Könyörgés csodáért
Az ökör ismeri az ő gazdáját,
a szamár is tudja jászla urát,
csak te, Izrael,
nem ismered föl a te Uradat.
Pedig hajnalodik kelet felől.
A mérhetetlen fény és árnyék
itt áll jobbom felől
s vezeti vérembe mártott tollamat.
A siralmak völgyében nyüzsgő tömeg.
A vakok látni akarnak,
a süketek hallani
s a poklosok szája gyógyulást vonaglik.
Arcom patakzó könnyét
a felkelő nap üstöke letörli
s az elnémult sokaság fölött
a lángrahasadt egekbe kiáltok:
Adonai, tégy csodát!
1928.
Vonat alatt
Azt hinnéd ugyebár,
meghal, aki a pöfögő, dohogó
mozdony alá hajtja a sínre nyakát.
Jaj, látod, a sínre feküdtem,
szikrát szitál és robbanva robog
fekete, szörnyű korunk.
S az én testem olyan erőtlen,
az én nyakam olyan fehér,
az én vérem olyan piros.
És megtudod-e érteni,
mit jelent
meg nem halni, kinlódni csak,
égő szikrát fogadni vérbefutott
szemedbe
s minden ébernél-éberebb öntudattal
számolni a csattogó kerekeket.
Egy – kettő – három – négy –
öt – hat – hét… –
1928.
Tűnő szekerek
Csillogva úszkál, leng a por.
Mozdulatlan az ércszobor.
Előtte lomhán nyekereg
hosszú, nehéz raj: szekerek.
Sok szürke ló döcögve húzza,
gyümölcs van bennük, sárga búza.
Némelyikben cseng az arany
s jönnek és mennek úntalan.
Kincsükből semmit ki nem tesznek,
mint évek sora tünedeznek.
Szines porba foszlik a hátuk
s a szobor nem futhat utánuk.
1928.
A rejtett igazi
Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak árnyéka csupán.
Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.
Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen –
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok, meg tudtok-e fogni?
Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű, kinek árnyéka vagy?
1928.
Villámok
Cikáznak, cicáznak,
csillannak, villannak,
látszanak, játszanak,
kénytelen fénylenek,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
felcsapnak, lehullnak,
örökre elmúlnak.
Villámok fényénél
fénylenek világok,
mindenek intenek.
De ha a szemedet
becsukod, lehúnyod,
semmit se láthatol.
Csak ha a szeretet
mindenen áthatol
s kinyitod szemedet:
eljön egy pillanat,
illanat, villanat,
megláthatsz valamit,
valami nagy dolgot
s hirtelen azt mondod
s mindétig borzongod:
Különös, különös!
Megérted, mosolygod.
De mondom, jól vigyázz!
Pillanat az öröm,
települ, jön a gyász.
A sugár gondatlan
elejtett kis ékszer,
kútba hull, elmerül,
mondtam már elégszer.
Mondtam már elégszer:
egy villám nem villan,
egy költő nem szólhat
se tízszer, se kétszer.
Mindegyik kilobban,
kialszik, messze jár,
más a fény, más a lény,
egy se a régi már.
Szedd össze eszedet,
nyisd ki a szemedet,
mert jön a sötétség!
Szikrányit hasító
fényesség nyomába
gyorsan lép a lába.
Hiába, hiába.
Ez a sors, hiába…
Cikáznak, cicáznak,
röppenve döbbennek,
játszani látszanak,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
csattanva lehullnak
s örökre elmúlnak.
Örökre elmúlnak.
1928.
Három falusi ének
I.
Aranypor van a levegőben
és pátriárkák szívéből
füstölgő, ősi, nagy megelégedettség.
Süt a nap.
Két kicsi borjú
eszik a kezemből,
zsenge falevelet:
olyan ártatlanok és szelidek
és szeretnek engem.
