A Te szíved
Sok szív született fájdalomra, búra,
De melyiknek van töviskoszorúja?
– Csak a tiednek, Jézusom!
Tört, kínzott szívért nem kell menni messze,
De melyik szív van tőrrel átszegezve?
Csupán a tied, Jézusom!
Sok fény sziporkáz a sötét világból,
De ilyen lánggal kinek szíve lángol?
– Csupán a tied, Jézusom!
Szívemet véred hófehérre mossa,
Tüzed égesse lángoló pirosra –
És én imádlak Téged mindörökké,
Egyetlen, édes Jézusom!
1924. július 10.
Csak egy…
Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;
Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem –
És az is olyan nagyon messze van!
1924. július 12.
A koszorú
Egy titokzatos idegen
Rózsakoszorút vetett homlokomra
S aztán tovább ment hidegen.
Én ujjongtam a kincsen
És úgy vártam, hogy szivárvány-utamra
Illatot hintsen!
Ó, sok reményem, balga, rajtavesztett!
Egy szomorú napon
Virágom szirma hullni kezdett
Azután így haladt
És minden nap lehullt egy szirma –
És végül csak a tövise maradt… –
Most minden csupa bánat
S én bús-szelíden befelé sírok
És hordozom a töviskoronámat!
1924. július 16.
Ne ismerjen…
Ne ismerjen meg soha senki
És ne lássa meg szememet
És ne fogja meg kezemet
És ne tudja, hogy milyen vagyok én!
Vegyen engemet köd körül,
Mely senkinek sem könyörül
S legyek én mindig nagyon messze!
Legyek én mindig nagyon messze
Egetostromló, kopár szirttetőn
És arcomat felleg fedezze
És úgy tekintsen rám a szemetek
Lángoló vággyal, – epedőn, – – –
S ha összekulcsolt kezemet
Égnek facsarják vámpír-gondok
Higgyétek azt, hogy áldást mondok!
Higgyétek azt,
Ha magasságom bűvös ködpalástját
Bíboros fénnyel szövi át a nap,
Higgyétek azt,
Hogy boldog vagyok s szelíd-lelkű
Mint május-reggel, oltárnál a pap.
Higgyétek azt, hogy jó vagyok
És higgyétek, hogy így imádkozom:
Örömem teljes, mi kell még egyéb?
(Pedig azt mondom:
Meztelen lábam tövisekbe lép!)
Higgyétek azt, hogy így imádkozom:
Áldott légy, Uram, gyönyörű az élet!
(Pedig azt mondom: meddig tart ez így még?
És gyöngeségem kínpokolban éget…)
Ha befejeztem imádságomat
Mondjátok rá, hogy – Ámen!
És ne ismerjen soha senki
És ne tudjátok: milyen vagyok én!
1924. július 16.
Prológ az “Elváló utakon” című színműhöz
Tisztelt Hallgatóság! Férfiak és hölgyek,
Akik egy estét a mi körünkben töltnek!
Előadásunkról, – kérem engedjék meg,
Hogy egy pár rövid szót előre meséljek!
…Messze Zsidóország kicsi városkája,
Tiszta gyermek-álmok színes netovábbja,
Elrepülni hozzá messze-messze honba
Kis Jézuskát látni ki ne vágyott volna?
Önöknek is itten mind ez volt a vágya.
Mikor lefeküdtek hófehér kis ágyba
S homlokukra búcsút jó anyácska csókolt,
Názáretbe szállni olyan igen jó volt!
…Jön a kis Jézuska, az aranyos gyermek,
Kivel játszadozni csupán a jók mernek;
Homlokán istenség glóriája reszket
S vállán viszi már a kicsi fakeresztet.
Aztán sorra jönnek: a jó barát, János,
S a többiek, kiket összehoz a város
Zsidók, rómaiak! Megférnek ők szépen,
S a jó Isten rájok mosolyog az égben.
Önök is játszanak árnyékos erdőkön,
Hímes csillogású harmatos mezőkön.
Bújósdi, cicázás, mind-mind sorra jőnek
S ezer édes perce röppen az időnek!
