Az első őszi vers
Már őszbe járunk lassan, lassan
és nincs kedvem, hogy mutogassam
dalba-zengő kedvemet. –
Míg bánatomról mesét mondok,
szétröpködnek a szegény lombok:
nem is látok egyebet.
Nyújtózva fekszik sor soron,
s mert fáradt-búsan vonszolom,
jön mondat után mondat, –
s engem, míg rajtok áthatok,
egy nyár-igézet álma fog
és kiejtem a tollat…
1924. szeptember 1.
Temetők vándora
Mennyi múlt öröm, mennyi “volt”
mennyi tört élet, mennyi holt,
mennyi lángolás márvánnyá kövülve,
mennyi szeretés földbe merevülve,
bukott drámához mennyi díszlet,
rozsdás-fakulttá mennyi szín lett! –
és úgy hívják, hogy temető.
S én, Kárthágóknak örök Máriusza,
a futó Élet idedobott tusza,
ma bús temetők vándorává lettem:
a hajrák előtt ide-menekedtem,
hol önmagába simít el a Semmi
és hallgatom a sírok sóhajtását:
dona ei pacem!… – –
És egy sírnál sem lehet megpihenni.
Ez egy seholi, különös vidék,
ez egy seholi különös világ,
hol lábaim a rögöt lépdelik, –
dimenziók közt álom-negyedik
s körülöleli láthatatlan várfal…
…Itt békülök az élettel nappal,
itt békülök a csöndes halottakkal –
és kezet fogok a Halállal. –
[1924. szeptember 1.]
Ilyenek vagyunk
Van úgy, hogy néha sírni kell
s szívünkbe körmét bánat ássa
és nincs okunk a kacagásra
és becsukjuk az ablakot.
Van úgy, hogy néha kacagunk
és víg-magunknak nincsen őre
és kicsordul a könnyünk tőle,
pedig oka: csak álmodás.
Van úgy, hogy tollat emelünk
és hozzáfogunk verset írni,
s egy-egy életet akarunk
belekacagni, belesírni! –
Mikor előttünk kész a munka,
szomorún, szépen összehajtjuk
és betesszük a fiókunkba.
1924. szeptember 1.
A ködök hercege
…És Ködországban akkor csend lesz,
s csak olykor zúg fel, néha-néha –
az álmodásos zenekar
és átvijjog a szél a réten
és Ködországban ünnepelnek!
Jön a Ködherceg álmodón,
fehér felhőből köpenye
és fátyolos és hallgató,
mint az eső, mely lepereg:
jön a Ködherceg szomorún.
A szürke ködök leborulnak,
megcsókolják palástja szélét,
s az alázatos őszi árnyak
koronát tesznek a homlokára
és mind-mind földig leborulnak.
Ködhercegből most Ködkirály
felül felhői trónusára,
s míg körülnéz nagy országában,
a szimfónia végsőt borzong –
és Ködországban újra csend lesz…
1924. szeptember 3.
Esti imádság
Nézd, jó Istenkém: úgy megzavarodtam,
mint zsinórszakadt, piaci fabáb;
gondolataim összegabalyodtak
és nem tudom, hogy mit mondjak tovább.
Szép volt a nap és oly igazán forró,
ez a kis vers is gyönyörű eset,
s a szellő, amit homlokomra küldtél
cirógatásul, igen jól esett.
Most úgy szeretnék sokat hálálkodni,
ha nem húzódnék szemem lefelé
és annyi minden zsibong még szívemben
és nem tudom, hogy kérni lehet-é?
Napközben is tán rossz kis fiú voltam
és fudriságom rosszra vezetett –
most oda kéne menni szépen Hozzád
és megcsókolni fehér kezedet.
De lásd, Istenkém, álmos a Te szolgád;
csak mosolyogj a kicsi vándoron…
Jó éjszakát… így… eloltom a lámpát…
és szenderegve Rólad álmodom.
1924. szeptember 4.