A templomból zúg-búg az orgona,
emberek énekelnek
tudatlan, egyszerű szájjal
s galambok ülnek a
toronypárkányra:
fehérek és szürkék.
Messzi világból ideszállnak
minden haragvó, békétlen szivek
és elülnek az akácfák
és orgonabokrok alatt.
Áldásra emelt kézzel
szőkeszakállú
szelid ember
ballag át a falun,
a tiszta napsütésben.
II.
Huszonkét évvel ezelőtt
Gondolat voltam a szakadékok alján.
Fény voltam
egy tizenhétéves gyerekasszony szemében.
Most már nekem is
van szemem, szomorúságokat látok,
vidám dolgokat nevetek
s szeretem a kandallót, meg a nyári napot.
Saját íróasztalom van,
s rájöttem, hogy ember a nevem.
Este számadást csinálok,
vagy kisétálok a békazenés tó partjára
s áhítattal csodálkozom:
milyen különös dolgok közepébe jutottam.
III.
Annak, aki igaz szemmel lát,
Minden kavics aranykavics.
Már a szomorúfűz is kihajtott
és bennem is kibomlott a vágy:
vándorolni
messzi világba.
Gyönyörű, gyönyörű reggeleken
harmat hull a szívemre
s tudom, hogy cserfasoron
vár
az aranyhajú,
kékszemű Isten.
Abafája, 1929.
A kapu előtt
Kedvesem, szegény kedvesem! Nézd
ez a kapu. Sötét, mint a gondolat,
erős, mint az örökkévalóság. Ezen
kellett volna bejutnunk, ha nem kapok
sebet. Zúg a fejem, alig látok,
elhagy a lelkem, meghalok. De te
ne félj! Bejutsz. Neked hagyom a
hattyútollat. S három csepp véremet.
1929.
Ha itt volnál
Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél
a munkából hazatérő embereknek.
Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán
lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít.
Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás,
csak gyorsabban mennék, biztosan elérném.
Ha most itt volnál: apró mondatokból
fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd
és megnyugtató puhaselyem-mondatokból,
hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb.
S egy égszínkék szót az ujjadra húznék.
S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.
1929. május 23.
Távol erdő…
Távol erdő. Szürke, bizonytalan erdő ködkoronákkal.
El akar úszni, föl akar szállni, mégis ott marad:
mégis erdő. Közelebb szalad a sík, itt már a zöldbe
folyik a mező, zöld sikogással suhog a fű.
Két folt mozog az erdő felé, groteszk, elrajzolt
hosszúkás foltok: fekete férfi és piros leány.
Sohasem hallott madarak énekelnek, valahol
kőpárkányra csobog a kútvíz, valahonnan
fölteszik a kérdést, hogy miért is születtünk?
Rémet bújkáltat az erdő és zizzen a ködlomb:
Halló, álljatok meg, fekete férfi és piros leány!
1929. május 23.
Nincs már semmi
Én ismerek egy ismeretlent,
ki életet korán tanul,
s amikor úgyis fázva fázik:
hullaként a hullámba hull.
Szemünk behúnyt, szívünk kihúnyt,
a halk hullám dobálva ringat,
és vén sziklák loccsantják vissza
ájult, szomorú szavainkat.
Nincs már semmi, nincs hova menni,
csak fonni, kötni, szavakat fonni
és fonva venni fontolóra,
amit úgysem lehet kifonni.
Nincs már semmi, nincs mit tenni,
csak keresni, amit más keres.
Kerekes szívvel kátyúba futni,
mint részeg, bamba szekeres,
csak néha sírva, szűz papírra
ákombákom sorokat vetni
s ha ki ezért ma kinevet,
holnap talán majd nem nevet ki.
Néha tudom a nevemet,
néha csiholtan csillanok
s ha jön az álom, kitalálom:
mit álmodnak a csillagok.
Nagy utakból ha visszatérek,
fölrezzenve rezeg a szívem,
tudom: testem csak tiszta kéreg
és nincsen nekem senki hívem.
