Sch. igazgató úr nevenapjára
Kopaszon áll a vén diófa,
Lehullott róla lomb, levél,
Szomorún bólint csupasz ága,
Ha rálehel az őszi szél.
A sok madár, mely ott tanyázott
És hangoztatta víg dalát
Ha szerencsés volt, – útra kelt és
Tovarepült a vizen át.
De kik maradtak búsan, árván,
Azokra jöttek rossz napok,
Koldulni kell a morzsalékot,
Melyet mindenki otthagyott;
Szenvednek fagytól, szélvihartól
Keblökben dúl a harc, a kín,
S csak néha tudnak felvidulni
A múltnak édes napjain.
Ilyenkor arcuk felderül még,
Elnémul minden könny-panasz,
Úgy kérdik egymást: visszatér-é
A napsugár, a zöld tavasz?
Szíve dobban ma száz diáknak,
Reád gondol mind, merre jár,
Csak Érted sóhajt, Téged óhajt,
Te vagy a forró napsugár.
Tavaszi béke
Fürdik lelkem az illatos
Tavasz sugarában…
Kerestem a békességet –
Végre megtaláltam.
Minden madár, kicsi tücsök
Örömét zengi…
Legyek egyszer én is boldog,
Ne zavarjon senki!…
1924. május 1.
Régi emlék
Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat…
…Úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt…
És úgy vagy most a legszebb:
A múltba tűnve távol, –
Köztünk lebeg egy ismeretlen,
Nagy, sűrű fátyol…
Megbékült emlék, régi dal
Elhervadt koszorú…
Csak az lehet ilyen szép
Ami nagyon, de nagyon szomorú!
1924. május 1.
Az éjféli vonat
A pályaudvar kövén álltam
Didergő, néma éjszakában,
Felettem lámpa ragyogott…
S amint a messzeségbe néztem,
Észrevettem egy vonatot,
Egy furcsa vonatot:
A füstöthányó, szikrázó gép
Egymással összehurkolt,
Bánat-sötétbe burkolt
Kocsikat vontatott.
Lassúdó, csüggedt mozdulással,
Unott, egyhangú törtetéssel
Jött egyre, egyre közelebb,
Míg sóhajtva megállt.
Útjában, merre járt
Körül mindent a sűrű éj vett:
Most bizonyára
Nagyon örült a lámpafénynek.
Sok éjköpenyű, szürke vándor
Szállt ki a kocsik ajtaján,
Éhesek voltak? Szomjasak?
Szívükön bánat ült talán?
Nem tudom. De az arca mindnek
Nagyon, de nagyon szomorú volt.
Aztán sípolt és fütyült a vonat
És gőzt bocsátva szerteszéjjel
Komor, döbbentő megadással
Indult tovább…
Még a nyomát is elfödte az éjjel.
Felocsudtam a látomásból
És dideregve eszembe jutott:
A sors elől vaj’ hiába futok?
Szurokfekete csillagtalan éj
Fog fedni fojtó fátyolával,
Amerre gyászos vonatom
Dübörgve tovaszáguld?
Fényért sóvárgó két szegény szemem
El lesz ítélve; mit se lásson! – ?
Mert nem jut fényhez, csak egy állomáson,
Ott is csak egy elfutó, röpke percre,
Míg szomorú, kis árva dalaim
Kiszállnak?…
Azután újra nekivágok
A feneketlen, szörnyű éjszakának?…
1924. május 6.
Hol a bölcsesség?
1.
Sóvár vággyal kerestem a bölcsességet. Forró lüktető homlokomra szorítottam hideg ujjaimat és mentem, mentem előre…
Künn csendes, halál-bánatos, őszi alkonyat volt, zizegve zokogtak a temetésre szállingózó életremények, mert rájok lehelt az ősz és azt mondta: ne tovább!
Csak itt-ott piroslott egy-egy levél a csüggedt fák ágai közt: mintha a rég letűnt időket akarták volna visszamosolyogni. Ilyenkor még szomorúbb a nevetés, mint a sírás.
