Hálaadás
Köszönöm, Istenem az Édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az Édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az Édesanyámat.
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az Édesanyámat!!!
A Paradicsom kapujában
Az ősi átok megfogant.
Alant vagyok, mélyen alant,
emészt az ópiumos város,
elmém zavart, beteg, homályos,
fuldoklok lázzal, szörnyüképen,
patakban szakad verejtékem,
túrom a földet, mint a féreg!
S a paradicsom kapujába
minden este visszatérek.
Bentről álom-illatok szállnak,
rejtélyek, titkok muzsikálnak
s várom, hogy néha idekint
hüvösen, lágyan rálegyint
egy halk lehellet, bús, iromba,
vérrel izzadó homlokomra
és én kegyelmet sírva kérek.
A paradicsom kapujába
minden este visszatérek.
Bent erősbül egy halk futam
és hivogat szomoruan
a könnyes zene mámorával, –
de angyal áll a kapuban.
Ószövetségi kemény angyal,
haragos tiltó mozdulattal
s kezében lángpallos feszül.
S hajnalig nézek a szemébe
őrülten, tehetetlenül.
Annuska névnapjára
Az ünneplők közt úgy hiszem talán, hogy
Szabad nekem is pár szót szólanom,
Érzelmeimnek halvány képét adni
E régesrég várt kedves névnapon.
El nem mondhatnám szóval úgyse mindet,
Elmém beszédre bármiként szavaz:
Mi legnagyobb tért, szíveket betölt ma,
Ajakra, nyelvre rá nem férhet az.
Elég lesz ennyi: őszintén, szivemből
Kivánom én a boldogságodat: –
Nem mondom, hogy rá egy felhő se menjen
Egy hosszú-hosszú emberlét alatt…
Hiszen ha nincsen felhő, nincs eső sem,
Könny nélkül lelkünk nem termékenyül
S a legnagyobb csapástól óvjon Isten,
Lélektől, mely nem érez, nem hevül!
Szeresd az Istent, s a mi szép hazánkat,
Szeressél engem s hű barátidat,
Kik Veled vannak teljes életedben
S boldoggá tenni úgy óhajtanak!
Szálljon bár el sok évtized fölötted,
Érjen bár bánat, tépdeső vihar,
Szíved maradjon érző, fásulatlan,
Lelked maradjon mindig fiatal!Őszinte szeretetettel: D. Pityu
1923. július 26.
Kétféle imádság
Este van, sötét van,
Imádkoz a gyermek:
“Én édes Jézuskám,
Kérésemet tedd meg!
Szép kicsi falovat
Láttam meg a boltba’
S oly igen szeretném
Ha az enyém volna.”
Este van, sötét van,
Imádkoz az asszony:
“Gondviselő szemed
Felettünk virrasszon!
Sorscsapás, betegség
Bennünket ne érjen, –
Segíts, oh segíts hogy
Meg ne haljunk éhen!”
1923.
Pünkösdi várakozás
Kész a világ,
Feszült, ünnepi várás
Terjeng felette.
Halotti csend. Csak néha-néha
Sóhajt az Isten lelke.
Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét…
De jaj, sötét van,
Mélységes iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez…
…Most váratlanul vágyón megvonaglik
és felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet:
Legyen világosság!…
És ismételik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva…
És nagy szavát az Úr – kimondja!
1924.
Édesanyám keze
A legáldottabb kéz a földön,
A te két kezed jó Anyám
Rettentő semmi szélin álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
S a fényes földre helyezett…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld,
Hányszor csordúlt a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa, csupa szeretet! –
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanított,
Felmutatott a csillagokra,
Úgy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Lábam alól, ha néha néha
El is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod: a vétek szörnyü rút! –
Ne hidd, Anyám, ne hidd, hogy egykor
Feledni bírnám ezeket!…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Oh, hogy így, drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még.
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! –
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!
A legáldottabb kéz a földön
A te két kezed, jó Anyám!
