Útban a rendeltetés felé
Ropogó papírra
szép és egészséges dolgokat írni! –
Ó, mert ez az én hivatásom!
Egész éjszaka hullott a hó.
Most kéken csillog és frissen muzsikál mindenütt.
A fákról hócsomó hull rám, jó csomó,
amint fütyörészve megyek előre fekete kabátommal,
feketén a fehérben, mint a mozdony,
vidáman, győzelmesen, mint akit semmi
meg nem állíthat rendeltetése útján.
Szeretnék hó lenni, mely ezüsten csillog
és frissen ropog mindenütt.
Szeretnék recsegő, fényes csizma lenni, mely beletipor a hóba.
Szeretnék meghullott fekete fa lenni,
mely megrázkódik huncutul s az iskoláslányok
nyakába, kebelébe havat dobál.
Szeretnék a téli reggel szürke szeme lenni,
mely tágranyílik, lát és mindennek örül.
Drága testvérem te, aki rosszul aludtál az éjjel
s most álmosan nyitod ki ablakodat!
Érzed-e a hó szagát, a friss telet,
a kis szelet, mely hajadba borzol,
a tüdődbe lehelő levegőt, mely éleszt?
Én vagyok az s az én költeményem.
Rád gondolok, barátom,
míg megyek vidáman és győzelmesen fűtött szobám felé,
rendeltetésem felé:
Ropogó, tiszta papírra
szép és egészséges dolgokat írni.
1931.
Ismeretlen ember
Íme, szembe jössz velem, én barátom
és testvéri, mély köszönéssel illetsz.
Nem tudom: ki vagy. Neved ismeretlen.
Régi napok közt
átcikázva, felkutatom sok éber
emlék zegzugát, de szemed sehonnan
sem tekint felém. Aranyos derűvel
mégis elém állsz
most a dércsipkés, csoda jégkösöntyűs
fák alatt és mély köszönéssel illetsz.
Törzsed szálas és ruganyos, ruhádon
átcsap az izmok
játszva rezgő, domború duzzadása,
mellkasod nyugodtütemű, hatalmas
hullámzása friss levegőt zihál be
tiszta tüdődre,
szíved lüktet, zengve dobol s piros vért
kerget át ezer szövevények útján
víg ütemre. Bronz-sima, büszkeboltú
homlokodon szent
értelemnek fénye lobog. Miközben
rámtekint szemed, ragyogó bizonyság
gyúl ki benne isteni lényegedről.
Oly gyönyörű vagy,
aminő nincs több a világon: Isten
és Anyag tökéletes égi násza!
ritka Gép! vidámerejű, szabad, jó
csillagos Ember!
S bár nem is tudom nevedet, ma mégis,
mégis ujjongván köszönök, barátom
s elkiáltom: mennyire megkívántam,
bárha vezér, vagy
hős király volnék, seregek királya,
hogy pergő dobok zaja üdvözölne
általam, s dicső lobogó hajolna
porba előtted…
1931.
Erdei ösvényen
Erdei ösvényen ballagok. Bársonyos-kék
estébe visz-visz nagysörényű lovacska.
Fontoskodó célok, hová tűntek?
A ballagás a fontos, a menetelés,
a foganó vándordal,
az avaron dobogó léptek el-nem-akadása.
Zümmögő csillagok röpdösnek
ágról ágra,
megülik harmatos kalapomat.
Tudom: itthon vagyok e földön,
anyám, dédanyám termékeny csókja suhog a lombverésben.
Orromban szeretőm hajának illata csikland.
Hejhaj,
énekeljünk!
1931.
Békés mederben
Ma nem lázadtam fel
a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.
Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.
Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
Miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?
1931.
Öregek leszünk
Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.
Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát –
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.
Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.
S a mesze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon…
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.
1931.
Kínai lakkdoboz
Esticsillag szerelmes volt a cseresznyefába,
Hejhaj.
A cseresznyefának halkrózsaszín virágai voltak,
hejhaj,
úgy csüngtek le virágai, kusza-finom levelei,
hejhaj,
mint ágbogas kína-írás selymen.
Hejhaj.
Illatos volt, fiatal volt,
rózsaszín volt, ártatlan volt,
esticsillag szerelmes volt,
hejhaj.
Egyszer szemben fölébredt a hold is.
Hejhaj.
Cseresznyefa eleven is, holt is.
Hejhaj.
Kéjsóvár, nagy mandarin-arc vigyorgott a fára,
hejhaj,
sárgaselyem sugár-paplan borult le a fára,
hejhaj,
Cseresznyefa jajgatott,
esticsillag sírhatott.