Kártyázás közben
Leülünk körben
és beszélgetünk halkan;
Osztják a kártyát:
be rossz lapot kaptam!
Úgy oszt a bankár,
mintha a Végzet volna –
mi nézzük, nézzük
lázasan lehajolva…
(Mintha a játék
maga az Élet volna…)
Kezdjük Uraim!
a szó szívemig pattan.
és felsóhajtok:
be rossz kártyát kaptam.
1924. szeptember 4.
Esőben
A lucskos ár, a verdeső,
a locsogó, a tocsogó
még arcomig is felfecskendez – –
ez vándorlás, ez sárba-séta
s bár szennyező, bár szomorú
valahogy mégis szörnyű szent ez.
A lucskos ár, a verdeső
a locsogó, a tocsogó
bokáig nyeli lomha lábam,
s én megyek, megyek, megyek búsan,
lehajtott fejjel, cammogón
nagy, szürke felhők bánatában.
Mert nem azt hívják vándorlónak,
ki futva tör egy kapuhoz
és lelke vágya egy-való;
igaz vándor, ki így megy, így megy
és minden álma az eső,
a tocsogó, a locsogó.
1924. szeptember 4.
Milyenek a csillagok?
A csillagok fent néha nagy-vidámak
és néha szívbe-tépő szomorúk
de mindíg, mindíg, mindíg nagyon szépek!
A csillagok a felhők szeretői,
s azok reájok feketén borulnak,
s irígyen rejtik földi szem elől.
A csillagoknak nagyon jó szívük van
és simító fényt táncoltatnak végig
az élet tarka álom-szőnyegén.
A csillagok mind dáriusi dúsak,
s pazarul dobják a tömérdek kincset
patakok, folyók, tengerek színére.
A kis csillagok iszonyúan bölcsek
és csöndes éjek bársony sátorában
föléd hajolva, titkokat susognak.
A csillagoknak kéklő szemök is van
és olyan édes, hívó, nagy csalással
tudnak a földre letekinteni vélök –
A csillagok az örök eszményképek
kik sóvár vágyra csókolnak fel mindent,
s az embereket kéjbe kápráztatják.
Ezer éjszakán, ezerszer zokogjuk,
hogy a csillagok nagyon messze vannak,
s a csillagokat nem lehet megfogni.
1924. szeptember 5.
Látomás
Megnyílt az ég ma hirtelen,
a nagy kárpitot félrevonták –
s a rőt mező ma színt kapott
és felvirult sok régi, holt ág.
Sugarat szórt a hasadék,
s egyszer csak én is belenéztem
és térdre hullva, ámulón
imába csitult szürke vészem.
Olyan hatalmas-gyönyörűt
törpe harcos még sohse látott,
s amiért eddig sírtam én,
megköszöntem a boldogságot.
1924. szeptember 6.
Hajrá
Hej, verd a zongorát!
Ma mulatunk,
ma szürke sorsnak,
bánat-korcsnak
fügét mutatunk –
Táncoljunk, hajrá!
Hej, csattogjon a dal!
Hej, énekeljünk mégis
és minden furcsán,
könnyek jussán –
győzzön a csakazértis!
Táncoljunk, hajrá!
Hej, tudod-e: mi ez?
Kicsi darabka ég,
mit felhők mellett
látni enged
egy vékony hasadék – – –
Táncoljunk, hajrá!
Hej, tudod-e: mi ez?
Ritkán látod, csak néha-néha:
lecsukott pillán
átverő villám:
vak éjben hangos tűz-rakéta –
Táncoljunk, hajrá!
A villám éjbe lobban,
felleg fed ég-derűt…
Hej, szemünk csak ma lát:
hej, húzd a hegedűt,
hej, verd a zongorát!
Táncoljunk csakazértis!
1924. szeptember 6.
Üzenek Néked
Nem küldök bársonyt, aranyat és gyöngyöt,
nem küldök fényes, gyémánttüzű éket,
csak egyszerűen, igazán
üzenek Néked.
Hogy mit üzenek? Nem tudom.