Mindenki áldja közeledben:
Hát én hogy is ne áldanám?!
Tudom, megáldja Istenünk is,
Az örök Jóság s Szeretet! –
Némán, nagy, forró áhitattal,
Csókolom meg a kezedet!
1924.
Mamuska nevenapján
Tudod-e, hogy milyen
Nagy a csillagtábor?
Tudod-e, hogy hány kis cseppből
Áll a nyári zápor?
Hány homokszem fekszik
Tenger messzi tájon?
Ezeknél már nem lehet több
Csak a kivánságom:
Ahány csepp esője
Van a fellegeknek
Annyi legyen azok száma,
Kik Téged szeretnek!
Fenn a magas égen
Ahány csillag fénylik,
Annyi öröm legyen társad
Az életen végig!
Ahány homokszem van
Tenger messzi tájon
Édesanyám, a jó Isten
Annyiszor megáldjon!
A zárda udvarán
Némán suhannak, fehér fátyol rajtuk,
Halk léptük alatt megremeg a rög,
S míg olvasójuk csendesen csörög,
Szűzi fohászban mosolyog az ajkuk.
Már alkonyat van, félig-meddig este –
Széjjelömlik a gesztenyefák árnya –
Beyer kótákat gyakorol egy lányka
S üteme szépen elsimul a csendbe!
Fapadon ülök én, az idegen –
S a nagy káoszt vándorolva járom
Megpihenek e boldog szigeten!
Liliom-illat árad szerte frissen
És olyan minden, mint egy édes álom
És érzem, hogy most itt lebeg az Isten!
1924.
Új imádság
Nézd én Uram, a lázas világnak
Hörgő mellében vonagló kín dúl –
Csontkezü Halál végigsimítja,
S torzzá meredten oszlásnak indul.
Kezedtől emelt roppant nagy égbolt
Hiába lövell szent, ölelő fényt:
Sóhajtoz a föld a hideg űrben
November esti zord temetőként.
Sötét ravatal, lobogó gyertya…
Hajdan édenkert, mily árva, mily bús!
Könyörülj rajtunk, gyere mihozzánk;
Életet osztó, irgalmas Krisztus!
Rád néz a halott üveges szemmel,
Érintésedet epedve várja –
Életre vár, mint temetett Lázár,
Naimi ifju, Jairusz lánya…
Gyere hát Krisztus! Könyörülj rajtunk!
Nagy, erős hangon mondd ki igédet:
A megfagyott vér pezsdüljön újra!
Haljon a Halál, éljen az Élet!
1924.
Uramisten!
Uramisten, ki verset írsz,
különös verset, elbeszélőt, –
hallgasd e szót, e furcsa-kérőt,
mit egy szereplőd súg füledbe,
Uramisten, ki verset írsz!
Azért kell máma szólnom Hozzád,
mert éj van, a nap nem ragyog
és én oly kiváncsi vagyok
arra a titkolt folytatásra –
azért kell máma szólnom Hozzád.
Nem felejtem el sohasem,
megtanultam. A nóta régi:
te írtál engem, tudni, élni
szeretni, sírni, imádkozni, –
Nem felejtem el sohasem.
Velem Te bármit tenni bírsz!
Gyászmenet lesz, vagy fürge tánc,
ballada lesz-e, vagy románc
költeményednek folytatása?
Uramisten, ki verset írsz!
1924.
Vén templom árnyas gesztenyékkel
Vén templom árnyas gesztenyékkel!
Kérdésekre vagy komor válasz,
míg falaidat körbe járom;
ki az idővel harcban állasz –
vén templom árnyas gesztenyékkel!
Vén templom árnyas gesztenyékkel!
(Repül a perc: egy, kettő, három…)
Templom vagyok a templom mellett,
ki falaidat körbejárom,
Vén templom árnyas gesztenyékkel!
Vén templom árnyas gesztenyékkel!