Percek riadt várása perceg,
zsebórámat összetöröm,
ruhámon csillog a fagyos éther,
csillagporos az üstököm.
Olyankor az anyámra nézek;
egy ember, aki a tanyán
s talányaimnak puha fészek:
anyám, anyám, anyám, anyám!
Beszédem idegen beszéd,
s mégis mintha mellette járnék,
csak varrogat s a kályha-tűzből
arcára ugrik egy furcsa árnyék.
1929. május 25.
A gyávaság szonettje
Nincs engedelmességem, nincs parancsom. Egyként eldobtam már a kéjt s a kínt. Órákig is elbámulom, amint sugár szikrázik át egy tiszta kancsón.
A fán rekedten rikkant fel a páva, a nap melenget és a föld forog. Áldott, kiben nem fáj a tört horog s a küldetésben néha-néha gyáva.
Szívem e békés lustaságban oly dús!
A gazdag úton szembe jön velem vasakkal verten egy csapatnyi koldus s amíg a parkon át lassan halad ki, a módot kutatom és nem lelem: mint tudnám őket végre megtagadni?
Ének az egész világnak
Aki látott is néha engem, felejtse el az arcomat, aminthogy én is elfelejtem: hitvány, homályos karcolat, melyen át-áttetszőn keresztül-villan az arc igazi rajza s néha ibolyafény is rezdül, rajzos betűk mögül kirajzva.
Csak egy a fontos, ez a fontos, amit kiírtam és kisírtam és ami megmozdult bolondos szívemben, e tavaszi sírban, s megmozdult és támadva támadt, kikiáltva, hogy új világ van s új rend van a fakóra fásult, oszladó testű vén világban.
Alkonyatok és hajnalok cserélik egymást. Mind erősebben érzem, hogy én nem vagyok külön. Csak örök acél van és örök kovács és a cél: összeverődni a természet áldott rendje szerint. S akkor szökken a szikra és suhog a szél s a szél tovaszökkenti a szikrát, száraz fűbe, zörgő csalitokba, szomjas erdőkbe és így lobban fel ropogva az eget aranyozó, isteni tűz.
A füstje drága, tiszta füst, amint a napsugár ölébe vágyón felillan: színezüst fonállal csillagok körébe fonódik és piros szívek panaszát kék illatba fonja s már nem ropog, már nem sziszeg, csak úszik, mert az ég bolondja.
Testvérek, szerelmese vagyok a világnak, amelyből vétettem s amelybe visszatérek: ájultan élek, mint a fán a kérgek alatt a barnafényű féreg. A föld aranymámorba pólyál, mint jó anyám fehér keze s a holtsugarú, szende holdnál kristályos lesz a kék zene.
Ki madarat kínoz és bogarat öl, minden ízével engem átkoz s aki tébolyultan harmatos virágot csókol: engem ölel magához.
Káprázatos aranytetők fölött a karom messze nyúlik s villognak lent a nagy mezők, villog a világ időkön túlig.
Itt vagyok én, itt vagyok én, eremben hangos, friss haranggal, indulóval és dythirambbal! Itt jövök én, itt vagyok én és itt vannak a társaim, velem vannak a társaim, mind éhesen, mézédesen, erős-huszonkétévesen és úgy kérdezzük a jajgató világtól:
Hát van valami, ami lehetetlen?
Van valami, amit nem lehet merni;
Van valami, amit nem lehet akarni?
Most mi jövünk. S a mi jövőnk terül ki csillogón a napra, hogy sarjat hajtson itt a tönk és új legyen itt mától fogva az ember szava és keresztjük könnyű s ne lássunk senki mást, csak szeretőt és mától kezdjük újra az időszámítást! – Új hitek, új szó, új fogalmak, új boldogság és új jelek: Történelem. S a tiszta falvak során megújult emberek!