Mikor végre eljő a ragyogó reggel
S bíbor palástjában a tüzes nap felkel,
Szivök a szép álmot mosolyogva issza – – –
…Oh, ti édes álmok, sohse tértek vissza?!
Kérem most önöket: ne legyen rá gondjuk;
Ha vissza nem térnek, visszavarázsoljuk,
Mozdulniok sem kell: ide szállnak szálig
S ezer nagy bánatuk napsütésre válik.
A mosolyban, melyet két szemük reá vet,
Megfürdik Jézuska, megfürdik Názáret –
Hófehér angyalkák repkednek felettünk…
Ami tőlünk tellett, mi mindent megtettünk,
S habár a játékban egyikünk se mester,
Legyen önök közt, ki tapsolni nem restell, –
S ami játékunknak szomorú hiánya,
Bízzák azt rá, kérem, a fantáziára!
1924. július 18.
Nyár végén
Fejed támasztod fáradt, gyönge kézzel –
Szobádban ülsz és az ablakon kinézel:
Csend van. Megy a nap éjji nyugovóra;
Kilencet üt az öreg toronyóra. –
A messzeségben gólyák szálldogálnak
És kelepelik: vége van a nyárnak.
Az ablak alatt – óh, ábrándok sorsa!
Fonnyadt fejével bólongat a rózsa – –
Te szomorúan, elmerengve nézed
S azt mondod; – élet… – – –
1924. július 19.
Száműzött Romeo levele Júliához
Ne hidd, hogy nem szeretlek,
Ne hidd, hogy elfeledlek,
Azt nem bírom soha!
Fehér márvány a lelkem
S neved törölhetetlen
Betűkkel van vésve be oda!
Ne hidd, mert messze járok
Hogy utánad nem vágyok!
Csak Te vagy lelkemé –
Arcod mindenhol rám les;
S mint titokzatos mágnes,
Úgy húz egyre önmaga felé.
Ne hidd, hogy csókod nélkül
Valaha összebékül
Szívem a vággyal s nem tépi a bánat, –
Csak azt hidd, hogy szeretlek,
Csak azt hidd, hogy imádlak
S én, számkivetett, árva Romeo,
Nemsokára meghalok utánad!…
1924. július 19.
Vasárnapi viziten
Ma olyan, mintha kis gyerekek volnánk
Úgy játszadozunk, s az öröm
Csókos ajakkal lehajol ránk.
Az egész kertet beláthatjuk innen,
S a verandára beragyog a nap
S kezedet néha megérintem.
Kacagunk is egy keveset
S ha zsebkendődet sikerül eldugnom
Iszonyú-módon keresed…
Nem zavar semmi.
A szívünk csupa édes, ragyogó láng
És olyan, mintha kis gyerekek volnánk,
És nem kívánok innen hazamenni.
1924. július 20.
Évszakok
Jön a Tavasz –
S te papírcsákód’ fejedbe nyomod
És fakardoddal elébe szaladsz.
Mulat a Nyár –
Te víg nótákat dalolsz a fülébe
És poharatok koccintásra vár.
Suhan az Ősz –
Te sirnál is meg kacagnál is furcsán
És sápadt-arcú sejtelem előz.
Tipeg a Tél –
S ti karonfogva együtt bandukoltok
És arculcsap a temetői szél.
1924. július 21.
Néha
Ha néha egy dalt papírra vetek,
Elém szállnak a halk kacajú esték,
Mikor szikrázó, szomjas szemeink
Egymást keresték.
Ha néha egy dalt papírra vetek,
Kézen fog a sok búsmeséjű éjjel,
Rólad mesél, ki messze vagy
És könnyesen mosolygok szerteszéjjel.
Ha néha egy dalt papírra vetek
Valami titkon zokogásra nógat
S lelkem kapuját felkoszorúzom
És feltűzöm rá lobogómat.
Ha néha egy dalt papírra vetek,
A Halált látom lopódzni felém
S érzem: ennyivel kevesebb vagyok
S amit leírtam, – már nem az enyém!
1924. július 28.
Élet-törtetés
Az út ravaszul, görbén kanyarog,
Nem! Nem lépek rá! Ha már menni kell,
Csak egyenesen, büszkén akarok!