Hejhaj.
1931.
Aranyhídon
Közeledsz a mély síkon. Közeledsz.
Vidáman jössz a kigyúlt smaragd-mezőn.
Pici vagy,
pici tündér, mint a meséskönyvek rajza.
Kibomlott selyemkóc-hajadon
csöppnyi gyémántkorona csillog,
s cipőd:
lila lehelet, ibolyaszirom.
Rálépsz az íves aranyhídra:
szédítő szakadék fölött merészen indulsz
a nagy
fekete torony felé,
ahonnan kristályzengéssel hívogat egy piros harang.
1931.
Rettenetes virágének
Elmentem otthonról
lidérc-szót hallgatni.
Elmentem otthonról
kalmárral alkudni.
Elmentem otthonról
idegen lyány után.
Elmentem otthonról
csütörtök délután.
Géplovon üldöztem
iramlós örömet.
Beértem s örömmel
éltem az örömet.
Kardokat csörtettem,
puskákat sütöttem,
lázadtam, tüzeltem,
vérben is fürödtem.
Csókoltam szájat és
csiklandtam tenyeret.
Kerestem virágot,
kerestem kenyeret.
Ittason csetlettem
imbolygó láng után –
Így telt el a hosszú
csütörtök délután.
Csütörtök éjjelre
csak hazanyitottam,
hogy melléd lopóddzam
szégyennel, titokban.
Koszorúd küszöbön…
No mi az? No mi az?
Kezedet megfogom:
Hideg az, hideg az.
Fejed a párnáról
padlóig lebágyadt,
iszamos aludt vér
tócsázza az ágyat.
Gyilkos járt tenálad
elvoltom idején.
Mért nem is tértem meg
napszállat idején?
Verseim, verseim
elállnak meredten.
Elhagytam, s elhagyott,
akit én szerettem…
Négybevágott szívét
örökké foldozom.
Vérét a kezemen
örökké hordozom.
1932.
Csend a tavon
Csend van a tó tükörén.
Kert.
Napeső.
Puha séta.
Mit nézed a tó tükörén
arcodat, ifjú poéta?
Szél fut a tó tükörén,
ráncba gyürődik a sík lap.
Arcod
idők tükörén
szétfut,
a semmibe sikkad…
1932.
Éhes a kutyám
Sír a kutyám, nagyon éhes: tépni szeretne, harapni.
Sír a kutyám, nagyon éhes: nem tudok ennie adni.
Órákhosszat az égre vonít. Belereng, aki hallja.
Éhes, nyomorult vagyok én is, az ördögök alja.
Ostoba, árva kutyám, mit üvöltesz?
Velőtfacsaró panaszod: odafent kicsi tört nesz,
a kékfalú menny aranyajtaja megpárnázva, betéve.
Hiába vonitnak az emberek is vagy húszezer éve.
1933.
Énekek éneke, mely a Salamoné
Végy engem, végy a karodra:
rajta pecsét legyek én!
Tégy engem, tégy a szívedre:
rajta pecsét legyek én!
Mert szörnyű a nagy szerelem,
mint méreggel teli korsó
erős az igaz szerelem,
mint a halál s a koporsó.
Lángja, miképpen a tűzláng
s az Úrnak lángja, olyan:
nagy záporok el nem emésztik,
nem oltja ki semmi folyam.
Nélküle koldus a dús,
háza, megannyi cseléde
mind semmi a nagy szerelemhez,
hiába kínálja cserébe.
1933.
Sírvers
A szabad ég alatt tanyáztam.
Gyermek voltam és karikáztam.
Míg karikám gurult előre,
ránéztem fűre, fára, kőre,
holdfényre, napra, csillagokra,
férfiakra és asszonyokra
s mindenen – legyen új vagy ódon –
elcsodálkoztam szörnyűmódon.
Nem nézve így lábam elébe,
e roppant gödör éjjelébe
zuhantam. – Istenem, ha árva
útfélen fekvő karikára
találsz, kérlek, keress meg engem:
E rút veremből végy ki engem!
1933.
Légy szent, fiacskám!
Ember! – hívnak a száraz téli erdők,
hogy virágba borítsd a tar világot,
szikkadt ó kutak öble búg utánad,
hogy kristály-buzogású tiszta vízzel
töltsd meg őket: – ezért ma mély örömmel
hinned kell, hogy a kósza fellegek mind
biztosan kiszabott úton suhannak,
s minden lépted után nyomok maradnak.
