
és rádmered a gond, a kín,
vágyak, álmatlan éjji lázak,
kávéméreg és nikotin.
Közben régi bálokra gondolsz,
parfőmre, csókra, éjszakára,
mikor mámorba szundítottad
a sajgó szót, hogy árva, árva.
S míg téged altató mesével
bolondos száz emlék igéz,
belém szúr, hogy dús körhajadból
egy-egy ezüst szál is kinéz.
Valahol mögöttünk fog állni
víg ifjúságunk mosti képe –
s egyszerre gördül le a könnyünk
a keserű, rossz feketébe…
1926.
Kicsi rózsa…
Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.
Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.
Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.
Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.
Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.
Alkonyatkor a napba bámulunk,
imádkozva, míg eljön a sötét
és álmodjuk az egymás közelét.
S mikor szirmodat sóhajok se tépik,
egy friss harmatú, boldog éjszakán,
ketten, szótlanul felnövünk az égig.
1926.
Száll a pihe
Száll a pihe, száll, száll,
jönnek a versek, hullva-hullnak,
sok-bepólyázott rózsafára,
sápadt emberek kalapjára –
Száll a pihe száll, száll.
Olyan szép fehér minden álmunk:
Önnön bánatunk szemfedője.
Sziszegő, szomorú szellők szárnyán
felhős lelkünkből imbolyog,
hogy szebb legyen a világ tőle.
Csókolnak, sírnak, fehérítnek
énekelnek és szívre hatnak –
így rendelte a végzet el:
csak hulljanak a hópihék,
ha tudják is, hogy elolvadnak.
Hó-olvadásban hó-felejtés – –
a sárgolyón majd gonosz nyár ég –
a világ nem lesz soha jobb,
s mire jó ez a téli táj,
bánatos buta pihe-játék?
Száll a pihe, nincs felelet,
jönnek a versek, hullnak, hullnak,
sok bepólyázott rózsafára,
sápadt emberek kalapjára, –
Száll a pihe, száll, száll…
1926.
Szeptemberi strófák
Bánatos gondokkal becézem
távoli Eszmény-királynőmet
s döcögő kocsi párna-mélyén
összevonom a felöltőmet.
Be hideg lett! Fagyos az arcom,
gémberült kezem is hideg –
Jaj, ami bennem most felfázik,
miért nem fáj mindenkinek?
Talán forró valaki szája,
de ha parázsló tűz-igéket
akar susogni, súgja ma –
Holnap engem a vér sem éget.
Az Élet előtt áll kocsim meg:
Bútorozott álmos kis szoba,
de nemsokára fel is mondom
s nem látnak többet itt soha.
Akik nyomomban kocsizgatnak,
akik már jobban szeretnének:
azoknak csak emlék leszek,
pár felszeszélylő furcsa ének.
Eszmény-királynőm, hitem, álmom,
egyetlen forró szenvedelmem:
papírra írt név lesz csupán
és asztalomon ott felejtem.
Elől lefosztott szürke erdő,
bús országút, ködbe haló,
s egy vénhedt lóra rá-rámorgok:
Gyü, te fakó! Gyü, te fakó!
1926.
Mese egy más világról
Van egy világ, ahova elballagnak
lassú menetben minden levelek.
Leülnek s őszük víg tavaszba fordul
és ott kezdenek friss új életet. –
Van egy patak, kristályos, csacska-szájú,
az alja csupa drágagyöngy, fehér:
Odahull minden, a könnye a szemeknek
és az a patak mindennel felér.
Van egy liget álmaink éjjelében,
hol holdsugárban drága rózsa ring
és örökös a zsongító nagy illat:
mi elsóhajtott sóhajtásaink.
Fehér kis padon ül valaki némán,
kibontott hajjal, mindig nevetőn,
valaki, egy Lány, akit sohase láttam,
akit csak megálmodni volt időm.
Van egy világ, hol régen elfelejtett
melódiák zúgnak, zengenek
s azok is, melyek nem jöttek világra,
ahová egyszer – én is elmegyek.
1926.
