Szeretném látni
Szeretném egyszer azt az Életet,
hol olyan nagyok az Isten csodái –
szeretném egyszer azt az Életet,
a bujkálót, a néma-láthatatlant,
látó szemekkel magam előtt látni.
Lehet, hogy édes, forró nimfa lenne
tömött hajában gyémánt-diadém –
s hogyha előttem egyszer megjelenne,
megölelném és nagyon megcsókolnám
és könyörögnék, hogy legyen enyém.
Lehet, hogy gúnyos szatír-pofa lenne
üres szemgödrök csontváz-szerű főn,
s akkor irtózat dermesztene végig
s két öklömmel szeme közé vágnék
és futnék, futnék, futnék lihegőn.
Lehet, hogy sápadt, foszló-szirmú rózsa
lehelné felém búcsúillatát
s akkor elébe könnyesen lehullva,
úgy megsiratnám, de úgy megsiratnám
mint egyetlent az egyetlen barát…!
Szeretném egyszer azt az Életet
hol olyan nagyok a titkok csatái –
szeretném egyszer azt az Életet
tűzben lobogó máglyára feszítve,
fehéren, izzón magam előtt látni!
Hazajáró lélek
I.
Csodaszép édes, májusi napon
foszlik szét halkan utolsó dalom,
csöndes-bágyadtan akkor fogy a vérem
s halott-fehéren
akkor kívánok szép jó éjszakát.
Azután már fűtheti át
a világot szent élethevű nyár!
én nem leszek már semmi köztetek,
csak egy bús lélek, aki hazajár.
II.
Én hazajáró lélek leszek akkor:
Felnyílnak előttem az ajtók,
neszt se verek, szelet se hajtok –
s mikor az óra éjközépre kong
én leszek majd az elsuhanó árnyék
mely holdsütötte falak közt borong.
S míg nesztelenül bolyongok a sétán
és újra élek annyi-annyi nyáron,
a nagy szobákat véges-végig járom
s egy fehér ágynál megtorpanok némán.
…Hófehér vánkos, sápadt-fényű arc…
lecsukott szemek!
– – Vigyázz! Mit akarsz?!
Most szellem vagyok! ki se láthat,
most szellem vagyok; ki se hallhat – –
és lehajolva, nagyon sírva
megcsókolok két rózsapiros ajkat.
III.
Mert engemet, jaj, elítél az Isten,
hogy mennyi sok-sok örömet megöltem
és fájó könnyet sohasem töröltem.
Hogy – bár szerettem s nem vágytam pokolba
oly nagyon sokszor nem csókoltam,
amikor kellett volna…
Jaj, engemet már elítél az Isten,
hogy mindig sírva találjon a holnap
de könnyek közt is mindig csak csókoljak.
IV.
S azután minden éjjel csókra vár,
pedig nem leszek semmi köztetek,
csak egy bús lélek,
aki hazajár.
1924. november 9.
Egy virághoz
Leejtettem és megtapostam
pedig Valakitől kaptam Magát,
de véletlen volt,
s nem akarattal történt –
Ugye kis virág, megbocsát?
Lecsüggedt, kicsi szirma
újra fog élni,
ha rajongó szívemen lel hazát
s egy szegény bolond olyan nagyon kéri:
Ugye kis virág, megbocsát?
Nagybánya, 1924. november
Az első hó
A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.
Fehér a szántás, fehér a vetés,
fehér a ház, a sövénykerítés,
fehér a sírás és a nevetés.
Minden, minden fehér!
S akkor vadul, komoran
tanyát-ácsolva feneketlen zajnak, –
az első hóba beleterpeszkednek
az első varjak.
Valami fáj
Valami fáj
és nem tudom: mi az?
Pici, fekete, bús fonál
huzódik lassan a tollam után
a fehér papírlapon,
mintha nagy fehér sebkötésemet
bogoznám ide mindörökre
szomorú, tartós fekete fonállal.
A seb a múlté,
sajogva tűnt el a kötés alatt
és ráborultak ezek a betűk
és ezek a dalok
és egyebek.
Lássátok: most már kacagok
és csókolózom veletek!
Nagybánya, 1924. november