Versek születése
Elköltözött, ami enyém volt,
pislogó mécsben nincs derü –
Most vagyonom a Csend, a Bánat
és egy elkopott hegedü.
Olyan ritkán szól, s olyan néma
mindhárom édes, bús barát,
de mégis, mégis csak kitartunk
sok tikkadt éjjen, s napon át.
…Mikor pazarlón szép az éjjel
akkor nagy néha vigadunk,
de vigadásunk is olyan csak:
épp amilyenek mi vagyunk:
Lebocsátjuk a sűrű függönyt
muzsika zendül idebent,
s a szürke szívbe szikra szökken
és bong a Bánat, cseng a Csend.
1924. december
Be szép is lenne!
Be szép is lenne fürödni a hóban,
míg csókolva a fehér pihe ránk száll,
majd hermelines fenyő-rengetegben
felmelegedni piros rózsalángnál.
Havas szilfákhoz puhán odalépni
ha csúcsaik közt sípoló szél vágtat –
s ezüst csengővel, aranyos hajszállal
teleaggatni, fonni minden ágat…
Be szép is lenne: jégvirágos ablak,
valami bánat, simogatva bántó,
s ajkunkról hozzá eszeveszett ének,
míg házunk előtt csilingel a szánkó.
Nézni, nézni a bolygó tüzeket,
ha betlehemi éjszakába futnak,
szép, piros almát mosolyogva adni
kigyulladt arcu kántáló fiúknak.
Aztán leülni, imádkozva sírni,
hogy körülöttünk ilyen szép fényes lett,
s végül csudásan, kivételesen
fehér tintával írni ezt a verset!…
1924. december
Unalom
Tán meg is fojtott már az alkony,
ez a végtelen szürkeség,
csak az motoszkál a fejemben,
hogy elvégezte már az ég:
mint kellene élnem és mint kell halnom.
Új bölcsességre vaj’ ki oktat?
Mindig egyformán jár a felhő,
egyformán esik hó, eső, –
s a jóbarát is mikor eljő
mindig csak egyformán kopogtat.
Egyforma minden, minden álom,
minden toll és minden papír,
minden fejfájás, szívszúródás!
Vagyok kereső, bús fakír,
de ami új, azt nem találom.
Imádságom is olyan régi,
Pedig még senki így nem kezdte:
Istenem, ez az alkonyat
az én szomorú szívem veszte,
és a Te szíved úgy megérti!…
Küldjél valami furcsaságot,
vessél az égről rőt jelet,
egy keresztet, vagy sarki fényt,
vagy olyan északi szelet
amilyen egyszer arcul vágott.
Hiszen van annyi jutalom,
annyi döbbentő, furcsa játék
és Te tudod: mi kell nekem:
milyen újság, milyen ajándék –
Csak egy ne legyen: – unalom!
1924. december 25.
Mi vagyunk a világ közepe
Mint gőzmotortól dübörögve hajtott
bolondul-pergő, motolás kerék,
forog a világ és a szerencséje
és dübörgi, hogy messze még a vég.
Perdül a kerék, emberek vele,
a boldogságból boldogtalanságra
a könnyekből a harsány kacagásra
szédült, nyugtalan vadsággal tele.
Csak egy van, aki soha sem mozdul meg,
a kör közepén hajtott fővel ül;
Szemében tiszta, talánytalan kék ég
és mégis Ő a Titok egyedül.
Zúg a kerék és harsogva robog
és a középen kábultan a költő,
az örök-egy, az örökös ődöngő,
s titokzatosan, furcsán mosolyog.
Fehér papírra fekete betűt vet,
míg halkan, mint most, pihézik a hó –
s marad magának örök titkolózás
és másoknak szép, bús panaszkodó.
1924. december 25.
Ünnepek múltán
Hej, hogy elmúlik minden, ami élet!