Őszi lefekvés
Lesz-e még, lesz-e madárkórus,
mely víg ütemmel szívre vág?
Lesznek-e pazar gyümölcsösben
viráglángos cseresznyefák?
Véremnek lesz-e muzsikája:
valami új, valami más?
S jön-e leány a kert végéről,
csillagszemű, fehérruhás?
…Lepkék helyett lámpás szobámban
vergődő álmos kerge moly –
zsoltárt süvöltő szél-sirámok
s a lelkem csupa ködgomoly.
A szívem csupa ablakzörgés,
és őszutón jéggé mered…
Csicsergés, csók, cseresznyefa:
Álmos vagyok. Isten veled!
1926.
Száll a hinta
Kicsi lélek, drága lélek,
lelkem ritka társa,
itt ül mellettem hallgatag,
mint mesebeli halk alak
és kész a ríkatásra.
Messze Ő, csak lelke itt,
így csöndes alkony-órán:
Simító, könnyes égi kincs,
hogy ne fájjon, ha senki sincs,
aki lehajol rám.
Míg nézzük egymást csöndesen
s az óra ütni hangol,
reánk talál vigasztalón
és átvibrál az asztalon
egy kis sugár a napból.
Aranyfonál, kis deszkaszál,
fényes égi hinta:
illeg-billeg fel s alá,
mintha gondunk hajtaná
és hintázgatni hívna.
Kicsi lélek, drága lélek, –
akkor összenézünk –
elhintázunk estelig,
örömmel minden megtelik
és kacagás a mézünk.
Sikongatunk szellem-szóval,
kéz kezet keresve!
Száll a hinta, röpve száll! –
míg eltörik a deszkaszál
és rám borul az este.
Szatmár, 1926. április
Versenyfutás
Vidám cimborák, hej, ki tudja, hányan
indultunk hajdan a versenyfutásra,
gyermekkor-zenés tavasz idején!
(…Lehajoltam egy nyíló ibolyáért
és utolsónak érkeztem be én.)
Ősszel futottak, nyargaltak tovább,
mert csalta őket arany csörgetéssel
valami távol, piros kikelet!
(…Én rekviemmel sirattam a kertben
néhány húnyt-szemű sápadt levelet.)
Vijjongó szélben pihék szállingóztak
és ifjú torkok vígan kurjantották:
Előre, hajrá, aki célhoz ér!
…Én letérdeltem a havat csókolni,
mert olyan kedves és olyan fehér!
Most itt vagyok és egyedül vagyok.
Idáig hallik lábuk dobogása,
amint csörtetnek árkon-bokron át –
Hadd jusson célhoz áldással, örömmel
minden rohanó régi jóbarát!
Én fáradt vagyok. Fel sem állok innen,
csak kinyújtózom édesen a földön,
a süppedő, nagy hómező felett…
Talán megfagyok… szépet álmodom…
Neked ajánlom, Uram, lelkemet!
Szatmár, 1926.
Mélyebb óra
Múzsámnak hiszlek, kis tavaszi árnyék,
és leborulva meggyónok Neked
és úgy nézek Rád, mintha messzi járnék.
Tépjük az utált kacajt szerteszét,
mert mindig meghoz egy-egy mélyebb óra
vidám mesére szomorú mesét.
Tudod, kérkedni Bábellel akartam,
felhőkbe tűzni, égbe vágni tornyot –
Estig fölraktam, – reggel összeomlott.
Vakultan néztem a Napot, merőn
kezembe zengő harsonát ragadtam
és furulyázni sincsen már erőm.
Hittem, hogy büszke, ritka csillogásom
végigseper az éjszakai kerten,
s ablakomból a gyertyát is levertem.
Világhódító széles álmaimból
nem hull szivemre semmi, semmi más:
asztalra-hullás, sirva-vigadás.
Nagyot akartam, haj, – semmit se tettem,
s minden mentségem bolond, buta kérdés:
Hát tudom én, hogy beborul felettem?
Hajnalból alkony, aranyból hamu,
tizenkilenc év dérmegverte csokra…
Ha Neked adom, nem mégy vele sokra.