Kinek üzenek? Nem tudom:
“Néked” – ha mondom, ennyi is elég,
Te, énkívülem Bárki – Valaki,
s aki üzenek “én” vagyok.
Egyedül voltam
én mindig senki, mindig semmi voltam,
kikapcsolva az örök-nagy egészből,
ős bizonytalan Nirvánába holtan,
önmagamért szörnyű-felelős.
Ma, Semmiből-lett, nagyhatalmú hős,
a lét-zajgásba beleolvadok
és elhiszem, hogy felesbe oszlottak
a holnapi napok
és kereslek, Te messze Valaki.
Benépesül a búsmagányú börtön,
kettőbe pattan a titok, az árnyék,
teher, panasz és sajgó öntudat
mikor lelkemet követségbe küldöm:
menjen, hogy legyen, olvadjon és lásson!
Félős, örvendő tapogatózásom
zendítse dalra a nagy Mindenséget
és ujjongjon ma az egész világ,
mert én meglelve boldog magamat
üzenek Néked.
1924. szeptember 8.
Mászó csigához
Ájultan, búsan, alva szinte,
csüggedt-nehezen bandukolva
ne járjak soha, soha, mint te,
Kicsi csiga!
(Mindig repüljek, mindig szálljak,
csapjak bele az élet-égbe,
ragadjanak a fürge szárnyak!)
Fűszálok közt, mik harmat-hintve,
tapogatózva, nagy-vigyázón
ne járjak soha, soha, mint te,
Kicsi csiga!
(Vágjam fejem bár fába, kőbe,
hunyt szemmel, hajrán, egyenest
rohanjak mindig csak előre!)
Kapaszkodón a szürke szirtre,
örök-csendesen, örök-némán
ne járjak soha, soha mint te,
kicsi csiga!
(Titkot nem tudó, árva, balga,
életet, álmot, mindent, mindent
kiáltsak büszke, drága dalba!)
Ha kiapadt a zengő mélység
és szárnyam törve nehezült
és ránk csapott a véres végzet,
akkor, akkor már – én se bánom –
akkor egyformák lehetünk…
1924. szeptember 9.
Képeskönyv
Be szép, be kedves!
Tágranyilt szemekkel
lapozok este, lapozok reggel
a nyüzsgő rajzú, tarka képeskönyvben:
Ez itt bohócos,
ez lobogó, léha,
ez itt borongó, mint jó magam néha
ez meg Rómeót játszik minden este.
Ni, ez diák tán!
Messze-szürke vészen
tünődik, amíg könyvet tart kezében. –
Az a másik tán iskolás leányka.
Füstölgő kémény,
ezerkürtű város –
falu, magános, girbe-gurba sáros, –
kardos mundér és vasvillás daróc.
Be szép, be kedves!
Sohasem unt játék,
a jó Istentől gyönyörű ajándék,
finom vonalú, tarka képű album!
De én tudom csak:
be nehéz a dolgom,
ha nagy álmaim táltosát megoldom,
s a csodás képet mégis el kell hagyni.
Mert a sors ilyen
leborul az este
és minden napunk új színűre festve
és minden reggel új-új fejezet;
Elgyönyörködve
nagy-ámulva nézzük,
s álom-mesékkel magunkat igézzük,
s egyszer kopottan földre hull a könyv.
1924. szeptember 9.
Megint a vasút
Mikor barátomat kikísértem
Amikor lomhán ballagnak az órák,
amikor sírón búcsúznak a percek,
mikor kalimpáló, piros szívünkről
az álmodó vér sóhajtozva perceg,
amikor szemünk nagy távolba néz
és füstök után integet a kéz,
azt mondjuk halkan:
megint a vasút!
És úgy nézünk sokáig, messze-messze,
a könny-szökevényt útra nem eresztve
és felújul sok, önmagunkra szórt vád,
s még sokszor látjuk a fekete mozdonyt,
a bucsuzások örök-rémű szobrát –
s azután minden éjjel
rosszat álmodunk.
