Este az ablakban
Csak a csillagok sétálnak az égen,
s pár fáradt ember baktat még az uccán –
az ablakom előtt fekete akácfa
hajbókol furcsán
és figyeli, mit susog a másik.
(Valaki messze halkan zongorázik.)
Sötét szobámba belegyint a szél:
a csipkefüggöny levegőbe lebben –
a földön ez zizeg a leghalkabban
a legrejtelmesebben:
csak megsejteni, nem is hallani…
(Valahol messze sóhajt valaki…)
Szatmár, 1925. október 1.
A gejzír
Néha szeszélyes kisgyerek:
susogva serceg, sistereg.
Mikor haragszik még vadabb:
hányódik, harsog habra hab.
Szentelt haragja néha győz:
forrongva buzog, száll a gőz.
Néha kacagják, – több se kell:
hörög és bőg és fellövell.
Borzongva nézik: isteni!
titkát senkisem ismeri.
Most előcsalom! kerge hír:
a gejzir néha verset ír!
Szatmár, 1925. október 2.
Rövid mese
Volt egyszer hol nem volt egy ifjú ember
és annak volt egy fája –
Kis patak partján szomorú fűzfája.
Halk téli estén zúgott a patak,
s az ifjú ember kiment a patakhoz;
Nem vette észre: fagyszellemek járnak – –
Nagyon szerette azt a fát,
hát nekidőlt a fának.
És odafagyott sápadt homloka.
Lehúzni, tépni hiába próbálta.
A fűzfa sírt:
Miért jöttél énhozzám?
Én nem vagyok oka.
Én éppen arra mentem,
hogy rám szólt a szegény ifjú ember:
Én a te árva szellemed vagyok,
egyetlen álmod;
Ne hagyjad hát, hogy elpusztuljak!
Szabadítsál ki, hálás leszek érte.
A segítséget sokáig nem kérte,
mert odamentem hozzá,
reáborultam,
és hulltak, hulltak forró könnyeim.
Melegen folyták körül fagyott arcát,
lassan engedni kezdett, –
kiszabadult és azt mondotta: élek!
Isten segítsen,
hogy téged többé el ne hagyjalak.
És bennem nagyot sikoltott a lélek
és rőt medrében felsírt a patak.
Azóta él az álmom és mesém,
hogy volt egyszer egy sápadt arcú ifjú!
és annak volt egy fája –
Kis patak partján szomorú fűzfája.
Szatmár, 1925. október
A föld szíve
A mérhetetlen nagy elhagyatottság
érzése fonta körül lelkemet,
mint álmos köd a tornyok tetejét
vagy őszi pók a meredt ágakat.
Mikor a bús szél sírva áthaladt,
ősz remetének éreztem magam,
ki ember után sóvárg hangtalan
és kémlelve a messze eget nézi,
reménytelenül, könnyesen, halottan.
Akkor messziről dobbanást hallottam.
Mámorral zúgott tört lelkemen át
a szó, mint aki mélységből sikolt:
Szerető ember, – ismerős! – barát! –
s feledve múltam
a földre borultam – –
…Három nap kellett, mire megértettem,
hogy csupán a föld kongó szíve volt.
Szatmár, 1925. október
Az őrházakat köszöntöm
Kedves őrházak, hol mindig megálltam
és simogatva beszéltem is néha,
most elbúcsúzom tőletek.
Olyan komor az ég.
Előttem hosszan kanyarog a sín,
mintha mondaná: messzire megyek,
ahol elcsitul minden földi kín
és alagúttal várnak a hegyek;
Csak gyere velem és ne félj!
És elindulok rajta.
Most utoljára még búcsút veszek
minden pislogó, szürke megállótól,
aztán komor gőz zakatolva tombol,
kerekeimet hajtja
és nem állok meg soha, soha többé.
Vörös lámpámnak vércsíkos tüze
végig ömlik a sínek közepette –
Messze alusznak békén, szelíden, –
mint aki dolgát rendén cselekedte,
és felijednek mellem robajától.
És szidnak engemet.
Kedves őrházak, hol eddig megálltam,
gondoljatok rám mindig szeretettel.
Akkor is, hogyha ajkam néha vádol
és nem is nézek soha tifelétek,
akkor is, hogyha majd egy éjszakán
újabb vonatok jönnek
s én kirohanok ebből a világból…
Kicsi őrházak, Isten veletek!