Vad tüskebokrok tépik meg ruhámat
S az este mélye borzongatón barna –
De emelt fővel indulok utamra!
Az erdő zúg, a szálfák megriadnak:
Eredj az úton! Mért jársz erre dőre? –
Én énekelve törtetek előre.
Köröttem szörnyű szikla-szakadékok
Posványok torka elnyelésre vár
És vijjog fent a keselyű madár.
Tövisbe lábam mosolyogva lép
S felszegett fővel török utamon,
Mint egy dübörgő fékevesztett gép…
Mögöttem újra csönd és nyugalom –
S tovább alszik az erdő.
1924. július 29.
Akkor
Milyen lesz akkor,
Mikor nem lesz már semmi hátra,
Ami hevítne, ami várna
És minden vágyam ködképpé fakult?
A zsarnok sorsot vajjon átkozom?
Vagy emelt fővel, büszkén távozom
És nem kísért a múlt?
Vagy tán könnyesen indulok a házba,
Melynek kapuján írva áll: örök!
És a küszöbnél lassan, tétovázva
Megfordulok és – visszaköszönök.
1924. július 29.
Valakinek, aki indul
Igaz-e, hogy te útra kelsz?
Útra hív egy hatalom? –
Igaz-e, hogy te útra készülsz?
Olyan szomorú hallanom!
A lelkem olyan csendes, árva,
Lecsügged nótás, régi kedve,
Felölti szürke köpenyét
És kimegyünk az őszi kertbe.
Kertünk fölött ma köd borong
És sárgaszín a hullt avar… –
Tudod: mekkora boldogság az,
Mit hervadása eltakar?
Ide van ásva az enyém is,
Kincsedet Te is idehordád…
Megkeresem a rózsabokrot,
Lelkem illatos rózsabokrát.
Nem is régen még hófehér volt
Csupa hószínű, üde rózsa;
Ma már a szélben ott zokog
A hervadt szirmok utolsója.
Borongón lépek oda hozzá
És Rád gondolva, Te neked
Könnyes-szomorúan leszakítom
Ezt az utolsó levelet.
És megcsókolom csendesen
Csókom olvad, mint jég a tűzön –
Aztán mikor nem veszed észre,
Kalapod mellé odatűzöm:
Talán megőrzöd mindhalálig,
Talán holnapra el is veszted –
Olyan mindegy az énnekem,
Én azt tudom csak, hogy szeretlek!
Pedig ez a szál bús szirom
Az én kedvem, hitem, dalom!…
…Igaz-e, hogy Te útrakészülsz?
Olyan szomorú hallanom.
1924. július 30.
Te
Vídám vasárnap elnevetgélsz
Mosolyogsz és szemembe nézel
S én homlokomat megsimítom
Hideg, borzongó kézzel.
Te azt hiszed, hogy élsz még?
Csalódsz! Halott vagy régen!
Sírod fölött bús, könnyes csillogással
Csillag virraszt az égen.
A sírhoz minden őszi estén
Kijövök halkan, egyedül
És bánatom, mint hólepel
Sírod fölébe települ.
Ott sírok árván, csöndesen
S a füzek között zúg a szél,
S a temetői keresztfák közt
Régi alakod újra kél.
S én leborulva zokogok
S hívlak egyre, visszahívlak…
(Fájdalmas szívem az a sír
És emlékem a csillag…)
Vidám vasárnap elnevetgélsz,
Kacagok veled én is szépen – –
De ez a Te, ez nem Te vagy,
Te már halott vagy régen.
1924. július 30.
Jertek velem!
Most jertek velem, kicsi álmok,
Bolondos, drága álmaim!
A jövő csókot integet
S én odaviszlek titeket:
Jertek, jertek csak, álmaim!
Ne kérdezzétek:
Hová megyünk?
Ne kérdezzétek:
Mi lesz velünk?
Ha boldogok vagytok, én is az vagyok
Ha ti meghaltok, én is meghalok…
Így kézenfogva, mosolyogva,
Jerünk csak édes, kicsi álmaim!
1924. július 31.