Mindegy: öreg, vagy fiatal:
az Isten egyként lefigyel ránk,
s az élet egyként viadal; –
Vén templom árnyas gesztenyékkel!
1924.
Alázatos, könyörgő zsoltár
Jóságos Isten, áldottszívű kertész,
ki minden reggel átsétálsz a kerten,
akit csodálunk gyökereket verten
figyelj: egy dudva zsoltárt énekel!
Jóságos Isten, áldottszívű kertész –
Szirmaim nem szép, pompás csillagok;
csak egy tövises, csúf növény vagyok,
lekonyult, béna, bús, haszontalan.
Dudvának hínak. Mindenek gyűlölnek:
megtűz a nap és kínoz a hideg,
mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,
s én – mégis élni, élni akarok!
Mert, látod, mégis szép a madárének
és mégis szép a tavasz, illat, fű, rög,
s a kis méhecske énnekem is zümmög
és élni, élni, élni akarok!
Jóságos Isten, áldottszívű kertész!
Nekem nem árthat, aki örömest öl,
Csak Te ne bánts, ne tépj ki gyökerestől:
a kis dudvának legyen irgalom!
A fájón-édes élet napjai
legyenek mind-mind kiürített kelyhek,
s Te légy, akinek zsoltárt énekeljek,
míg lassudan a kerten áthaladsz!
S a kis, szomorú, mihaszna dudvára
kérlek Istenem: – olykor rátekintsél,
s az több lesz neki minden drága kincsnél!
Ne tépj ki Uram! Élni akarok!
1924.
Golgotán
Tépő szeg van a betűben, dalban,
a zengő nóta zord fakereszt –
Meghívogatnak csókosan, némán
s halni kivánva ezen a szép fán,
én sóvár szívem el nem ereszt.
Keveset jártam, mégis lankadtam,
s dőlni szeretnék valahová –
Érdes bitóhoz simulva mennék,
ha fájna is, de rajta pihennék,
csukott pillákkal, nagyon soká.
Furcsa vágyamat magam csodálom:
minek is tövis homlokomon?
Nagyon zokogva, nagyon szeretve
borulok rá a kemény keresztre,
s szálkás derekát megcsókolom.
Vedd, Sorsom, vedd a súly-kalapácsot,
csendüljenek a dalos szegek:
mielőtt az éj fátyolát vetné,
ritmussal törd a csontomat ketté,
s rímekbe halkult halott legyek!
Szépen szeretem ezt a világot,
azért teszek most ilyen nagyot:
mindent adva és semmit se kérve,
fájdalmas szépen meghalok érte, –
de harmadnapra – feltámadok!
1924. szeptember 11.
Az ajándékozó Isten
Nesze, kis fiam, játék!
Ne búsan, félve vedd,
hiszen oly nagyon fényes:
örüld az életet!
Köszönöm szépen!
Nesze, kis fiam, játék!
Fogadd: el nem töröm!
A habnál is fehérebb
és úgy hívják: öröm.
Köszönöm szépen!
Nesze, kis fiam, játék:
egy kicsit fekete,
egy kicsit különös,
de eljátszhatsz vele!
Köszönöm szépen!
Nesze, kis fiam, játék:
csontból van és hideg
és kaszát tart kezében,
de jó mindenkinek!
Köszönöm szépen!
Köszönöm szépen!
1924.
A gyöngék imája
Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.
Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz,
csak gyönge, nagyon gyönge.
1924.
Óda az édesanyámhoz
Dicsértessél ma Te is itt a földön,
mert esküszöm, hogy nagyon nagy a Lelked
s a földi szívek földig borulását
Te mindenkinél inkább megérdemled.
Nézem, látom a teltzsákú sok évet
és érzem: nekem már semmit se hagy,
de büszke leszek mindéltemig arra,
hogy Te vagy nekem az, aki Te vagy.
Te vagy az, aki mindenkinek ad,
a szenvedőknek virrasztást, vizet,
Te vagy, akinek mindenki adósa,
s akinek jóval senki sem fizet.
