Estharangok
Biborban fürdik már az égnek alja,
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.
A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!… valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom…
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.
1923. október 4.
Ősz
Mért van, hogy a szivem
Csupa, csupa bánat? –
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.
Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.
Siratom halálát
Égő, forró könnyel…
…Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!
1923. november
Az én dalom
Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.
Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.
Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.
Az én dalom egy halk imádság,
Rebegik lázas, haló ajkak, –
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.
1923. december 11.
Imádság
Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, –
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!…
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Szökkenjen lángba éther, levegő!
Tüzes lángkévét löveljen a föld!
Szemet-vakító tűztenger legyen,
Mi földet, eget és mindent betölt! –
S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó,
Jajongó lánggal, énmagam legyek!…
Csak ez a sápadt, kínzó félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám,
A nem-tudásnak örök éjjele,
Melyben kialszik érzés, gondolat,
S az öntudatnak halvány mécsbele;
A mindenségből egy nagy semmiség lesz,
Nem lesz kérdés és nem lesz felelet…
Semmit se bánok, csak e félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
1924. április 7.
Altató dal
Öreg ember halálára
Csitt, baba, csitt!
Hajtsd le fejecskédet,
Hunyd be szemecskédet!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Álmodj mennyországról,
Fehér angyalkákról!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Régi ez a nóta:
Megnőttél azóta, –
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Arcodra van szántva
Sok csunya barázda…
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Fáradsz már te régen;
Pihenj meg ma szépen!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Nyújtózzál ki lágyan
A fekete ágyban!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
A gyászkocsit hozzák,
Énekelnek hozzád…
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Ne figyeld a hangot
Sok zugó harangot!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Alszol? Nincs-e lárma?…
Puha-e a párna?…
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Álmodj mennyországról,
Fehér angyalkákról
Csitt, baba, csitt!
1924. április 30.
Elégedetlenség
Oh, hátha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram, a színek hatalmát! –
…Mely mostanáig lángfehérben égett,
Szürkére festem a nagy mindenséget!
Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram a hangok hatalmát! –
…Madarak dala gyászzenére válik,
És bennem zokog az ősz mindhalálig!
Adj – csak egy percre – mindenhatóságot,
Mely ront és teremt százezer világot! –
Üzenetül a szomorú szíveknek
Csupa elhervadt koszorút teremtek!…
Tele a szívem – mégis egyre hallgat…
Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat!
Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?…
Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?…
1924. május hó 14.
A malom
Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őről
Múlik a nyár.
Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál –
Pihen a malom,
(Szívem a malom -)
Kereke áll.
1924. július 8.
Ki-ki maga mesterségét
Mottó: Csilingiling, dalolni kell!
Sík Sándor
A bíboros nap felkel,
kiváncsin széttekint;
óráját tudja bizton
és lepihen megint.
A hold suhogva sétál
a fellegek között,
sarlója megsoványul,
míg árnyba öltözött.
A bokor kivirágzik,
gyarapszik egyre fel;
a madár fészket épít,
repül és énekel.
Csillagsugárba olvad
a halvány, esti pír,
az eső lefelé hull –
a költő verset ír.
1924. augusztus 13.
A Naphoz
Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.
Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet –
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom kincsemet.
De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.
Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap –
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.
Bíbor tüzed itt megfehérül,
mint szűzi, havas ormokon;
csak csókold, csókold, csókold tűzzel
az én csóktalan homlokom.
1924. augusztus hó 20.
Pillanatfelvételek az életből
Van aki elmegy,
van, aki itt marad.
A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.
Az ittmaradó ír
és néha-néha sír,
és néha messze néz…
A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:
van, aki itt marad,
van, aki elmegy – –
1924. szeptember. 3.
Szabad-e nékem énekelni?
Szabad-e nékem énekelni?
Kiönteni a szívemet,
a pokol-főzte bánatoknak
sötéten habzó serlegét?
Emberek! Szóljatok!
Szabad-e nékem énekelni?
Hiszen olyan nagy bűn a rontás,
a szent világok letiprása
és van-e szentebb, szebb világ
az embereknek öröménél –
a mosolynál, a kacagásnál –
Iszonyuan nagy bűn a rontás.
Mert olyan ritkán mosolyogtok
és akkor is csak semmiségnek,
mint csörgőnek a gügyögő
parányi gyermek… –
Miért gyilkoljam éppen én meg
mikor oly ritkán mosolyogtok?
…Nekem nem szabad énekelnem,
csak akkor, ha majd megtanultam
az átkok helyett áldást szórni,
kesergés helyett mosolyogni
s a nap felissza könnyemet: –
csak akkor szabad énekelnem.
Töprengés
Azt írnám: szeretem,
de nem hinném, hogy komolyan vegye.
Azt írnám: gyűlölöm,
de kitörnék a ceruzám hegye.
1925. április 28.