Ismerd meg – fiam, ó – a fűbefekvő
ember békefödött, szelíd derűjét
nyisd ki már az aranykaput, amelynek
alján kék patakok zenéje zendül.
Minden bús madarat, szomorka bárányt
végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! –
Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!
1934.
A szerelem éneke
D. J.: Salamon király “Énekek Éneké”-ből vettem ezt a
részletet. De csak félig a bibliáé ez a vers: félig az enyém.
Keveredése a költésnek, utánköltésnek és műfordításnak.
A Menyasszony:
Immáron szinte aludtam,
de lelkem még nem aludt.
Most szeretőm szava szólít,
ő zörgeti künt a kaput:
Húgom, gyönyörűm, jegyesem,
galambom, szép jegyesem,
nyisd meg előttem a házat!
Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat.
Feleltem én neki, mondván:
Nincs rajtam semmi lepel,
mezítelenül vagyok íme,
és most öltözzem-e fel?
Megmostam lábaimat,
friss vízben lábaimat
és most a porondra tiporva
szennyezzem-e újra be őket,
újra keverjem-e porba?
Benyúlt, motozott a nyíláson
mely ajtómon vagyon.
Fölgerjedt érte a bensőm,
megindult rajta nagyon.
Serkentem nyitni neki,
ajtómat nyitni neki:
jöjjön be szegény valahára!
Ujjamról folyt vala mirrha,
csepegett a kilincsre s a zárra.
Sarkig megtártam az ajtót,
és vártam rá odabent.
De elfordult vala tőlem
és szótalanul tovament.
Én lelkem könnyre fakadt,
keserves könnyre fakadt:
kerestem és nyoma nem volt,
nevét kiabáltam ezerszer
és szava, válasza nem volt.
Megleltek engem az őrök,
kik őrzik a kőfalakat,
megfogtak engem az őrök
s megvertek a kőfal alatt,
ütöttek a fegyveresek
dühödten, a fegyveresek,
kik járják körbe a várost,
köntösömet lecibálták:
jaj, merre megyek, hova már most?
Város leányai, kérve
kérlek mindannyitokat,
Jeruzsálem szűzei, kérve
kérlek mindannyitokat:
Ha drága szerelmesemet
látjátok, kedvesemet,
mondjátok meg neki szembe,
az ő betegje vagyok csak
s beléhalok a szerelembe.
Lányok kara:
Beszélj,
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Különb-e talán
jegyesed, mint
más jegyesek,
hogy bánatod
ekkora mély,
s így elhagy a béke?
Különb-e szerelmed
más szeretőknél,
hogy minket ilyen túl
megkönyörögsz,
ó, asszonyok éke?!
A Menyasszony:
Ő: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kitűnik ő tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.
Az ő szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöző
szépszínű, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.
Az ő keze: henger aranyból
s rajta topáz-berakás.
Teste: zafír s elefántcsont,
domború csontfaragás,
két márványoszlop a láb
s arany oszlop-alapzat alább,
hogy rajtok biztosan állna.
Szálas termete: cédrus,
magasba-szökő, sima pálma.
Tekintete, mint a Libanon
és szája, ha csókja becéz,
édes akár a meleg tej
és ínyje, akárcsak a méz.
Ily édes az én szeretőm,
ily ékes az én szeretőm,
akit szavaim tovaűztek.
Ilyen ő, ilyen ő, ilyen ő,
lányok, jeruzsálemi szűzek.
Lányok kara:
Beszélj,
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Szép jegyesed
hova fordult,
merre terelte
az éj?
Merre vagyon
neki otthona,
háza vidéke?
Hadd kutatunk
veled érte, amíg
föl nem leled,
asszonyok éke!
A Menyasszony:
Kertjébe vonult bizonyára
s ott várja, hogy én keresem,
balzsamfüves ágyai közt jár
az én szeretőm, jegyesem.
Szerelmesemé vagyok én
és ő az enyém. Jegyesem,
ki bolyong a mezőn, a vadonban,
legeltet a dús liliom közt
és dúslakodik liliomban.
1934.
Vízmenti ballagás
Jaj, percek
végtelen sora!
Jaj, végtelenség
percei!
Meddig megy így?
Meddig fog így
az isteneknek
tetszeni?
E barnazöld
ólomfolyó
kanyargó medre
merre visz?
Csak hömpölyög:
ki sem apad
s tengerbe sem
szakad a víz.