Kicsikém, most már semmit se nyerek,
nem leszek soha szép, titáni lélek,
csak egy elfáradt, agyonsírt gyerek.
Átkozva mellemet se verdesem,
csak melléd hullva, szürke rímruhában,
elpanaszolom, lágyan, csendesen.
Kiöntök Néked minden bánatot
s vigasztalásul, úgy-e, – lázas főmet
jó hűvös kézzel megsimogatod?
Szatmár, 1926. február
Mesém
Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy született, mint még senki más:
könny volt és gyöngy volt: igaz valaki.
Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki titán volt, ha törpének is látták,
s hegyeket akart mélybe hajtani.
Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki semmit se tett soha mégse, mégse,
csak siratta a lelkek szörnyű rosszát.
Gondolok egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy halt meg, hogy júniusi éjen
hulló csillagok agyonzáporozták.
Szatmár, 1926. március
Piacon
Vásári ünnepe
tarka meznek –
emberek adnak,
emberek vesznek.
…Sápadt vagyon, Istenem!
Bele volt vágva
a Béke írása,
a Nyugalomnak címere –
Mi a nagy világ ahhoz képest? –
Ki látta-? Ki látta?
Elvesztettem egy tízfillérest!…
Szatmár, 1926. március
Elbúcsúztunk
Álmomban találkoztam önmagammal.
Nem emlékszem, hogy alkony volt, vagy hajnal,
de úgy, úgy csodálkoztam magamon:
Fejemet gyönge fény övezte meg,
mankón jöttem és békét mosolyogtam,
kuszált szakállú, hófehér öreg.
Eltűnt a fény,
amint átölelte a másik én,
aki a dal,
a fiatal –
…könnyárban úsztunk… –
Álmomban találkoztam önmagammal
és – elbúcsúztunk.
Szatmár, 1926. március
Kusza álmokban jövőm királysága
Az éj dühöngő orkán-zuhatagban
ablakomra hull
és nézek, nézek… fullasztó sötétség…
Fáj, – kínoz furcsán, álomtalanul –
Úgy zúg a szél –
Szobám sarkában árnyékhad lapul –
Én dermedetten, zsibbadtan szövöm
kusza álmokban jövőm királyságát.
…Sóhajból lesz a palotám,
hullott őszi levelek
zörgő aranyából
és fagyott könnyből metszett ablakán
messzire lengő, ködös őszi fátyol
és a trónuson vérszínű bársonyban
csak én ülhetek, én, – a király!
…Vagy kincses nagy teremben
muzsika ömlik a szívünk felé –
Gyémánttal kivert aranykoronával
ül szembe az Édesanyám,
kezem kezébe –
Koronás fejét nem csüggeszti mélyre
és nem zokogja vörösre szemét,
mint szokta mostanában.
…Vagy csodakertben sejtelmes virágok,
azután erdők vad-illatosan.
A fákon pici mókusok vigadnak
ropogtatva a mogyorót.
És én (hatalmas nagy uralkodó)
hancuzni fogok boldogan, napestig
egy szőkehajú, kékszemű kislánnyal.
A levegőben Isten-béke szárnyal.
Ez lesz álmaim birodalma,
amit elértem:
valóba rezzent vágyam szép világa,
hol a nagyvilág oldott szemkötéssel
nézi a boldog, ujjongó valót:
ahol
felharsan egyszer hitem harsonája,
forrón átgerjed, felbuzog a vér
és elzengi a vágyva várt igét,
hogy szép az élet,
szebb, mint az álom!
Evoé, zengő, mesétringató
gyönyörű világ!
…Sötétség leskel,
terhelten jajgat éjszakai bútól,
rekedten, durván bele-belereccsen
a bútor –
A szél dörömböl, zúg, süvítve fú.
Szívem csitítom: Elég! Csend legyen!
Imádkozz, aludj, aludj, kisfiú!
Szatmár, 1926. április
Telefon
Szívünk két kicsi piros kagyló,
egymásra-gondolásunk
a drót:
és fölcsengetjük egymást néha
s beszélünk együtt annyi jót.
