Nagy bánat
Az életem játékos kis gyerek volt
A sok örömből ki se látszott
Reggeltől estig mindig játszott:
Hintában ült,
Égig repült…
Ma leszakadt a hinta!
Az életem gyönyörű vers volt,
Remekbe készült, nem volt mása –
A jó Isten kezeírása… –
Ma ráömlött a tinta.
1924. augusztus 1.
A titok
Néha üldöz egy hatalom,
Csodás titkokra hajtó
És benyitok a legbelsőbb szobába,
Hol fekete kárpitos minden ajtó.
A falakon nagy, nehéz függönyök,
Félős, fekete, suhogó selyem
S a középen két gyertya ég
És fojtó füstje sötét sejtelem.
Aztán zárom a lélek ajtót;
Nehéz komoran kondul a retesz –
S odabent mindent, mindent
Titkos, borongó félhomály fedez.
Nagy csend. Halvány az arcom –
Libegő lángok fehérre festik,
S én ott sírok a kripta mélyén
Kora hajnaltól késő estig.
Múltak árnyával sugdosódom
S könnyem a kövön medret éget,
S újra, meg újra végigsiratom
Az idehantolt sok Emléket… –
Másnap találgatják az emberek:
Vajj’ mi a titkom, mi a búm,
S miért mosolygok egyre
Olyan csöndesen, olyan szomorún!
1924. augusztus 3.
A boldogságról
L. A. úrleány esküvőjére
Sokat kerested, végre megtaláltad,
Tenyereden kis gyémántkő ragyog
És sugarai szerte sziporkáznak
És éjszakáid fényes nappalok. –
Kis gyémántköved szerteszét ragyog.
És boldogságnak hívod a követ –
Jaj, ne mutasd, se énnekem, se másnak!
Én féltem a Te boldogságodat,
Mások fondorral titkos vermet ásnak!
Jaj, ne mutasd se énnekem, se másnak!
Rejtsd el titokban, ne tudják hová lett –
Talán szívedbe, talán máshová –
Árvíz ne mossa, tűzvész ne eméssze, –
Rabló ne lelje, ha kutat soká!…
Talán szívedbe, talán máshová…
S őrizve boldog, önfeledt mosollyal,
Csak ünnepeken, néha vedd elő,
Ha alkonyatkor csöndes-egyedül vagy,
S körötted ül a Múlt, Jelen, Jövő.
Csak ünnepeken, néha vedd elő!
Akkor úgy nézzed késő éjjelig,
Akkor jól megnézd minden oldaláról
És látva büszke, ujjongó tüzét,
A szent örömben semmi meg nem gátol!
Akkor jól megnézd minden oldaláról!
…És ha sugara bágyadt, szomorú
És régi fénye homállyá fakulva, –
Jöjjön a könny, a ragyogó, az áldott,
Mely már annyi bút csillogásra váltott!…
És boldogságod ragyogni fog újra!…
1924. augusztus 7.
Börtönben
Talán az élet, talán a börtön,
Ahol én most az időmet töltöm…
Mindenkép szomorú.
Talán búsongó, talán víg lélek –
Talán meghalok, talán még élek;
Vagyok örökös, bús. – Talán.
Mi adja be a halálos mérget?
Talán ebédem,
Talán vacsorám – – –
Úgy nézek innen,
Sápadt-epedőn, imbolygó-búsan
Mint tömjénfüst a templom ablakán:
Talán csak egyszer kijutok innen…
Nem is sokára… – –
Talán – talán – talán –
1924. augusztus 8.
Szomorú, kis búcsúzkodó vers
melyet egészen úgy írtam le,
amint éreztem.
Mit tudjak Néked emlékül adni?
Képet festeni, szobrot faragni
Sosem tanultam.
Ezt nem lehet
Versekbe írni,
Ezt nem lehet
Nótába sírni –
Most látod, olyan szomorú vagyok!
Mesét olvastam
És a mese is szomorú, – de szép:
(Te is sírni fogsz rajta, meglásd!)