Fehér sövényre sötét varjak ülnek – –
Hej, be elmúlik minden, ami szépség
és be elmúlik minden, ami ünnep.
Pár színes gyertya alig is pislákol,
pedig olyan volt, mint egy mese-máglya –
és halkan: zirr-zurr – parányi kis tűket
permetez le a karácsonyfa ága.
Ünnepek multán mindhiába mondjuk:
csúnya gondmadár, hagyj magamra, hess el!
Téli köd borul íróasztalunkra
s tele a papír szomorú-szép verssel.
Ünnepek múltán karácsonyra nézünk,
s zokogásba tör minden türelem-hegy:
Miért megy el hát, mikor úgy szeretjük,
s miért szeretjük, mikor úgy is elmegy?
1924. december 28.
Szilveszter
Asztal körül, ím, csupa jó barát!
Csörömpölünk a villával, a késsel,
egymásra nézünk igaz szeretettel,
s új esztendőbe így megyünk ma át.
Mert nem igaz, hogy fekete az átok!
Nem kell busulni, jó az Isten, jót ád!
Csak dalolni kell egy-két szilaj nótát,
s akadnak mindig hűséges barátok.
Ez az ujjongó mesebeli város:
itt táncra se rest senkinek a lába
s hajrá, előre! Örüljön, ki páros!
Ezen az éjen csupa-csupa gond ful
a bolondságok boros folyamába – –
csend – – –
– a toronyóra tizenkettőt kondul!
1924. december 30.
Gyertya ajándék
Csuda – fa!
Gyönyör – fa!
Álom – fa!
Szép karácsonyfa! Életem!
Sohse hittem, hogy ilyen szép lehetsz,
hogy karácsonyra fénysugárban úszol
és minden minden angyalszárnyú ének
s az ige máma Teneked is úgy szól:
megszületett a fény!
Mennyi szép csudát aggatott reád
hívő gyönyörtől reszkető kezem:
mosolygó almát
ezernyi jót,
csörgő diót
és az egyetlen igaz ékességet:
a Szeretet hatalmát!
…De nézd, sötét a jászol,
a tikkadt sötétségben
fekete démonok
bitófát vernek:
kipp – kopp, kipp – kopp – –
míg két szemét a vaksötétbe fúrva
várja a szívek fáklyalobogását
a Gyermek.
Csuda – fa!
Öröm – fa!
Álom – fa!
Szép karácsonyfa! Életem:
Ragyogó színre festett!
Illatos ágaidról
hadd vigyek Neki legalább egy gyertyát,
ezt az ujjongó, csacsogó kis verset!
1924. december
Jégpályán
A karácsony már messze-messze túl van,
s ki tudja: mint ez, lesz valaha még?
Tükörsima a januári jég
és fürge lábak korcsolyája zurran.
Mint lelkünkön sok mindennapi emlék,
ha sebet tép fel régi-régi harcról.
Talpuk acélja vonalakat karcol
és elsimítani, jaj – be odamennék!
Míg halk kacajjal siklanak a párok,
én támaszkodva csonkafejű póznán,
álmodó szívvel valakire várok.
Szemem kalandoz hópárnájú felhőn,
mely szép fehéren mosolyog le hozzám
és halkan kérdem: Vajjon ma is eljön?
1924. december
Éjféli út
Szívünkbe mintha lassan béke térne!
A sarki lámpa körül angyal repdes,
minden fehér és minden olyan csendes
és megyünk, megyünk éjféli misére.
Szívünkben minden ragyogásra válik
és a kristályos, tiszta hallgatásba
kiszürődik egy kis gyerek sírása – –
Tán Betlehemből hangzik el idáig?
Kántáló fiúk vígan énekelve
hirdetnek boldog karácsonyi jókat:
derüt kacagnak minden hópehelyre.
Fényes jászoluk csupa arany-festék,
s míg két kezünk arcukon cirógat,
elönt valami édes, nagy melegség.
1924. december