Nekem higyjetek, senki másnak! -: Olyan végtelen nagy a tér s minden köbcentiméter helye új lehetőség. Visszatér a végtelen szívünkbe is, amely bár sokat vétkezett lent; egyben kitart végsőkig is: nem ismeri a lehetetlent.
S ha néha visszajár szavamba kísérteni a régi szomorúság, ne hallgassatok rám! Olyan az, mint ha győztes tavaszi éjszaka: felénk csap a hullott, tavalyi lombok édes-kesernyés oszló illata.
1929. május 27.
Kréta szigetén
Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömet lányok ajkán s mégis rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.
Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros makkot esőznek s a lelkem egyre nyugtalan.
A lelkem egyre nyugtalan: őrizteti Minos a tengert, őrséggel rakja meg körben a sziklát s távolról, az azúrkék hullámgyűrűkkel, sürgető üzenetek hiába locsognak a parthoz.
Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája s halkabban a halk muzsikánál, emlékeztet minden a tájra, hol felnyitottam szememet, s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk, imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.
Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek!
Különben összefoltozom minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy tollakat s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!
Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég!
A szám remeg és szárny lebeg a vállamon s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát vállalom.
1929. május 28.
Visszaszállok
Van úgy, hogy néha visszaszállok. És szívemen ujjongva, tikkadt gyönyörrel szállnak tiszta álmok s a zárdakertből rózsaillat csap meg, hová pirulva, szenten, víg, új ruhába öltözött fiúként zongorázni mentem viháncoló fruskák között.
Köhögős professzorra rebben a pillám, úgy elhallgatom a régi fülledt tanteremben s egy zöld légy zöng az ablakon.
…És itt van a kis fecsegő lény, kinek lesült, vidám, gonosz arcán a nyári nagy verőfény két gödröcskére záporoz. Csatangolunk a városvégi zegzugos utcán és ha un csintalanságunk titkon égni, becsöngetünk minden kapun, aztán futunk s lobog, lobog copfján a rózsaszínű szalag s megfordul száz bolond dolog kicsi száján, míg hazaballag.
S a kék estében csupa zsenge mámor: sétálni tétován s Ovidiust véve kezembe, ámulni álmos orgonán.
…A vaksötét, komor-komor éjből rontó szél száll az útra és mindent, mindent elsodor: véget nem érő alagútba.
S a hosszú üldözés után úgy tér a lelkem haza, későn, meggörnyedt háttal és sután, zavartan a tükörbe nézőn s éjfél felé, mint puszta falra a bús árnyék, úgy ül le csendben s egy tiszta, szűz papírdarabra lilakék tinta-könnye cseppen.
1929. május 28.
Jók vagytok ti
Ó, be tudnék szavak nélkül
beszélni rólatok!
Ha én mutathatnám meg az istenségnek
rettentő sikoltással
minden nyomoruságtokat!
Vagy legalább hozzátok szólhatnék
egyszerű vigasztalással, cifrázatlan
feltörésével a lélek erejének!
Mert én tudom, hogy jók vagytok ti,
házasságtörők, csaló bankárok,
többszörös gyilkosok, hazug szónokok
és gyűlölködő katonák,
jók vagytok ti, szeretitek az édesanyátokat,
és sírni tudtok az eltaposott virágért.
Tudnátok élni szépen,
derüs alázattal
összefogózva az embernek teremtett
gyönyörü földön, mert jók vagytok ti,
ahogyan a szeretet könnyével együtt
kicsordultok az én szivemből.
1929.
Közeleg az emberfia
Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költő
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és két
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk, mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.
1929.
Nagycsütörtökön
A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.
Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.
Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!
1929.
Legyetek őszinték
Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.
Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.
Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen –
és tagadástok: nem, nem.
Mindnyájan biztosan meghalunk.
Esik a hó, itt pattog a tűz
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas, jó apánk az Isten.
1929.
Csonka koldus
Öreg vagy. Hiányzik a jobb kezed.