Álomkirályfi búcsúzik,
S hiába minden büszke pompa:
Testvére indul messze honba
És nem tudja, hogy látják-e még egymást – –
Jaj ez a mese szomorú, – de szép –
Szívem, mintha csak ólomból lenne,
Szemembe nézel, könny csillog benne?
Ugye, hogy furcsa kép?
Vidd ezt, vidd ezt magaddal:
Szomorú képet,
Könnyes emléket –
És vigasztald meg, hogyha rátekintesz –
(Majd nagyon sokszor megjelen Neked!)
Álomkirályfi búcsúzik,
Mert búcsút intesz – – –
Százszor elmondod, míg felsír a bánat
Isten veled! Isten veled! –
S úgy néz utánad…
1924. augusztus 9.
Nem egészen most volt
A visszanézők éneke
Szép, aranyhajú, buksi kis fiú,
Oly boldog voltam,
S egyre daloltam:
Meleg tavaszban boldog társra leltem,
De a tavasznál tavaszabb a lelkem!
Hej, nem egészen most volt!
Szép, aranyhajú, buksi kis fiú
Oly boldog voltam,
S egyre daloltam:
Tüzes a nyár és szememtől a nap
Bágyadt alkonyon újult fényre kap!
Hej, nem egészen most volt!
Kékszemű, szőke, buksi kis fiú,
Oly boldog voltam,
S egyre daloltam:
Eljött a tél és havas lett az élet,
De az én szívem hónál is fehérebb.
Hej, nem egészen most volt!
Én vagyok-é, vagy más-e az oka,
Hogy elfakult az aranyos csoda? –
Hej, nem egészen most volt!
Régen volt, régen!…
1924. augusztus 10.
Sápadt levél
Sápadt levél az ájult fáról
Lihegve a mély kútba hullt –
Ott álltam – néztem, láttam
És fölriadt a régi múlt.
Tüzes tavasz, csókos csicsergés,
Virág-parfümös, lombos ág…
Valahogy úgy felfájt szívemben
A zajgó vérű ifjúság! –
Láttam, láttam a sötétséget,
Az örök-semmis, hideg űrt,
S láttam szegény magam-levélkét
Amint repült, repült, repült…
1924. augusztus 10.
Vasútnál
Várom a gőzöst, szörnyeteg-gőgöst
Ki önönmagát oly nagynak hiszi –
Füstöt okádva itt lesz nemsokára,
s akit szeretek, magával viszi.
Közömbös arcok, sok üres tekintet –
Furcsán bólintva libegnek a fák,
és mosolyogva, mivel látni akarják
a régi-átkos könnytragédiát.
Nézem a hosszú, elkígyózó sínpárt…
olyan fekete, olyan bánatos!
Ott fekszel rajta víg dalom, reményem
jön a gőzös és zúgva rádtapos.
1924. augusztus 12.
Búcsúzás után
Mikor ránézek,
lehull a csillag!
Mindenki elmegy,
Mindenki itthagy –
Körülöttem már,
hej, senki sincsen,
csak a könnyező,
felhőn lebegő,
jóságos Isten!
1924. augusztus 13.
Lehántott fa
Meg-megcibál egy bús sóhajtás
s te meglóbálod komor koronádat,
szegény, kivénhedt, beteg pajtás.
A vágó fagytól ezután mi véd meg?
Vén derekadat meztelenre nyúzták
és gaz markukban leszakadt a kéreg.
Miért sújtott e szomorú-szép bánat?
Tán szemet szúrt, hogy büszke voltál?
Tán irigyelték ráncba gyűrt ruhádat?
Fondorlók kése eltalált
és eltalálta pajzsos hitedet
s most várod a halált…
Szegény öreg, rádnézni sem merek…
Olyan búsultan egybevág a sorsunk:
lehántottak az emberek!
1924. augusztus 13.
Séta közben
Lábunk ijedten, félve lép:
elénkbe szórva száz darabban,
szétzúzott csésze, tört cserép.
Sóhajra görbül néma szánk:
mennyi elvérzett, múlt öröm,
Úristen, mennyi jaj-szilánk!
Szerették, vették, amíg telve
ajkukon csurgott üdítőn
mézédességű, drága nedve;
Mikor tovább hiába várták,
mert minden, minden kiapadt –
egyszerűen a földhöz vágták.