És merre fut
e furcsa út,
e gyomfölverte
csöndes út,
hol a vándor
csak vándorol,
de soha
sehová se jut?
1934.
Narkózis
Olykor
tapogatózom:
még megvan a
kezem?
Olykor arcokba
nézek:
vajon
emlékezem?
Oly szétfolyó
az élet
és oly csöndes
valóban,
mint gyenge hó
a kézben,
mint halk lépés
a hóban.
Már fennszóval
dicsérnek
derűs
jólöltözött
társaim,
szemtől szembe
s mégis
egymás között
mint nagybeteg
barátot,
ki percek múlva
meghal
s már napok óta
nem lát
és hetek óta
nem hall.
1934.
Szeptember
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.
1934.
Sírfelirat
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
1935. július 9.
A kiábrándulás rímei
Ajkamon hűvös a lehellet.
Senki mellett
nem szólok már és senki ellen.
Fáj a mellem.
Nem bűvölnek a tarka holmik.
Szemem romlik.
Nem állítnak meg hangos “halló”-k.
Nagyothallok.
Nem bizserget az illat forrón.
Rossz az orrom.
Nem beszélünk már soha ketten.
Berekedtem.
A bor, mely korsómban vereslett,
ecetes lett.
Élőre és halottra béke.
Vége. Vége.
1935.
Buzdítás könnyűségre
Légy könnyű – dal – mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka
Légy könnyű – dal – mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott
mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott
Légy könnyű sziromkönnyű – dal – ugyan miért volnál nehéz?
az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
terhed hajítsd útfélre – mindent megnyer ki mindent elveszít
és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek
Légy könnyű könnyű könnyű – szív – mint az olvadt lélekharang
amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele.
1937.
Már majdnem elfeledted
Mért jut mind gyakrabban eszedbe?
Épp orvosságodat veszed be,
vagy sietsz az utcán a ködben,
amikor a lényedbe döbben.
Ujjad közt serceg az írótoll,
vagy a sötétben sugdosódol,
vagy nézed a havat a fákon,
vagy elmulatsz víg adomákon,
vagy sodródsz vágytalanul éppen
a munka forró ütemében,
amikor a füledbe borzad
egy furcsa hang, egy furcsa szózat,
egy kút mélyéből folyton hallik,
mint csendes fogfájás, nyilallik.
Valamin minden terved megdől,
valami kiment az eszedből,
elillant mint a könnyű légeny,
hogy lehetsz ilyen feledékeny.
Tudod, hogy éjszakai álmod
előtt ezt még meg kell csinálnod.
Parancs ez, tessék, vagy ne tessék,
meg kell tenni, mert kötelesség,
nem fogod tudni elkerülni,
nem tudsz előle menekülni,
pedig már majdnem elfeledted:
Senki sem halhat meg helyetted.
1938.
Az utolsó miatyánk
Parányi pirula.
Itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.
Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke.
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?
Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.
Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.
1938.
Horváth néni…
Horváth néni felnyöszörög,
vastag varas seb a szája,
enni nem tud, inni nem tud,
még nézni is undor rája.
Csupa varas seb a szája,
csupa vastag seb a teste.
Beszélni sem tud már régen,
véknyan elsírdogál este.
Érintetlenül kerül ki
hűlt kávéja, híg ebédje,
gyűrt ágyában égve fetreng
Isten bélpoklos cselédje.
Mikor éjjel sírni hallod,
jön, hogy a melledet verjed.
Az ápolónővér mondja:
minden seb csak terjed, terjed.
Horváth nénit kenegetik,
csöndes türelemre intik,
majd meggyógyul pár hét múlva…
(Nekem is azt mondják mindig.)
1938.
Lássuk, vajon itt…
Lássuk, vajon itt a habos verejték
s jajgatások rettenetes hevében,
véres arcú rémületek között is
úr-e a szellem?
Megkínozva száz harapófogóval
rá tudnék-e még mosolyogni csöndes
révedéssel régi görög hegyekre
s zengeni ritmust?
Drága múzsa! Hajdani boldog esték!
Daphnis és Chloé derűsen patakzó
szép szerelme! Árad a tenger, tenger
tiszta szelével!
Mindig vágytam délre, mióta élek,
úgy kószálni Athos ezüstös ormán
és a porló Akropolis kövére
hajtani főmet.
Boldog lennék már, de zokogva boldog,
bár ha eljutnék rogyadozva, mászva
bús betegszobám napos ablakáig.
Ez se lehet már.
1938.