Mert gyakran eljön mihozzánk az ősz
és árva lelkünkbe álma lepereg
és röpködnek a sugdosódó szélben
a sápadt arcú, csonka levelek
és úgy találjuk, hogy már semmi sincsen,
és ami volt – az élet is hazug –
s akkor csendesen szólunk:
megint a vasút, megint a vasút!
1924. szeptember 10.
Egy sírnál
Kijöttem hozzád,
te árva, szép, te jó holt.
Mert itt olyanokat gondol az ember,
amilyeneket eddig
sohase gondolt.
Ilyenkor meg-megállva
nincs mit szeretve hinnünk,
s a múltat összegezzük,
s kezünket összetesszük
és megfájul a szívünk.
Mert nem adták az életünket,
ezer, osztott örömünket
csak emlék-álmodásnak: –
ami a tied, énnekem,
ami az enyém, másnak.
1924. szeptember 10.
Emléksorok
Csak ennyit írok: D. J.
Meg ezt ki fejti?
Tán nevemet jelenti – –
Talán csak hóbort, –
talán értelme
Dalos volt, Jó volt,
és Daccal tudott Játszani.
1924. szeptember 10.
Színpadi fényben
Pergett a taps,
dörgött a taps,
mikor megcsillogtattam
néhány kis árva rím-szülöttemet.
Pergett a taps,
csörgött a taps
és én sohasem láttam annyira,
hogy bús adásom nem igazi még.
Rengett a taps,
csengett a taps
a csendes-szavú jelenért
és én tudtam, hogy nem érdemlem.
Zörgött a taps,
zúgott a taps
és én hálásan, hunyt pillákkal
megálmodtam a jövőt.
1924. szeptember 12.
Tegnapi emlék
Testvér!
Sétált a hold a régi útban,
s én ezüstfejű fák mentében
csöndes imákat félve súgtam.
Majd lankadón,
egy mohos törzsnek vetettem a hátam
és életemet magam előtt láttam.
És megértettem mindent, mindent:
mire vagyok én, mire mások –
és zenéltek a hallgatások
és táncoltak a titkok.
Testvér!
Most nem csodálom, hogy a világ így megy.
Most megüthetsz, vagy megcsókolhatsz:
igazán mindegy.
1924. szeptember 12.
Éjszakai könny
Morzsolgatjuk az imádságot
s azt hiszik mások: fal-fele fordultunk,
azt hiszik mások: réges-régen alszunk
s akkor csordul az éjszakai könny.
Hiába szólunk: butaság csak!
Hiába szólunk: mire jó ez?
Hiába mondjuk: ne ömölj!
Pereg, pereg a könny.
Olyan ez, mikor dugott kincsünk
szobáját szellőztetjük,
mely nagy időn át pecsételve volt,
vagy egy rejtélyes kéz-húzásra
felgördül a nagy, rejtő éjji függöny
és befénylik a hold:
Ilyenkor meg-megcsillan pillanatra
a senkitől se látott
mosolyfalakba zárt igazi kincs,
a mélységes, nagy, drága szomorúság!…
Az óra éjfelet ver – –
Pereg, pereg a könny… –
1924. szeptember 15.
Őszi jókedv
Olyan nagy bánat őszbe jutni?
Vagy búcsúzkodón élni tán?
Mikor mindenki sírva borzong,
Miért ne legyek én vidám?
Ma jó kedvem van igazában,
nem látok tüzet, harci vért
halált, semmit és nincs tovább ez;
jó kedvem van, ha nincs miért.
Tavasz pirkadás könnyet csókolt
csüggedt pillájú szememen,
de most szégyellem, hogy így rámtört
az a nagy bánat-szerelem.
Ma szél veri az ablaktáblát
és felleg-tábor gomolyog – –
de én nekem ma csuda-nap süt,
de ez a kis vers mosolyog.
1924. szeptember 17.
Álmok
Arcomat éri
hajnali fény
és sírva, remegve,
zokogva, nevetve
álmodom, álmodom, álmodom én.