Erdő…
Süvölt a szél a fák között
zúgva, zokogva, nyögve, fájva,
sivít a szél a fák között
s a magyar erdő magyar fája
ingatja koronás fejét.
De csak fejével bólogat,
s a törzse szikla-szent-szilárd:
lombos fejével bólogat
és nem fél, hogy az égi bárd
csattanva mellen ütheti.
…A szálfák között, hej, be törpe
egy ember-parány, mint magam,
félőn, lapulva, hej, be törpe,
s homloka mögött hangtalan
reszketnek a gondolatok.
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és jaj, ha őt is földre vetné!
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és vajjon nem törnek-e ketté
a meg-nem-hajtott derekak?
1925. május 25.
Öngyilkosság
Tessitori Nóra asszonynak –
Halljátok ím, hogy mi nem történt mára!
Este még hűvös, friss harmattól verten
csillogott minden a csillagsugárban –
Éjjel gyilkosság történt lent a kertben.
Gyilkosság, s ami nagyobb, öngyilkosság.
Mikor éjszaka kisértetek járnak,
önakaratból, fegyver nélkül, szépen
jött halála az öreg szilvafának.
Ága nehéz volt: önmaga termette
gyümölcstől roskadt – mindmegannyi érett.
Leszakadt, letört, s belehalt szegény
és körülötte minden csupa vér lett.
Tompa dörgéssel hördült fel az ég, –
kormos, nagy felhők nagy-komoran úsztak
és elsírta egy csöndes éjji zápor
rekviemét a termő géniusznak.
…Reám gondoló én testvéreim,
történt-e ilyen már felétek, távol? –
Én csak sírtam és imádkoztam reggel,
s verset írtam az öreg szilvafáról.
Nagybánya, 1925. augusztus 9.
A Szent szégyen
R. Berde Máriának
Mi szégyenünk:
hogy kiürítjük lelkünk kamaráját:
Éhes vagy? Egyél! Szomjas vagy? Igyál!
s mégis adózzuk a föld uzsoráját.
Mi szégyenünk:
hogy tavasz-esten a tilosba mentünk
s örök-gyermekes, átölelő hittel
rímes magzatot fogamzott a lelkünk.
Mi szégyenünk:
hogy nem szégyelljük azt sem, ami már van,
s foszlott-elárult megbélyegzettségünk
hisz a bűnéből kifürdött világban.
Mi szégyenünk:
hogy szívünk néha a vérével ír,
hogy nem lépünk a káromlók hidjára
és papírunk nem fekete papír.
Hogy imádkozzuk:
Velünk a könny! Hát ki van ellenünk?
s jajdulásunk is muzsikába [olvashatatlan szó]
Ez a mi dalos, örök szégyenünk.
Szatmár, 1925. október 27.
Bolygó lélek
Ködfallal vagyok bekerítve most.
Ime, nem tudnak semmit rólam,
se jót, vigat, se panaszost.
Itt megyek én.
Egyik ködtől a másikig,
egyik tócsától másikig.
Ez a fej,
ez a szív,
ez az enyém!
Körmöm magát a ködbe vájja
és együtt futunk ketten, így:
Bolygó lelkem, s atmoszférája.
Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
nem látjuk,
nem értjük egymást:
mert, jaj, mindünknek más világa van! –
Szatmár, 1925. november
Ha…
Istenem!
Ha ez a hullott, tömérdek levél
lehervadt, meghalt gyűlöletünk volna…
Istenem!
Ha ez a csöndes permeteg eső
szemünkbe-futó örömkönnyünk volna…
Istenem!
Ha ez a sűrű tejüveges köd
békélt tűzhelyek füstgomolya volna…
Istenem, Istenem!
Ha ez a vad szél a vágyott Szabadság
könnyebbült, tiszta lélegzete volna…
Szatmár, 1925. november 7.
Rejtett értelmek
Ezer millió vágyam összehordtam,
de egy közöttük legkülönösebb:
Szeretnék bársony-süveget viselni,
mint szent, keleti, titkos mágusok,
vagy csillagászok ódon középkorban.
Most sokszor fogom rajta magamat,
hogy simogatom szobám asztalát:
Kicsi jószág vagy, kopott vagy, kerek,
színed ében és jó terajtad írni –
de vaj’ mi van e sok látszat alatt?
Mi van a színek, hangoknak mögötte
és van-e lelke barna zongorámnak?
Érzi-e, hogyha tíz ujjam tüzes
s gondol-e rám, és mindegy-e neki:
fénylik, vagy a por vastagon befödte?
Mit siratnak a tarlott őszi fák
vajjon meg fogom-e valaha tudni?
Megcsendülnek-e egykor soraimban
mindent-megmagyarázó lényegek,
rejtett értelmek, rejtett muzsikák?
…Barátaim, hős, páncélos vitézek,
megbocsátjátok, ha mágus leszek? – !
aki szelíden, félve kutatom
a mélyebb-látás bársony-süvegét
s húnyt pillán át is nagyon messze nézek…
Szatmár, 1925. november 10.