Szatmár, 1925. október
Kávéházban
Tükrös kávéház vibrált körülöttem
csilláros, hazug, ragyogó egészben
s én csendesen a vagyonomat néztem:
Fonnyadt kis nóták, gyulladásos két szem,
zörgő szív, melyet könnyekbe sodor
egy-két elszáradt ibolyacsokor.
Szelencébe-zárt, konzervált kis vágyak
nagyvilág felett kilátó tető,
mindig népesebb álom-temető.
Távol reményem lidérc-sugara
mely csalogat, hív egyre messzebb menni – –
Minden vagyonom: semmi, semmi, semmi…
Tükrös kávéház vibrált körülöttem,
csilláros hazug; ragyogó egészben
s én hangtalanul magam elé néztem.
Ha tányérozni járkál a cigány,
vagy akarom, hogy ragyogjon az ég, –
amim eddig van, mind-mind nem elég!
Borravalóért alázatosan
hajlong – pincér – nincs neki mit adni –
nem tudok egy lányt megmosolyogtatni…
Csak bús-önmagam csalásából élek
csak felhömpölygő szavaim nagyok –
Nótákat síró koldusgróf vagyok.
Végignéztem a nyüzsgő úr-hadon,
amint kacagtak, egymást marasztalva, –
és leborultam sírva az asztalra.
Szatmár, 1925. október 10.
Testvéri szavak
Gyere hát velem. Fogózz a karomba.
Kiöklöződünk majd csak a tömegből
valahogy nehezen,
s a vöröslő zaj lassan elfakul,
mint korbácsütés foltja kezemen.
Gyöngyöző könnyek peregnek arcunkról,
mint nagy mély hegyek forrongó forrása.
Dudva meg cserje
kuszik ravaszul a lábunk után,
s elfulladt hangon kérdezzük egymástól:
Hát most merre menjünk?
Merre? Merre?
Kicsi őrházban húzzuk meg magunkat
fekete sínek elkígyózó mentén,
nagy éjszakában
könnyesen, némán, szomorúan, szendén,
Két szép álomként egymást becézgetve.
Még madár sem jár erre.
Emberszív-város messzire lámpásol:
ez Poézis föld – csodák éjszakája –
csodásabb nincsen sehol, soha máshol.
Néha felrezzent egy-két dühös mozdony
lihegő tüdeje:
Ne aludj porkoláb! –
Vagy ennen szívünk vad zakatolása,
amint végigdörög mellünk falán.
Akkor riadtan, mélyen összenézünk,
összebújunk jól, kicsit melegebben
és álmodunk tovább.
Szatmár, 1925. október 11.
Költészetem
Az én költészetem:
piros fénycsík az alkonyat egén.
Kiverhetetlen bolondos rögeszme,
mely örökké és egyedül enyém.
Az én költészetem:
nagyszemű, szelíd, néma útitárs,
visszaparancsolt, szűzhalálú csókok
tova nem küldött szerelmes írás.
Az én költészetem:
külön tejút – a nagy végtelené,
hol a könnyeim sétálnak fel lassan
énekelve a jó Isten felé.
Az én költészetem:
fehér ház, soha be nem költözött,
kicsi fillér a jók pénztárcájában,
margaréta a rózsafák között.
Az én költészetem:
folyóra-hajló felvirágzott fák,
s ha majd csónakos, nagy útra kelek
minden szirmukat a fejemre szórják.
Szatmár, 1925. október 12.
Őszreggeli vonatozás
Bús, üres, holt berek:
Égrevacogó, ködköpenyű fák,
Futkosó, szürke emberek
valami álmos, őszi átok, –
ilyen a világ – –
s én megbocsátok.
Én mondom: megbocsátok.
Nem haragszom, hogy olyan szürkék vagytok,
s szívetek merev jégburkáról
a mosoly visszapattan,
hogy nem tudtok még megihletni sem,
s miattatok még egyszer sem kacagtam…
Én ezt is megbocsátom.
Bús, üres, holt berek!
Égredidergő, ködköpenyű fák!
Szomorú, fázós emberek!…
Csak kattog a vonat.
(Sajnálkozással sajdul a szívem,
s feléjük terítem
forró lelkemből felgőzölgő,
jóleső, meleg, párás dalomat.)