…Hadd legyek én hát az igazi zengő,
kis, régi gyermek rombadőlt tanyán
és harsogjam el hozsannás hitemmel:
Dicsértessél, dicsértessél, Anyám!
1924.
Karácsonykor
Találjátok ki: mire gondolok?
Arra, hogy ott künn hófehér a táj
és közeleg a szép mesés karácsony,
s valami fáj.
Sok-sok testvérre gondolok,
kik görnyednek az átoksúly alatt
és velem együtt nézik a karácsonyt
és a havat.
Az élet sürgős utain
be mennyi minden tarkaság elér
és milyen ritkán jön egy igaz ünnep,
ami fehér!
Azután arra gondolok,
hogy hoz-e most a kis Jézus fenyőt?
és jaj, de máskép irnám ezt a verset
tíz év előtt…
1924.
Karácsonyi utazás
Készülődés.
Karácsony közeleg.
Én állok itt az ablakom előtt
nézem a halkan pihéző havat
s egy kis bokrétás, száradó fenyőt
törögetek.
Ma szívem is van,
Meg-megdobban a kabátom alatt
és csilingeli ezer kicsi csengő:
Karácsony közeleg!
Karácsony közeleg!
Útban.
Csodálkozol:
Te balga kis fiú,
ma oly vígnak látszol!
…Csillagsugáros betlehemi éjben
hívogat máma engem is a jászol.
Megyek! Megyek!
Az ajkam úgy dalol,
míg csörgős szánkóm megáll valahol,
s letérdelve a kis Jézus előtt,
átnyujtom neki igaz ajándékul
ezt a kis tépett, száradó fenyőt.
Kérdezem.
Mondd, kis Jézuskám
Decemberfagyon, szélen, havon át
miért nem hozhattam Neked
egy csokor édes, piros orgonát?
Most minden, minden fenyő és moha.
Pedig tudom, hogy szereted a májust
és Teneked is szebb az orgona.
Az ünnep.
Mennyből az angyal!…
Égnek a gyertyák.
Kacag az ének, terítve az asztal – –
csak fáj, hogy sohse találkozik össze
a karácsony az orgonás tavasszal.
A kis Jézus beszél.
Én szeretem a sápadt arcot is,
én szeretem a könnyes szemet is,
cirógatom a mellrebágyadt főt.
Akinek nincsen tettre kész,
merész,
lüktető, harcos piros orgonája,
az hozzon egy kis álmodó galyat,
sóhajtva-síró imádság-fenyőt,
s az én kezem megáldja…
Hazafelé!
A gyertyák elalusznak;
a távolodó kórus
altató, bűvös simogató mákony…
Repül a szánkó,
csörgős csengője csilingeli csendben.
Édes Karácsony!…
Tündér Karácsony!…
Boldog Karácsony!…
1924.
Szilveszter éjjel
Kezemben toll –
fehér papír előttem
s valami nagy, ünnepi várás
terjeng a levegőben.
…Hát mit tegyek?
Öltözzem gyászruhába
és sirassam az öreg évet,
melynek sírban a lába?
Vagy hófehér
tündöklő ruhát öltsek
és menjek az újév elébe
mint Krisztushoz a Bölcsek?
Hát mit tegyek?
– Számot vetek a múlttal
és megszületik a világra
ez az ici-picike új dal.
1924.
Emlékül
Haracsek József emlékkönyvébe
Sokszor imádkozom:
Áldja meg az Isten,
akiket még eddig
soha jobban nem vert –
Áldjon meg az Isten
minden szenvedő,
jövő-magot vető,
béke-szerető,
vendég-szerető,
igaz magyar embert.
1925.
A harangozó
Halkan zengő furcsa hang!
A szívem nem is szív talán,
hanem ijedten kopogó,
csengő, bongó, csilingelő
ezüst harang.
De ki rángatja úgy,
mintha szélvihar rázná,
földrengés lökné?