Ha viharos az éj,
elemek hada zúgva lázad,
a szél
rázza, tépi a telefonpóznákat, –
ha országa kél
pokoli jajnak,
ha milliók halnak, –
mi elhisszük, hogy kéz szorít kezet
és éjen át és viharon át
repül százezer boldog üzenet.
Hajnalra ébred
a nagy viharok éje,
aztán új sötét jön
újabb viharral,
de szívünk titkos dróthálózatát
nincs hatalom, mely összetépje.
Szatmár, 1926. május 2.
Tizenkilencedik születésnap
Eső után volt, – kopott mese már, –
hogy gyerekesen, szenten,
imádságosan daloltam az erdőn
és gombázni mentem.
Eső után volt: sáros volt az erdő.
A vadgombákra soha rá se néztem.
Csak énekelt a szám,
a jó gombák meg elbújtak előlem
és csak nem gyűlt a mesebeli szám.
Alkony felé volt, homályos az erdő.
Tizenkilenc a mesebeli szám.
Most megtaláltam annyi hosszú lesben,
de nem tudom már,
hogy minek is kerestem,
s miért ennyi a mesebeli szám?
Állok az erdőn, alkonyat felé,
esőutáni szép szomorúsággal,
térdig sárban –
Megvan a kincs és hiába töprengek,
hogy kinek nyújtsam kis gyékénykosárban.
Szatmár, 1926. május 17.
Végzetem…
Tétováztam egy kis ablak előtt.
Zengett a zongora,
sírt a hegedű –
Bemenjek-é? Ne menjek-é?
Vágytam látni a Muzsikát
és szívemre ölelve
szólni:
“Muzsika! Szép Muzsika!
Ha menekülnék néha innen,
Te légy a gát!
Maradjunk együtt mindörökké
ritmusos éjben,
mámorban, kéjben, –
Te légy a társam!”
Lestem, lestem a Muzsikát.
Aztán őrült nagy biztonság csapott rám,
hogy találkoznunk kell nekünk ma ketten…
Kezemet a kilincsre tettem…
Most vagy soha!… –
Utolsót sírt a hegedű,
s elhallgatott a zongora.
Szatmár, 1926. május 17.
Vihar
Sötét van.
Úgy vergődnek a fák
a tépő zivatarban –
Úgy sírnak az ágak,
ha ablakomra vágnak.
Néha a vágyak őrült forgatagja
süvölt – útjából
mindent elseperve –
Hömpölyögnek, átkozódnak
nagy fekete felhők
s borzasztók a világos pillanatok,
mikor
agyig hasító villámfénynél
felbukkan annyi kétség-barrikád.
Kicsi Lány!
Félek a vihartól,
félek magamtól…
Borítsd reám
nagy szőke hajad védő sátorát!
Szatmár, 1926. május 21.
Palotád előtt
Vállamon volt a legtisztább palást:
Királynőm, tőled kaptam meghívást.
Mentem. Azt hittem, félálomban alszom
és rajongástól hajnallott az arcom.
Ruhám fehér volt, messze ragyogó,
mint a szűztiszta januári hó,
a mező pelyhes szirmot szórt elém,
cipőm is hab volt, könnyű hattyúprém –
ibolyás szemem nyílt volt tágra-végre…
…S viharszekerek gördültek az égre.
Jégterhes ponyvák lobogtak-lebegtek,
hírnökei morajló fergetegnek,
rikoltó szélben sírt a meghajolt ág,
s az ég ívét villámok hasították.
Messziről láttam, mintha fénylene
gyémántkastélyod márvány lépcseje.
Messziről láttam: elébem lobog
Királynőm, a Te tiszta homlokod.
Hiába láttam, ijedelmes lázban:
viharban hulltam, tépődtem, megáztam,
szennyes víztócsák csúf csókja nyomán
szertemállott a hattyúprém topán,
ruhám patakzott, sáros lett a térdem,
szent kastélyodat mielőtt elértem.