1924. augusztus 13.
Lámpa
Én nem vagyok se nap, se hold,
se csillag, amely fent ragyog –
én csak homályos majd-kiégett,
szomorú kis villany vagyok.
Nekem a nagy világmindenség
hátborzongató, fagyos táj;
fényemet csak egy szoba látja,
számomra ez a nagy világ.
Ha majd egy nap a pihenésre
a Halál bácsi szépen rávesz,
sötét borul a kis szobára
és meglátjátok: – rövidzár lesz.
1924. augusztus 13.
Különös műtét
A nagy teremben fázós hangon,
meg-megakadva kecmereg az óra,
én fekszem a nagy műtőasztalon
és készülök az operációra.
Halántékomon vér-harc dübörög,
égek kíváncsi, titokleső gondban
és rászorítom kezemet szívemre,
mely lázütemre, nyugtalanul dobban.
…Orvos úr, kérem, nagyhatalmú Sors,
ugyebár nem lesz nyoma sem a kínnak
és finoman veszi ki ezüst csipeszével
azt a valamit, amit búnak hívnak?…
1924. augusztus 13.
Balga dal, amit dalol a ravatal
Kifáradtam. Elég az élet,
elég, elég!
Jobbról, balról két gyertya lángol, –
(de mindörökre az se ég;
egyszer neki is, mint nekem,
elég, elég!)
Odakint bőghet, moroghat az élet;
idáig nem tör be a lárma
s szívem nem forr a harcon…
Ne sercegj gyertya, hagyjál békét,
örüld te is a harcok végét!
Elég! Most alszom…
1924. augusztus 13.
Borús délután
Künn köd roskad a fakó tájra
és mindent, mindent elfedez,
az ablakot hideg szél rázza
és őszi eső permetez.
A fű vizesen meglapul,
míg kinézek az ablakon,
s gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek a tócsák
szomorúan, hallgatagon.
Az ágakat valami bánat
konokul csaknem földig húzza…
Fázós, didergő, lucskos minden
és engem mégis vonz az utca!
…Mi jobb: álmokba belemúlni
hol a valóság fényes semmi –
vagy ködnek, esőnek, pocsolyának
becsukott szemmel nekimenni?
1924. augusztus 14.
Három dalt írok
Tollam zenéje halk, kaparó nesz:
az első bús, de vigasztaló lesz, –
Édesanyámnak írom.
A másik ugrál, egekig szárnyal,
tele lesz színnel, napsugárral, –
ezt Valakinek írom.
Harmadik dalom – örök-bús eset! –
jajos lesz, vad lesz, kétségbeesett…
Ezt önmagamnak írom.
1924. augusztus 14.
Amikor tenni kell
Hitem, szerelmem, szent hazám!
Semmit se tettem igazán,
még gyümölcsöt se hoztam, –
eddig csak délibábot néztem,
eddig csak álmodoztam.
Talán már jönni fog az óra,
mely valót hoz az álmodóra
és tett-vágyakra kelti:
egészen hinni, egészen remélni
jaj, egészen szeretni!
Borus-magamat harcba vetni,
Láng-szerelemmel elégetni,
mert csak ez a nagy, drága élet!
Talán dübörgőn jön a perc már,
mely hűlt kohómban lángot éget…
Vagy építeni, vagy rombolni,
vagy felépülni, vagy romolni
riadó perdül büszke dobon –
Akkor el tőlem, ami álom,
s dalaimat a tűzbe dobom!
1924. augusztus 14.
Mi ketten
Baumgarten Lászlónak
Jövünk. Csend van, és kéz a kézben
puhán, szomorún, melegen.
Jövünk, mert itt most vár a szükség
és nem vagyunk még elegen,
mert parancsolt a messze Hang,
melytől a Föld is fázva retten –
Jövünk szomorún, vágyak nélkül:
mi ketten,
mi ketten.
Azután halkan dalba kezdünk,
(én a tercen és Te a prímen!)
s előttünk a fák meghajolnak
s dalunk sebekre drága írt ken –
A hegyek zúgva visszhangozzák
nem szólt nekik még senki szebben –
s tovább megyünk és zengve zengünk:
mi ketten,
mi ketten.
