Vadgesztenyefák
Virágzanak a vadgesztenyefák.
A hosszú utcán egyenes fasor
bókol a csendes szellő borzolásra,
s a lombokra, mint gyémántszínű por
szitál le május első napsugára…
Virágzanak a vadgesztenyefák.
Vajjon megjegyzik-é most az arcomat
s a szememet, mely rájuk nézni sem mer,
s tudja-e a sok hóvirágos ág
hogy erre ballag egy hangulat ember,
ki csupa őszi nagy szomorúság?…
Vajjon megjegyzik-e most az arcomat?
S ha megjegyezték, adják-e tovább?
Elmesélik-e majd valakinek,
aki mosolyog, mosolyog csak egyre,
aki tavasszal is nagyon hideg,
s holnap talán majd sétálni fog erre? –
Ha most meglátnak, adják-e tovább?
Májusba fordul máma a világ:
muzsikálnak és terítenek asztalt,
felköszöntik a nyárnak kezdetét –
…Csak egy könnycseppet itat fel az aszfalt,
s rá százfelől, zizegve, szerteszét
szirmot szórnak a vadgesztenyefák:
Fehér, virágzó vadgesztenyefák…
1925. május 1.
Mindig Húsvét van
Felelet Forrás István “Temetnek” c. versére
Hiába jön
az emléktemetések
fekete Nagypéntekje!
Én már tudom:
hiába jön,
tavasz-szirmos utcák felett
a halotti zsolozsmás
szomorú gyászmenet.
Hiába jön.
A nagypénteki hosszú éjszakára
mennydörgős robajjal
száll sugara a napnak:
tombol a friss Húsvét-szagú
könnyesős hajnal
és az emlékek feltámadnak.
Minden hiába!
mert az emlékek feltámadnak.
1925. május 6.
Csodák
Felötlik,
valami piros, kékes délibáb,
s leborulunk a földig.
Mire felnézünk
sivár sivatag olvad csak az égbe,
pár száraz kóró lapul a határon,
s mindennek vége.
…Mi lelkünk átka:
Mindennap hétszer megcsalódunk,
mert nagyon hamar hiszünk a csodákba!
1925. május 7.
Foszlány
Nyugatra fut,
Lehelet hajtja:
darab kis ég,
felhő-foszlány,
imbolygás,
lebegés,
fehérlő álom,
kicsi semmiség –
mégis sírni kell rajta.
1925. május 7.
Szirom eső
Az ég ma tiszta, melegszínű kék
és fehér virág-bokrétásak
a gesztenyék.
Szórják a sok-sok fehér szirmot
esőzik, rázzák, hintik, egyre
a haragos-zöld, kövér gyepre
és mind, mind nagyon szépek.
Olyanok, mint a költők
kiknek szívéből nóta serked
és olyanok a gesztenye-virágok,
mint a versek:
A sok-sok fehér szirom táncol,
esőzik, szitál hullik egyre
a haragos-zöld, kövér gyepre
és mind-mind nagyon szépek,
…Miért nincs itt most valaki,
aki a szerteszéjjel
libegő, foszló, szirmos pelyheket
felfogná forró, bársonyos kezével?…
Miért nincs itt most valaki?
1925. május 9.
Instructio publica
A szemek fénye csupa réveteg
a légyzsongásos poros tanteremben.
A levegő beteg.
Meggörnyedt hátak, elhamvasztott lázak,
valami zsongás, dünnyögés: –
tán légy került a pókhálóba,
tán magyaráznak.
Távol rejtelmes tölgyfa erdők
összeborult, suttogó lombján
feketerigók fütyürésznek
és sír,
és sír,
zokogva sír
a szent, a volt-hatalmas
a megtagadott Őstermészet.
1925. május 9.
Régi könyv
Remegő szájjal és lassan
betűztem volt egy régi tiszta könyvből
és ott olvastam:
Az Úristen a teremtés előtt
egy nagy fehér lapot terített
maga elé
s megjelölé
azon a lankát, a mezőt
dombot, folyót és havas hegyeket:
Így tett Isten a teremtés előtt.
Ezen egy kicsit elmerengtem
és az jutott eszembe:
Vajjon Isten az, aki befogat
ítéletes nagy vörös kocsijába
s dörgőn vágtat az emberekkel szembe
s roppant kék ceruzájával
Ő húzza meg a honhatárokat?
Ezen egy kicsit elmerengtem…
Lelkembe zajgott szép, halotti tor…
És ezalatt az ősi fóliánsot
lassan, szitálva, belepte a por.
1925. május 13.
Süllyedő világ
Atlantisszá lesz minden átkom,
minden dalom, és minden imádságom,
Atlantisz lesz az én világom.
A sülyedt bérceken
átzúg a tenger sötétzöld vize:
szeli hajója sóvárgó kalóznak
s jövő századok surranó bárkái
minden Enyémen áthajóznak.
1925. május 14.
Amundsen
…Észak ködökön elborult szem,
ki vakon nézel és törtetsz előre
a rég keresett, szűzi jégmezőre,
te boldog vagy Amundsen!
Látod, én sohse vágytam sokra,
csak egy darabka Indiára,
parányi, szép kelet-mesére,
s azért jutottam pólusokra!