Az ócska szandálból kilógnak
lábujjaid.
Ilyenkor, mikor beköszönt a szeles időszak,
kegyetlenül fázol, köhögsz
s reszketegen gyűjtöd a
kopott garasokat.
De a szemedben mégis derű van
s az apostolok örömével
kivánsz ezerannyit.
Házról-házra jársz és hirdeted,
hogy milyen nagy
és dicsőséges a nyomorult ember.
1930.
Vers egy régi szoborhoz
Pogány romok alól ástalak ki.
Ó, milyen borzasztók voltak a darabokban összeszedett
csonka tagok, füstös karok,
elhasadt lábak, szétrepedt ajkak!
Fáradsággal nem törődtem, éjt-napot átdolgoztam,
míg újra-teremtettelek:
Milyen öröm volt, mikor járni kezdtél,
milyen eszeveszett boldogság, mikor megszólaltál!
Tagjaidba pírt leheltem és buja forróságot,
szívedbe vért öntöttem, az olvadt ércek
sziszegő, lobogó lángfolyamát:
tőlem született mindenegy gondolatod.
Lásd, most is, hogy egyedül járok a hervadt kertben,
e furcsa csodára gondolok. A búcsúzó fecskékről
hozzád tér vissza a mester borús tekintete.
Most már ne hagyj el.
1930. július 19.
Négy sor
Elfonnyadt szerelem illata kisér
Örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét
Hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel
Virágos ágra hullott beteg csillag a lélek.
1930.
Sohasem tudom meg
Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa
virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.
Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, – nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak
pihenőre és soha, soha sem tudom meg:
mit hurcoltam egy életen keresztül.
1930.
Nyitva áll az aranykapu
Az erdők hívnak engem, hogy legyen tavasz,
Száraz kutak hívnak engem, hogy buggyanjon
fel mélyükön a kristályos, tiszta víz.
Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.
Ezért nem szégyenlek beszélni magamról
és nem szégyenlek a világ dolgairól,
holott vak az én szemem és süket a fülem.
Ismerjétek meg a fűben fekvő ember boldogságát.
Ismerjétek meg az aranykaput: nyitva áll
és kék patakok muzsikálnak a tövében.
Testvéreim,
Legyetek jók és szentek!
Szeressétek a bárányokat! Szeressétek a madarakat!
1930.
Mi vállalunk mindent
Mi vállalunk magunkra mindent,
nektek mozdulnotok se kell.
Mi olvasunk és hiszünk,
mi írunk és hiszünk,
dolgozunk és hiszünk,
égünk és lobogunk és hiszünk,
mi akarunk és hiszünk,
mosolygunk és dalolunk és hiszünk,
bőjtölünk és fehérre sápadunk és hiszünk.
Nektek csak sírnotok kell és a
melleteket verni,
ha megindulnak a hegyek.
1930.
Kerülöm a nevedet (Erdély)
Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg számat.
Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.
Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson.
S mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik,
úgy-e, hogy neked köszöntem meg?
És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,
melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,
mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.
Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,
kicsi őzikék együgyüsége,
szálerdők erős magosba-húzója,
apró madarak énekeltetője.
Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, –
vagy csak kívánlak és elhatározom:
ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,
mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.
Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.
1930.
Magyar fa sorsa
Makkai Sándornak mély tisztelettel
Elvégeztetett, hogy lecsap a villám.
Az erdő jajveszékelt életéért.
Egy tölgyfa hangos szóval kiáltott
s áldozatul adta magát.
Rengett a föld és lobogott a fa;
csodálatos, Isteni tüzijáték,
mint csipkebokor lángja a Hóreben!
(Csak a füstje volt keserű.)
Rengett a föld és lobogott a fa
vérvörösen, olthatatlanul,
jajtalanul és pattogó ággal
s zengett a zordon zivatar.
E lángnál elkerülte az erdei vándor
az ingovány fekete torkát;
az eltévedt, megriadt őzfióka
anyjához talált.