Dalunkban furcsa messzeségek,
ködös, különös, új világ:
vágyatlan vágyak, sötét fények
és mégis minden összevág.
Komoran keresztet vetünk,
ha könny csillog a bús szemekben
s tovább megyünk és zengve zengünk:
mi ketten,
mi ketten.
…Ha kileheltünk minden himnuszt,
s elharcoltuk az élet harcát,
összeborulunk s megcsókoljuk
egymás halovány, hideg arcát
és jelszavunkon elborongva:
nem aratok, mit nem vetettem! –
visszafelé indulunk némán:
mi ketten,
mi ketten.
1924. augusztus 15.
Legszebb álmodásomnak
Ha nem fáradtál el még nézni,
mert csillag-tüzű szemed rég les, –
nézd meg az én bánatomat:
mily távoli – nagy, mily fenséges!
Nézd meg az én homlokomat
mit ez a bú sötétített el – – –
Deríteni csak Te tudsz rajta,
ha cirógatod kis kezeddel…
1924. augusztus 15.
Felleg a Földhöz
Valakinek, akit írásra buzdítottam
és akinek segítettem is.
Önzetlen küldöm friss esőmet
Csobogó, édes véremet,
mely mag-rügyeket csal belőled
és duzzaszt bimbós életet;
amit teszek, önzetlenül teszem.
Nagy, fellobbanó vágy hevít fel,
valami lázas szerelem
és jóban-bízó drága hittel
kincsemet mind odavetem! –
Mindent adok, semmit sem fogadok.
Nem örömem, hogy ezt mondhassam:
csodáljátok, ez az én munkám! –
Adást-lihegő kedvem múlván
továbbvonulok búsan, lassan,
s csak a magasból integetek vissza.
1924. augusztus 16.
Magamról
Nem lázasít meg soha az írásom
és nem megy élni nehezen a dal.
Nem vagyok vulkán, melynek vajudása
vészes, rengető morajlásba hal.
A vulkán dörög, tűztengert okád ki
és napokig tart, amíg elpihen,
rózsás lankákat, városokat pusztít,…
Nem vagyok ilyen! Nem vagyok ilyen!
Halkan csobban ki, könnyedén folyik szét
belőlem a dal, s örülök: enyém. –
Mint a forrás, mely víg kirándulóknak
italt csurrant ki erdők rejtekén.
Csörtet a csermely csókosan csacsogva
a századéves vén tölgyfák alatt
és álmot lát a folyam hatalmáról
és várja, amíg folyammá dagad!
1924. augusztus 16.
A végzés
Talán maga az öreg Ádám,
kinek foga gyümölcstől vásik,
talán Ábrahám, talán Jákob,
vagy valamelyik közel-másik,
lelkemhez egész közelállók,
kiket egy kis tűz égetett szét, –
viharos éjjel összeültek,
s hogy meg kell halnom, elvégezték
s hogy meg kell halnom, elvégezték.
Szörnyű a szó! Mindenki hallja
és nincsen, aki értené –
s akkor eremnek átkos lángja
elindult a szívem felé
s akkor fog majd rátalálni,
mikor a legszebb, drága dal rí
és egy futammal bevégezve
őrjítő gondom – meg kell halni,
jaj, meg kell halni, meg kell halni!
El kell pusztulni, meg kell halni, –
bólongatnak a letarolt fák. – –
Meg kell halni, jaj meg kell halni,
a harangok is végigkongják… –
Azt a szomorú, régi Sanhedriát
ki se hallotta, ki se látta
és mégis áll a szörnyű végzés
és nincs ellene apelláta,
jaj, nincs ellene apelláta.
1924. augusztus 17.
A Hajnal
Most olyan szép a hegytető!
Most a világ is oly csodás! –
Bíbor a nap, az éltető
és minden egy szép álmodás.
A semmi-éjjel szörnyű bús volt,
míg Hajnalt látott születésem –
most két kezem imára kulcsolt
és nem kell félni, hogy lekésem.