Ki kongatja ilyen lázasan
örökké,
örökké?
Mondjátok, hogy bolondot mondtam,
de én tudom,
hogy két gyémántgyűrűs,
sima fehér kéz
harangozó egy kis templomban!
1925. április 27.
Harangzúgás
Felhők.
A színük ében
és sivító széltől kavarva
jönnek sötéten.
Zokogva, hörgőn
sírva, könyörgőn
zúgnak a harangok.
Zúgnak csapatban
és felettük az ég haragja,
a villám
cikázva csattan.
Most jó lenne aludni
meleg párnáján egy nyugalmas zúgnak,
mert jaj! – az ég sötét
és földig bókolnak a fák
és fenyeget a jégeső
és a harangok zúgnak!
…A felhők gomolyogva jönnek
és a harangok zúgnak.
Szatmár, 1925. április. 27.
Az utolsó litánia
Olyan szomorú; elmúlik a május
és múltba-hal az orgona-búgás
és üressé lesz sok-sok délutánom.
Tömjén-füstösen ragyog be a nap
a fehér-arcú, néma Máriára,
gyertyák lobognak, villanyszemek égnek
és jázmin-csokrok esőzik a szirmot
a fehér-selymű oltárterítőre.
Nézek a finom templom-ködön át
a fehér-arcú, néma Máriára
és elmondom Neki
a legutolsó szép litániát!
Titkos értelmű rózsa,
Könyörögj érettünk!
Dávid királynak tornya,
könyörögj érettünk!
Elefántcsont-torony,
Könyörögj érettünk!
Mária aranyház
Könyörögj érettünk!…
Úgy sajnálom, hogy elmulik a május
és multba hal az orgona-bugás
és úgy sajnálom
a permetező jázmin-szirmokat
meg az utolsó szép litániát!
Szétfoszlik, mint egy tavasz-éjji álom
és üressé lesz minden délutánom.
1925.
Angelus
Angelus Domini
nuntiavit Mariae.
S pár alázatos szóval
elvégeztetett,
hogy ragyogjon fel a fény a föld felett!
Pár csendes szóval elvégeztetett,
hogy ne szülessék ember,
ki bízó szemmel égre nézni nem mer!
Hogy oszoljon az ősi ködös átok
és legyenek a földön
lobogó hajú,
ujjongó szavú,
kacagó dalú
kékszemű diákok!…
A földre tüzes Nap-szem nevetett;
Angelus Domini
nuntiavit Mariae –
és Alleluja: elvégeztetett!
1925.
Nyárdéli harangozás
Bimm-bamm!
Mindegyik hangja mázsás kondulás,
nehéz, mozsaras ágyú-dörrenés.
Bimm-bamm!
A lég gomolygó, izzó párázatában
fekszik a földre, s égnek a kövek.
Bimm-bamm!
A sűrű massza nehezen surolja
a harang lassan megrendülő nyelvét.
Bimm-bamm!
A nyári dél tikkasztó melege
enszívemet is abroncsként szorítja.
Bimm-bamm!
Mindegyik hangja mázsás kondulás,
mozsárágyúknak nehéz dörrenése.
1925.
Kálvária
Vén hársfasor állja a templomot körbe,
lombjai árnya mint sötétzöld sátor –
Hej, igazi magyarok ezek a hársfák,
hős, leveles tábor ez, – egyenes, bátor.
Ha távolabb csendesen mélázva állunk,
megüti fülünket orgonás ének
és úgy látjuk végig a magyar hársfákat,
mintha lassan a dombra mennének.
Mennének szomorú, egyenes sorban
mint tört népek nagyja, ki megváltást vállal
és mutatnák magukat széles e földön
és mennének szállni a néma halállal.
Mi távolról mélázunk Nagypéntek álmán,
s hogy szebb lenne lelkünk, ha Húsvétra várna
még kétezer év előtt keresztfák mentek,
most magyar fák mennek a Kálváriára.
1925.