Szörnyű szép volt és sírnivaló.
Másnap itélkezett az erdő
s a vakmerő, üszkös, torzfekete csonkot
kitagadta! Kitagadta!
Éjjel a Maros partján
Sötét folyó,
honnan fakadsz?
Sötét folyó,
meddig szaladsz?
Sötét folyó,
hová szakadsz?
Sötét falu,
vízparti kép.
Senki se szól,
semmi se lép,
alvó falu,
alszik a nép.
Sötét falu,
felejts, aludj,
te csak aludj!
Virraszt a víz,
aludj, aludj.
Ó, életem,
honnan fakadsz?
Ó, életem
meddig szaladsz?
Jaj, életünk,
hova szaladsz?
Nagy hallgatás,
mély, mint a sír.
Halk csobogás,
bús, mint a sír.
Most messziről
Valaki sír.
Valaki sír,
ágyán forog.
Mindenki sír
és hánytorog.
Mindenki sír,
Zokog, zokog.
Sötét sirás
honnan fakadsz?
Nehéz sirás
miért fakadsz?
Szakadó könny
meddig szakadsz?
1932.
Nyári pillanatkép
Telt női hús a renyhe, dús kazal.
Egy rőt pipacs, mint bősz ripacs, szaval.
1932.
Reggeli rajz
Kékhasú madárka röppen
Zsenge ág harmata csöppen.
Fény lobog át lilakék falakon.
Egy harangvirág kelyhében lakom.
1932.
Mária szobra a kertben
A kertben áll.
Bús. Széteső.
Belepi burján,
mossa eső.
A szitáló
lassú cseppek
orrahegyéről
lecsepegnek.
Az embereknek
Krisztust adott.
Az emberek közt
elhagyatott.
1934.
Egyszerű vers a kegyelemről
Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.
Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.
Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, –
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.
…S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, –
az Úr áll mögöttem.
1934.
Nyáresti áhitat
Lépkedj vigyázva, kedves!
Míg mély varázsa tart
e percnek, ülj le mellém.
A csöndet ne zavard.
Az Úr mennydörög olykor,
máskor a suhogó
tölgyek holdfénybe rezgő
szavával suttogó,
máskor csókokba csattan
termő parancsa, majd
költők szájával szólal,
mikor a rím kihajt.
Most, hogy ily enyhületben,
mivel sem küzködőn
ülök a tiszta csendben,
a tiszta küszöbön:
Egy kis tücsköt választott
s e cirpelésen át
beszél. Figyelj, figyelj csak!
Én értem a szavát.
1934.
Nyári kaland
Csillogott aranyfüst-hajad.
Beletűztem egy kis galyat
s lefeküdtem, hol keserű
illatba vont lágy mesefű.
Valami ringató tavon
hevertem, nagy szirom-hadon,
nem tudtam már, de réveteg
voltam és édesen beteg.
A fény muzsikált, majd kevés
üvegpengésü bús csilingelés
zönge-halkan csöppent bele,
mintha aludni kellene…
Csak azt tudom, jó volt: olyan
békésen, olyan komolyan
néztem és vártam, most mi lesz?
Hajamban szellős pici nesz
motoszkált, mintha csodajó
szélben vinne a léghajó
s könnyű lettem, habfellegek
vattája, mely le s fellebeg.
Tudtam, lelkem már vetkezik
Tudtam, hogy mi következik,
s mondtam: – Nagyon szeretem őt,
most meghalok lába előtt…
…Hajadban egyre nőtt a galy,
s a galy közt csillogott a haj,
nőtt, nőtt, nőtt lomb a Léthe-part
lejtőjén, lassan betakart
s néztem lehúnyt pillámon át
a zöldarany hajtásu fát,
míg homlokom kigyöngyözött,
könnyel, mint nyirkos várfalak
az elítélt rabot –
Sötét lett és nem láttalak.
1938.