Minden imádság idején,
minden imádság felrepül,
s vágyak tüzében égve én
a Tetőn állok egyedül.
…De itt áll az én bús Barátom
és fázósan fülembe súgja,
hogy mindez csak egy rövid álom
és ránk borul az Este újra!…
1924. augusztus 17.
Főnevek
Tavasz, virág,
Gyümölcs,
fű, lombos ág –
ősz, hervadás,
halál – –
Születés.
élet.
csók, szerelem,
sírás, könny,
butaság… –
1924. augusztus 19.
Egy névnapra
Ilona nap
Testvérem, látod, itt a napok napja
és átölel, mint drága, puha kéz
és a szemünkben mégis szomorúság,
míg egymáséban önmagába néz?
…Bolyongunk, testvér, Te leányos könnyel,
én ifjú daccal járom az utat,
mely vaksötét. A messze láthatár
még egy csillanó szikrát sem mutat.
Megyünk, megyünk… de nézd csak: ott a tájék
valami lilás fénysugarat ölt –
mintha Keletről ünnep közelegne,
mit fényruhában ünnepel a föld.
Hurrá, haj, hurrá! Látod, ez a Hajnal,
mely lángparipán onnan közeleg;
onnan születik édes diadallal
a nagy, csodás tűz, drága, szent meleg!
Ezt úgy hívják, hogy ünnepi bolondság!
Úgy borúl, mint egy simuló lepel!…
Hej, isteni az, mikor a hétköznap
nyomasztó éjje fényben ünnepel! –
…Testvérem, látod, itt a napok napja
és átölel, mint drága, puha kéz –
és a szemünkben mégis ül a bánat,
míg egymáséban önmagába néz?…
1924. augusztus 18.
Éjjel az emeletre
Magamfajta, szegény élet-kapaszkodóknak írom ezt a verset
Míg felnyílik a rozsdás závár,
be sokat is kínlódsz vele!
Azután indulsz a fekete lépcsőn
botolva, búsan felfele.
Hiába! Hiába!
Talán ez a nagy, bús sötétség
szédít meg néha, vagy a bor?
Benned millió lázas dalnak
zsibbadt zsongása haldokol.
Hiába! Hiába!
Szemed álmosan, lomhán pislog
és valóságot mit se lát,
s minden sarokból rém-kísértet
fintorgat feléd torz-pofát –
Hiába! Hiába!
Szédülő szívvel, forró fejjel
lábadat lomhán emeled,
s még mindig nincs a várt Magasság
még mindig nincs az emelet –
Hiába! Hiába!
1924. augusztus 19.
Bal-láb jobb-láb
Egyhangú menetelés közben.
Bal-láb, jobb-láb
Bal-láb, jobb-láb – – –
Napot az idő napra hordhat,
de mégis áll a nagy gyakorlat,
s életünk fáradt, száz nyűgével
menni kell mindig: nappal, éjjel! –
Bal-láb, jobb-láb,
Bal-láb, jobb-láb –
Malmát az idő egyre hajtja,
és úgy hasonlít minden napja,
mint egyik láb a másikához –
Van, aki sír, van, aki átkoz…
Bal-láb, jobb-láb,
Bal-láb, jobb-láb –
Unalmas nóta, jaj, be ódon,
de nem sírok és átkozódom,
csak hajtogatom megadással,
tikkadó, konok akarással:
Bal-láb, jobb-láb,
Bal-láb, jobb-láb…
1924. augusztus 20.
A süllyedő hajó
Tobzódó vágyak dörgő óceánján
vigasztalan, nagy gyilkosság az éjjel
és minden hullám sátánszóra kél fel
és habzik, merül, süllyed a hajó!
Nincs mentőcsónak, üvölt a vihar
Csontlábú halál vigyorogva jár itt
és égi fárosz seholsem világít –
jaj, táncol, merül, süllyed a hajó!
Isten! Ébren vagy? Isten, Te hatalmas!
Tűzarcú angyalt miért nem küldesz le?
Nézd: ha elfordulsz, minden el van veszve –
Nézd: szédül, merül, süllyed a hajó!