Szatmár, 1925. október 15.
Aranygyűrű a levelek között
Azoknak mesélem, akik nagyon bíznak lelkem aranyában
Valaki leejtette
az aranygyűrűjét
és felzúgott az őszi szél felette:
esőző, száz, sápadt levéllel
betemették a gesztenyék.
Most keresi
és hallgatja az ősz-szimfóniából
ki-kisajduló fájdalmas nagy Lelket
és a könnyei folynak.
Aranygyűrűjét kár keresnie;
azt elrejtette rég
az igazibb arany,
könnyes levelek őszi aranya,
imbolygó, sápadt, hulló gesztenyék.
Könnyes levelek sápadt aranya
hímes bölcsőben
ringatja, mint szent, áldott jó anya
és rekviemet orgonál felette…
Minek keresi, aki elejtette?
Szatmár, 1925. október 19.
Rögök
Sétáltam tegnap, estefelé, némán,
s hallottam, hogy valami nyöszörög:
A hosszú uccán előttem, utánam
csöndesen sírtak, sírtak a rögök.
És panaszkodtak: nem dalolsz mirólunk
soha-soha és oly nagy a hideg,
meleg dal kéne, észre se veszel:
szürkék vagyunk és nagyon kicsinyek! –
És lassan kezdtem észrevenni őket,
hogy néha-néha megbotlik a láb –
A tiszta égen csillagok szikráztak;
én bandukoltam csöndesen tovább.
Az est mélyében árnyak lopózkodtak,
ablak bezárva, mindig, mindahány –
S most mégis, mégis nyitott zsalugáter
és kihajolt egy sápadt arcú lány.
Csengő dallamát ég felé dalolta:
Evoé, csillag, a fényed örök! –
És megálltam és rádültem a falra
és együtt sírtunk: én és a rögök…
Szatmár, 1925. október 23.
Sevilla csillaga
Csengett a hangja.
Egyszer közelről csattant és csilingelt,
máskor halkan és nagyon szomorún
zümmögött távol –
Csilláros színpad szórta rá a fényét,
s mesét mondott Sevilla csillagáról.
Benne volt minden:
izzó élet és halott szerelem: –
szenvedélyes, vad, zöld szikrákat szórva
tűzött a szavalóra
ezer szem, némán, forrón, mereven.
S volt, aki ezt nem bírta,
szegény, csöndes valakinek
felleg borúzott a szemein át
és félig alva,
álomba halva,
megkönnyezte
Sevilla csillagát.
Szatmár, 1925. október 25.
Halottak estéje
Száz süppedő, bús őszi sír között
lángba szökken az örök béke álma,
s a szitok-szavat imádságra váltva,
arra gondolunk, ki elköltözött.
Ezer borús fej, csüggedtre eresztett
most hirtelen az esős égre néz,
ezer elzsibbadt-reszketésű kéz
puhán öleli át a fakeresztet.
És csak lobog a sok parányi láng
s tudjuk, hogy ez a hitünk és reményünk,
értünk mutat föl, mindig ebben élünk
s ebben enyhült meg minden ősapánk.
Szebb jövőnk hite most meglátogat,
s önfeledt ajkunk imában beszél:
Ne engedd Uram, hogy az őszi szél
kifújhassa a kicsi lángokat.
Szatmár, 1925. október
Rémem: a Köd
Mikor születik, parányi gyerek,
s olyan iszonyú hatalmasra nő,
hogy homályos ablakomon
kinézni sem merek.
Ősz-esti uccán szétterül a Köd;
Álmosan, furcsán, fenyegetve néz
hogy jaj annak, ki megzavarja álmát –
Mindent, mindent, beföd.
Oly különösen érzem most magam
egyedül a nagy titkos hatalommal:
még jó, hogy elrejt szobám négy fala,
s így ülök hangtalan.
Végigborzongó, hideg félelemmel
gondolom el: ha bejönne szobámba
és véghetetlen, sűrű párájában
vöröslenék a lámpa…
És ijesztően megállna előttem:
A napsugárban engem szidalmaztál,
te meglapuló, úrhatnám kis féreg, –
Ugye, most félsz a ködben?
…Zölden szikrázó, tágranyílt, kerek
szememet lassan behunyom;
s homályba-fakult ablakomon át
kinézni sem merek.
Szatmár, 1925. október 29.