Leültem a tó szélére. A fáradt alkonyat utolsó sugarai búcsúztak a halkan zsongó haboktól és a száraz nádak zörögve bólongatták rá közömbös, üres fejüket.
Felvettem egy kavicsot és a tóba dobtam… Mekkorát loccsant! Mennyi kígyódzó, vonagló, fájó gyűrű keletkezett a nyomában és szaladt tova! Talán ezek a kis gyűrűk is az igazi bölcsességet kutatják? Talán a mi lelkünk is ilyen tó: ott áll a partján az Élet és dobálja bele színes kavicsait; kelnek a gyűrűk és futnak az igazság, a bölcsesség messzecsillogó délibábja után…? Minél messzebb vannak a középponttól, annál lassabban, annál fáradtabban…? És hol a cél?…
Felugrottam. Tölcsért formáltam két tenyeremből és úgy kiáltottam hosszasan, elnyújtva a visszhangzó messziségbe:
Hol van hát a bölcsesség? Hol van? Hol van?
S a megátalkodott, nagy természet tudott titkolózni, bezárkózott mélyen önmagába és egyetlen szóra sem méltatta a sóvárgó kérdést.
Nekem mégis úgy tetszett, mintha azt mondta volna: várj!
2.
…Még mindig kerestem a bölcsességet.
Hancúrozó, májusi hajnal bontogatta rózsás szárnyait. A nap ujjongó, ragyogó fénye, mint aranypiros kábító párázat ült az egész látóhatáron. Az ágakon tavaszi levélkék imádkoztak és acélos, kéktollas fecskék csicseregtek ájtatos zsolozsmákat a természethez.
Én mentem és kerestem a bölcsességet.
Lelkem kapuja tárva állott a hangoknak és színeknek, s azok, mint templomi ájtatoskodók, ki-bejártak rajta.
A szél lehelletétől zizegve hajladozó, smaragdzöld fűszálak, a nap csókja alatt álmosan gubbaszkodó rögök, az égen félénken átlebegő, meztelen fehér felhőcskék, mind bementek a nyitott kapun és mindegyiknek volt valami szava hozzám.
Keresed: hol a bölcsesség? Hát hol leled meg máshol, ha nem minálunk? Ha tudsz örülni a színek tobzódó táncának, a természet isteni ecsetjével létrehozott felséges harmóniának, – miért mégy tovább? Akkor te bölcs vagy. Bölcsebb a világ minden poros könyvénél. Te a természet bölcse vagy!
Szívem majd megpattant, alig fértek bele a nagy szavak, de azért figyeltem tovább.
Akkor rázendített a madarak kara, rázendített az örök nótájú, hegedűs tücsöktábor, rázendített a hozsannát kiáltó, életre csókoló tavaszi szél és zengett és zsongott az egész világ.
És nekem szólt mind: – Nálunk a bölcsesség! Ha tudsz örülni az isteni Karmester intésére felzendült hatalmas akkordoknak; ha tudsz örülni az élet és létezés örök muzsikáinak, akkor álljad meg, – te bölcs vagy: Bölcsebb a világ összes pápaszemes, köhögős professzoránál; akkor te az Isten bölcse vagy.
Én pedig tágranyitottam szememet, arcomon kigyúlt a labdázó, viháncoló gyermekek pajkos pirossága és tanultam – örülni!
És megtaláltam a bölcsességet!
1924. május 7.
Harci induló
Baumgarten Lászlónak ajánlom
Bajtárs! Add a kezed!
Omlik a fal már, tűzben a Vár;
Várfalak ormán szent csata vár!
Győzelem innen az égbe vezet!
Rajta, előre! Add a kezed!
Bajtárs! Csattog a kard!
Bömböl az ágyú, tűznyilak esnek,
Vérbetapodtan ifjúi testek!…
Látod a szörnyű vérzivatart? –
Rajta, előre! Csattog a kard!
Bajtárs! Harsog a kürt!