Prédára leskel szörnyetegi gúnnyal
az undok mélyben százezer titok,
pöffeteg cápák, hideg polipok
és imbolyogva süllyed a hajó…
1924. augusztus 22.
Szól a trombita
Kilenc.
Távolról szól a trombita
s mélabús, nyújtott hivására
megvonaglik a levegő.
Mulatozásnak, bornak vége,
s szegény, szomorú, bús bakák
lecsüggedt fővel hazafelé mennek – –
Lábuk megtorpan néha, néha
és nagy keserűn hördül fel a “nem”!
Azután újra úr lesz a “muszáj”!
mert zúg, mert búg a trombita,
s szegény szomorú bús bakák,
robotos lelkű katonák
lecsüggedt fővel hazafelé mennek, …
Én is jöttem a Kaszárnyából,
vibráló vágyak vidám katonája:
szemem kacagva, áldva néz szét,
szívom virágok drága mézét
és jelszóm: soha mit se félni,
repülni rózsás akarással
repülni színes szárnyalással
és mindig, mindig, mindig élni! – – –
Akkor egy távol toronyóra
Komoran kongva
Kilencre kondul
és felsikolt a trombita.
1924. augusztus 22.
Bűnbánat
Jaj, hogy szégyellem!
Rejtsetek el, ti fekete falak!
Én Istenem, ne nézzél úgy szemembe,
mert nagyon sokszor megbántottalak,
mert nagyon sokszor szálltam Veled szembe
Jaj, hogy sajnálom!
Jaj, hogy szégyellem!
Önkívületem lázadt Ellened
s a régi szépség durva, nyers lett –
Most szégyellem szegény életemet
és szégyellem minden munkámat,
s szégyellem ezt a verset… –
Jaj, hogy sajnálom! Jaj, hogy szégyellem!
1924. augusztus 22.
A pezsgős palack alliterál
Temetett, titkos tartalom,
haragos, híres hatalom,
boldog, bizsergő, balga bőség
lobogó lángú lehetőség
ami énbennem él.
Valami vágyas végtelen vagyok.
Csak már csattanna fel
e fojtó, fájó, forrasztott fedél
és dörgő daccal durranna dugóm
és csobognának csurgó csókjaim
a vész-viharban vonagló világra!
Ne lennék ilyen áldozatos árva!
Akarni, adni, mit addig akarok,
míg égnek bennem hörgő haragok,
szaggató, színes, szomorú szerelmek –
míg a ragadó, repülő napok
rózsás lelkemre rontást nem lehelnek.
Jaj, nem akarok poshadón pusztulni!
Éljen az akkor! -:
Akkor mindenki vére kell,
Akkor mindenki énekel,
erőt a lelken lenge kéj vesz,
s daloló, drága, csodaszép lesz
és táncra tart a fürge föld
és lángos lelkem egyre tölt
pirosan-pezsgő, pozsgás patakot! – –
Várom, várom a villanó varázst!
Várom, várom a vigadó napot!
1924. augusztus 26.
Szól a muzsika
Szól a muzsika messze, messze.
Sápadó hangját kapkodón
hordja idáig el a szél –
Idebent alszik minden eszme
és hangomon ül hangfogóm:
most csak a muzsika beszél!
…Egy titokzatos másik partról
valami bánat jött ide,
s a zene volt a drága híd –
Most szép beszéddel mind ő tart jól,
szívemen dobog láng-szíve
és átlihegi vágyait.
Emberszív így még sohasem vert!…
Karomra hajtom fejemet,
s míg rámborul egy síró árnyék,
csókolni vágyom minden embert,
s zokog bennem a szeretet
és gyilkosomnak megbocsátnék.
1924. augusztus 27.
Felséges Úr!
Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?
Felséges Úr!
Fáradt vagyok már, sajog a lábam
állni e fényes előszobában.
Felséges Úr!
Lássa, szívemben a reménység jó,
de Önt meglátni nem vagyok méltó…
Felséges Úr!
E házon kívül mindent az ár mos:
messziről jöttem, s köntösöm sáros,
Felséges Úr!
Lázadó vérem jaj, lecsitult rég:
ottbent csak sírnék, elébehullnék! – –
Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?
1924. augusztus 29.