Szép halál
Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó.
Végtelen, pihés, fehér havazás
takarja be a kertet, – a világot –
Az átfutó szél gyors lépései
a mély szőnyegen némaságba vesznek.
Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó.
Mind vastagabb a hermelin palást,
s lassan eltűnik a sok pinceablak,
tizenegykor a ház faláig ér,
éjfél után az emelet is mélyen
hóba temetve, minden betakarva…
Csodás, iszonyú hermelin palást!
A szívünk nyugodt, sejtelmet nem érez,
késő éjjel van, – fehér ágyban alszunk –
odakünt hull a hó
és lassan-lassan minden olyan szép lesz!
Szatmár, 1925. november 29.
Lángok
Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva,
szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok
álmokat űzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok
sírnak a lángok.
Élni ha fáj és sírni ha fáj
(van kivülök még, ó, ami fájna?)
vigaszt eregetve, szemünkbe meredve
itt van a kályha,
izzik a kályha.
Fáj neki égni, s kínja be régi!
méla varázsba’ ég a parázsa,
de mégsem akarja, hogy betakarja
lassu hunyása,
hamvahodása.
Döbben a lelkünk tűz kihunyásán,
jégölü sír, amit ágynak a tél vet –
Hintve virággal, szent olajággal
ha nincs is az élet,
kincs ez az élet.
Szikraszilánkként szökni szeretnék,
láng-szeretettel életet áldok,
s jövőt kibetűzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok,
sírnak a lángok. –
Szatmár, 1925. december
Mosolygó, fáradt kívánság
Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.
Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.
Felejtve lenne minden lomha kín,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.
És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.
1926.
Pásztortüzek
Hej, hogy lobogtak nem is olyan régen!
Hej, hogy lobogtak: milyen lobogással,
s messziről nézve
olyanok voltak,
mint sziporkázó csillagok az égen.
Most is vizsgálom fényüket gyakorta,
s olyan szomorúk, olyan haloványak:
szegény haldoklók,
kiknek erejét
ezer kínlódás ezer felé hordta.
S elgondolkodom: kicsi lángok teste
talán beteg lett, talán halni készül; –
mért nem táncolnak,
mikor úgy kéne,
mikor fázós és végtelen az este?
Talán elmentek jeléül egy sírnak?
Tán hamut hintett valaki reájuk?
Tán lepaskolta
valami zápor?
Vagy akik rakták, talán belesírtak?
Szatmár, 1926.
Mint a bolond csillag
Mint a bolond csillag, futok.
Föld alá, vagy mennybe jutok?
Mi lesz holnap, nem kérdem én:
megállok a föld peremén.
Ott állok meg, ahol a vég,
ahol a futásból elég,
hol jégbe fagy a fürge szán,
a regény végső oldalán.
Éljen a bor! Éljen a fény!
Búcsuzik egy korhely legény,
búcsuzik és kacag, kacag –
tanítványai alszanak,
mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették.)
Életem, már mi közöm véled!?
Milyen is lesz a másik élet?
Akit kérdeznek, megfelel.
A Sorsunkat vállalni kell.
Előttem lángaranyba forr
a régi szín, a régi bor.
…Az élet konkoly és ocsú…
Hurrá, ez is legénybúcsú!!!
július 29.
Csöndes áldozat
Hatalmasnak indult.
Életében osztozkodó fatársai
ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
és átölelve megvédeni,
ma újra izmosabb lett,
fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartand.
És büszkén állt a fa.
Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
patak cserregett oda-oda dörgölődve
egy-egy benyúló gyökér-bogához.
Méhek, madarak zsondítón hangversenyeztek fülébe
és nagyon érezte, hogy szép és erős.
Egyszer azután jelentés jött.
Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
lobogóhajú tündér érkezett és megállt
a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
Át akart menni,
de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
s nem mert a kicsi tündér…
Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.
S az reccsenve kidőlt.
Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
hogy két kicsi láb folytathassa útját.
1927.
Ne haragudj!
Uram, ki vagy az örök Lényeg,
ne haragudj, ha újra felszáll
egy vallomásos szürke ének!
Uram, nekem már hullt a lombom,
hát felgyújtottam a Nagyerdőt:
Ég. Majd elalszik. El nem oltom.
Uram-Istenem, aki végett
álmosan is mennem muszáj:
Én unom már a fényességet!
Uram, fáradt napok után
nem tudnád megmondani nékem
hogy minek sír az Édesanyám?
Uram, álmok lengnek előttem.
Selyem-paplan alá bujok
patyolat-fehér lepedőben.
Uram, szabad álmodni szépet,
úgy-e szabad, úgy-e szabad,
ha már az erdő le is égett?
Már csak egy fáklya fénye hull…
Mért nem hagyod, hogy angyalod
földnek fordítsa szótlanul?