Libben a hajnal,
vérteritő –
és vágyva, szaladva,
ölelve, kacagva
álmodik, álmodik, álmodik ő.
1924. szeptember 1.
Az esti korzón
Fent csillagos az ég
s a nagy, merev, titáni csendburában
parányi, zsongó darázsfészek:
a város.
Különös, buta, kis világ
hol zöngő nótát zümmögetnek
a mámoros zenészek.
Fent csillagos az ég
lent zsibong, törtet, fut, liheg,
zörög, zenél, mulat a város
és szerteszét
a nagy ívlámpák végtelen,
hivalgó, tündéri sora
vakító fényt sugároz.
Fent csillagos az ég,
de a felséges, égi, nagy csodára
még pillantást se dobnak
az emberek:
hiszen a lámpák szebbek, jobbak,
közelebb vannak, fényesebbek,
mint a csillagok.
Villogó tűzben szikrázik a korzó,
újult erővel zúg fel a zene,
kering, röpköd a parfüm-illat – –
fentről pedig ezalatt csendben,
szomorún fut le
egy meg-nem látott, remegő,
fehér, kis csillag.
1924. szeptember 21.
Csendben
A nagy ködökben mindig célt láss
és nincsen nagyobb, szebb bölcsesség
az életnél, mely nem rakétás.
Hallgatást, csendes, boldog éjjelt
süstörgő lánggal nem öl el, –
csupán a csend, ki megölel.
Közelében nincs senki árva,
jön igaz, nagy-nagy szeretettel
és csókot lehel szempilládra.
Százszor boldog, ki ismeri
mert benne él a tudás, béke
és minden, ami isteni.
A zaj-világtól fallal választ
s a kalmár-zsivajt eltompítván
önönmaga ad minden választ.
Nincs a léleknek szebb bölcsesség
hogy titokföldre bejuthasson,
mint a virrasztó, néma klastrom:
Halk, elsimító négy varázsfal
s az élet után pontot tenni
csendes, szép, boldog megadással.
1924. szeptember 25.
Még nem
Ez a mosolygás ajkad szögletén
talán örömre, talán búra válik.
Hasonlót bárki hiába keres:
kicsit szomorú, kicsit gyerekes
és ez a legszebb, egyedül, halálig.
Előttem állsz és egyre mosolyogsz
olyan édesen, olyan igen szépen, –
s mikor dacom a mosolygásba halt,
nem kérsz egyebet, csak egy kicsi dalt
szendergő álmok riasztásaképen.
Szemedbe nézek némán, komolyan
és reszketve az eljövő, nagy lázon,
eloltom benn a lobbos tüzeket,
a forró csábra “nem”-et üzenek
és szép-szomorún fejemet megrázom.
1924. szeptember 28.
Fekete köpenyben
Csitt, csitt!
Nagy, sötét köpenyben
így kell mindörökre
burkolózva mennem.
Csitt, csitt!
Fekete köpenyben
így kell a kezemet
a szívemre tennem.
Csitt, csitt!
Zúgnak az út fái:
de csak az én titkom
hogy szeretett fájni…
Csitt, csitt!
… és hogy fáj szeretni
és sírok is néha
ne tudja meg senki!
1924. szeptember 30.
Nagyon sok kérdés
Miért van az, hogy már a nap is büntet
s le kell hajtanunk némán a fejünket?
Miért van az, hogy keserű a mézünk
s imádón néha mély szemekbe nézünk?
Miért van az, hogy nem ismernek minket
és nem látják meg piros szíveinket?
Miért van az, hogy mások olyan mások
és megcsalnak a legszebb álmodások?
Miért van az, hogy a szél fákat renget
s az Isten esőt, könnyet is teremtett?
Miért van az, hogy bús fátyolt az éj vet
és megátkozunk mindent, ami élet?
Miért van az: ha letünt nyári napjuk,
a hulló szirmot mégis megsiratjuk?
1924. szeptember 30.