Völgyek mélyére másztam,
vörös lámpánál éjszaka bányásztam
egy szikra kis aranyra,
s mikor azt hittem: végre!…
dermedt karokkal lendített csákányom
beletörött az acélfalú jégbe.
1925. május 16.
Évforduló
Word’ ich zum Augenblicks sagen:
verweile dich! du bist so schön!
…Es sei die Zeit für wich vorbei!
Faust
Az ingaóra érces hangja
komolyan és régen elzengte az éjfélt
és én ültem magamra hagyva.
Odakünn pislogtak a csillagok
s a bólongató, nagy sötét akácsor
képviselte az életet,
meg a Hold,
meg sok kicsi, fehér felhő-foszlány,
melyek felette átlebegtek.
Akkor nagy csend volt
s a szobán átsuhant
kilencmillió négyszázhatvanezer
nyolcszázadik perce életemnek…
s én belejajdultam a sötétségbe
vágyón, szenvedélyesen,
Maradj.
Az égen bárányfelhők usztak
s meg kellett volna halnom akkor,
mint mesebeli öreg Faustnak!
1925. május 22.
Álmunk
…Levetni ma a fekete köpenyt,
május szelével csókot váltani,
kaptatni magas, szirtes hegyoromra,
piros ajakkal szürcsölni a csendet,
ujjongva várni nagy tavaszi kéjre,
ragyogni percig táborhegyi tűzben
két kitárt karral áldani a földet
hozsannát, himnuszt harsogni az égre!…
S a dohos nagy falak
minden hajnalban kacagják az álmunk.
1925. május 23.
Erdő
Süvölt a szél a fák között
zúgva, zokogva, nyögve, fájva,
sivít a szél a fák között
s a magyar erdő magyar fája
ingatja koronás fejét.
De csak fejével bólogat,
s a törzse szikla-szent-szilárd:
lombos fejével bólogat
és nem fél, hogy az égi bárd
csattanva mellen ütheti.
…A szálfák között, hej, be törpe
egy ember-parány, mint magam.
Félőn, lapulva, hej, be törpe,
s homloka mögött hangtalan
reszketnek a gondolatok.
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és jaj, ha őt is földre vetné!
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és vajjon nem törnek-e ketté
a meg-nem-hajtott derekak?
1925. május 25.
Nappali lámpák
Az ucca során
pucér oszlopok merednek az égnek,
a nappal szín-világos,
s a lámpák sorban égnek, –
a lámpák mégis égnek.
A járó-kelők rájok csodálkoznak,
hogy mire kell ez így
és kérdezgetik meg-megállva:
máglyák tüzénél
mire a mécses
világos nappal
mire a lámpa?
(És én kérdezem önlelkemtől:
Tán így tetszel magadnak?
Mit akarsz kicsi mécses lelkem
ezzel a kínzó ragyogással
mikor Napok is vannak?…)
Az ucca fölött
nappali fényben álmodik az ég,
meg a sok fehér felhő,
s a lámpa egyre ég,
a lámpa mégis ég.
1925. május 26.
A mi lobogónk
Vezércikk helyett vers
A mi zászlónkra nem kell semmi jel,
se nap, se hold,
se kampóskereszt, se kard,
se láng, se vér! -:
A mi lobogónk maradjon fehér.
A mi lobogónk hószínű selymével
örök tavasznak örök szele játsszon
és legyen tartós,
mint a leggyolcsabb, legerősebb vászon
és nyele, mint a szikrázó acél!
A mi zászlónkra nem kell semmi jel,
de izzó avaron
ha hűsével takar,
lásson mindenki rajta
azt, amit akar
és haljunk érte mindnyájan, ha kell!
A mi zászlónkra nem kell semmi jel,
se korona, se kampóskereszt,
se nap, se hold,
se kard, se vér! -:
csak egy igénk van: maradjon fehér!
1925. május 27.
Ünneplés
Különös volt:
nem is aludtam tán egészen.
Különös volt,
s mindenre nagyon jól emlékszem.
Elémbe állt a Szépség
és nagyon szép volt,
elémbe állt a Jóság
és nagyon jó volt
és mind a kettőt vezette a Május.
Elémbe álltak sorba
és meghajoltak,
mögöttük régről-ismerős
holtak is voltak,
és vontatottan énekelni kezdtek.
Először bús zsolozsmát
azután himnuszt,
aztán fejemre fontak
zöldet és mirtuszt
és tizennyolc évem furcsán ünnepelték.
Akkor ébredtem – – –
feketén villogott az éjjel
s az ablakon besóhajtó szél
virágillatot lehelt széjjel
s távolról, mintha zsolozsmáztak volna…
1925. május 28.
Hát legyen!
Ma imádkoztam az én Istenemhez.
Ünnepélyes és furcsa volt a templom.
Az örökmécses sercegett csupán,
régi ünnepek tömjén-szaga érzett,
s a szívem vérzett.
Végigterülve a hideg kövön,
homály-köntösbe némán burkolóztam,
s elrebegtem a legújabb imát,
amelyre tegnap tanitott a végzet.
s a szívem vérzett.
Akkor átrezgett lelkemen az Isten,
mint az orgona búgó, mély zenéje –
szívemből csurgott, csobogott a vérem
s szétvetett karral kiáltottam fel:
Hát legyen meg, aminek lenni kell!
A nagy falak háromszor visszhangozták
s a sötét pálmák földig meghajoltak.
1925. május 29.