Most bánatom a fellegekbe nőtt
és itt ülök a palotád előtt.
Könnyem folyik, akarva-nem-akarva,
ülök némán és rongyokba takarva.
Kezem ajtódon sohasem kopogtat:
nem érzem magam többé meghívottnak,
mert herceg voltam, most koldus poéta. –
S csak egy vibráló remény kérdi néha:
…Ha nyílnának a kristályablakok
és meglátnád, hogy némán zokogok,
megéreznéd, hogy gyermek vagyok, gyermek,
és szeretetért, csókokért didergek, –
hogy nyirkos estben hideg és homály lőn:
Jaj, behívnál-e akkor, én Királynőm?
E képtelen-szép-álom ad erőt,
s hét napja ülök palotád előtt.
Szatmár, 1926. augusztus
Papírhajók
A folyó partján, melyet ismerek,
mint múltam halkan dongó vízimalmát,
szokatlan látvány: két kicsi gyerek.
Égszínkék szemük összemosolyog
s mennyországosan, báránykásan villan
benne valami igen nagy dolog.
Hófehér testük habosszirmú csókra
boldogan terül el a parti fűben:
Papírhajókat tesznek a habokra.
(Emlékező kiváncsiságban égek:
hisz csináltam ezt én is valaha
s olvastam én is Andersen-meséket.)
A folyó csörgőn, fodrozódva vágtat.
Beleteszik a kis papírhajókat,
s a kis hajókba ólomfigurákat.
Az elsőbe egy matrózlányka ül,
de visszanéz, mert íme, a másikban
kéményseprő ül búsan, egyedül.
Szivárog a víz, benne állnak térdig –
Fut a két csacsi kis papírhajó,
de egymást utól sose, sose érik.
Rátapad szeme a két kisgyereknek,
míg eltűnik egy messzi fordulónál,
s akkor riadtan összepityeregnek.
És gondolatban én is vetem-hányom,
hogy minek kell még könnyezni is néha
egy kéményseprőn, meg egy kicsi lányon.
Szatmár, 1926. augusztus
Kóbor diák naplójából
Eső korbácsol, szélvihar sivit –
Hurrá, gyerünk sétálni egy kicsit!
Kalapomra vág – átkozott dolog! –
Garabonciás-köpenyem lobog.
Nem könny csorog az arcomon, de bátor
augusztusvégi éjszakai zápor.
Minden elmúlt dac a szívembe gyűl:
Hej, szép így futni verten, egyedül,
Könnytelen lázzal, mint egy régi szittya
s tudni, hogy kezem senkise szorítja.
Hajrá, a házak tűnve elszaladnak –
s ni, – be ismerős ez a kicsi ablak!
Emlékmeresztő sikátorközön
a muskátlihoz már semmi közöm,
mert futni kell s csak egyedül szabad. –
Ottfenn recsegő villámfény hasad:
amerre futva végighaladok,
kitérnek éjji gyanus alakok
és szélvész szárnyon a szó bugva jár:
Kóbor diák, csuhaj! – viharmadár!…
És egyszer mégis meg kell állni.
Reszketve elhagy az erőm
s egy rideg lámpa oszlopához
neki kell dőlni lihegőn.
És egyszer éjbe-ájult lelkem
mégiscsak átokkal fizet
és jó lenne egy meleg kis zug,
hol lerázhatnám a vizet,
ahol sírni, sírni lehetne
és esti imát mondanánk
s szemembe békét hunyorgatna
vidám forró kemenceláng.
Felednék ázott temetőket,
rémsuhantató sírokat – –
Egy puha kezet éreznék csak,
mely nővérkésen símogat.
És fölengedve susoghatnám:
Madonna, testvér, kedvesem! –
és angyaltlátó kisgyerekként
elszenderülnék csendesen…
Hajrá, hajnal jön s újra éj!
Hajrá, rohanni kell tova!
Ne remélj, pajtás
kóbor diák:
Minden kapun retesz komorlik
s az eső nem áll meg soha!
Szatmár, 1926. augusztus 23.