Vasárnapi nagymisén
És akkor jött egy imádós nagymise,
illatos, zúgó, színes, mint a többi,
s te érezted, hogy ez a lassú ének
életedet és szívedet betölti.
Az igaz Isten tiszta oltáránál
te voltál akkor asszisztáló kispap
és elmerengve azon gondolkoztál,
hogy van, kinek az örökmécses is nap.
Ki úgy él, mint egy boldog remete,
magányban, némán örök Istenével
és meglátja a szívek ihletőjét
és angyalokkal beszél minden éjjel.
És illatozott csak a nagymise,
színesebb, zúgóbb, nagyobb, mint a többi,
s te érezted, hogy ez a lassú ének
életedet és szívedet betölti.
Benyultál lassan elrejtett tárcádért
és kivetted a három ibolyádat.
Uram, Istenem, itt vagyok egészen,
hogy ne szórhassál bús fejemre vádat!
Földi kincsemet Neked áldozom,
hogy kétféle vágy lelkemet ne ölje
és mindenemet elédbe teszem,
illatos, tüzes tömjén-füstölőbe.
Szálljon, csak szálljon virágim pora
finom füstfelhő szárnyain elébed…
Zord éjszakákon hullott könnyeim
Neked legyenek: dalos ifjú élet!
…Igy szóltál akkor, zengő nagymisén,
könnyeztél is, akarva nem-akarva
s a tömjén nehéz, felgomolygó füstje
büszke fejedet lassan betakarta.
1925.
Diákimádság
Idegen szavak bábel-zavarából
félrevonulva, ím, lelket cserélek
s kezemet szépen összekulcsolom –
Te még megértesz, ugye, Istenem,
akkor is, hogyha – magyarul beszélek?
Künt sáros, hullott, őszi levelek.
Csupasz fák ólmos, felhős ég alatt,
lomha köd fojtja a melódiákat –
és csak én vagyok egyedül merész,
akiből most is imádság fakad.
Engedd Uram, hogy két karom kitárjam,
s szívem igya fel mind-mind az esőt
és tönkreszikkadt, szomjas talajából
csiráztassál ki valami szent álmot,
szépet, boldogat, nagyot, jólesőt!
Acélozzad meg két karomnak izmát,
hogy szebb jövendőm piros hajnalán
nagyon erősen megöleljelek,
s kebleden sírjam le a múlt bűnét,
utolsó Védőm, Istenem, Atyám!
Hadd bontsam ki majd selymes lobogómat,
s míg sziporkázó, víg tavasz ragyog –
csordultig telve hittel, akarással,
zenés ajakkal kiáltsam az égbe:
Istenem, olyan fiatal vagyok!
1925.
Harangszentelési imádság
Hála illessen Tégedet, Urunk,
hogy fehér angyalaid szerte küldted:
égett mezőkön sorra látogatni
annyi holtat és annyi sebesültet.
Összetört ágyúk, gyilkoló golyók
sírtak mindenütt – rettenetes emlék! –
de angyalaid repültek, suhantak
s a véres ércet mind-mind összeszedték.
S az lett belőle, mi volt hajdanán:
toronyból csengő, alkonyati hang,
békét hirdető boldog muzsika
giling-galang – szent, megáldott harang.
Hála illessen Téged, Istenünk,
ki áldott vagy és szent és végtelen –
Zsoltáros hála – és égre könyörgőn
még egy felsíró, félő kérelem:
Szentelt harangod alkonyi szavára
haljon meg most már minden gyűlölet,
mely Heródesként parancsol trónjáról
s minden születő mosolyt megölet.
Mint összenéző esti csillagok,
olyan jók, olyan boldogak legyünk
és kézenfogva kérdezgessük egymást:
Hallod: a harang – mit mesél nekünk…
Szegény szívünkben lobbanjon ki egyszer
mosolygós-szépen minden néma vád –
Békélt homlokon friss-zöld olajággal
álmodjunk végig minden éjszakát.
1925.