Győzi karunk még – fárad az ellen!
Nyugtot a harcban percre se leljen,
Jajszava töltse be messze az űrt! –
Rajta, előre! Harsog a kürt!…
Hurrá!… Nyertük a harcot!…
Mentve a Lélek, mentve a Vár,
Megfut a Bűn és nincs csata már!…
Szent, nagy örömben, égjen az arcod!
Áldjuk az Istent! Nyertük a harcot!
1924. május 7.
Lázban
Úgy fáj valami idebenn! –
Jaj! – már, már alig állom – –
Előbb forrón – most hidegen –
Talán csak álom! – – –
Lehet – csak álom… –
A lelkem olyan szomorú!…
Mindenben csak a véget látom –
A tavasz? – Csupa koszorú –
Vagy tán csak álom?… –
Lehet – csak álom… –
Csend! Hallga! a Halál beszél
Állok a nagy határon! – – –
Ez halál-hang? – vagy fú a szél? –
Vagy az se? Mindez álom – – –
Minden csak álom?… –
Élet! Halál! – Két nagy Titok!
De nyitját nem találom. – – –
Lehet, hogy még ma rányitok… –
Juj, be rossz álom!…
Be szörnyű álom!…
Alkony van – – – Furcsa életem
Avarját félve járom… –
Borzadok és reménykedem:
Talán csak álom! – – –
Minden csak álom… –
1924. május 12.
A színész
Valaha tudtam, hogy a szám
Mikor mond tréfát
És mikor beszél igazán.
Valaha tudtam, hogy a nevetés
Mikor valódi arcomon
És mikor tettetés.
Valaha tudtam, hogy a fájdalom
Szívemben van-e, avagy tetszelegve
Csak önmagam csalom…
Valaha tudtam, – ma már nem tudom:
Összeolvadt az igazi
És hamis hang a hurokon.
Összeolvadt a piros és a kék,
A fehér és a fekete,
Köröttem minden szürkeség…
Valaha tudtam, – ma már nem tudom:
Koromsetéten hull a hó!…
Az igazságom mind hazugság
És hazugságom mind való!…
Hisznek bennem? Vagy kételkednek?
Vagy ócsárolnak? -:
Egyformán fáj az én szívemnek.
Ember vagyok, de sorsom feledem;
Színész vagyok, de nem tudom,
Hogy mi a szerepem.
Előttem minden ködbe vész.
Egyszer ezt játszom, másszor azt,
S fáradtan kérdem:
Mikor pihen a nyűtt színész?
Be jó is lesz majd! Jön a béke…
Való, hazugság szerte-válnak
S komédiámnak vége, vége!…
1924. május 16.
A meteor
Én irígylem a meteort!
Tündöklő láng-világ,
Mely reszkettető harsogással
Iramlik át a föld felett;
Örök csatáknak színhelye,
Hol mindörökké senkisem nyer
És senkisem veszít!…
De jég-sugára űrbe vész
És nem jut el az emberig…
A földről végre néma pont,
Mely leszalad az éjszakában
És fénylő sávot hagy az egen
Amerre járt, egy pillanatra – –
Ide nem jut el lelki harc,
Önfelemésztő láng-tusa,
Itt csupa béke, csupa csend lesz,
Nagyon kedves és nagyon szomorú…
És csendesen szól, aki látja:
Valaki meghalt! – –
Itt olyan, mint egy éjji dal,
Mely halkan, lágyan simogat;
És könnyet csókol szempillánkra;
Mint szerelmesek sóhaja,
Melyet a hintás, nyári szellő
Szárnyára kapva, messze hord…
Én irígylem a meteort!
1924. május 16.
Levél minden olvasómhoz
Üres levél ez! Semmi tartalom
De testvérem, ki vággyal olvasod,
Ne haragudj miatta rám! –
Ülj ide mellém gondolatban,
Simítsd le lágyan kuszált hajamat
És nagy bánatom megenyhül talán…
Kérded: hát mi a bánatom?
Hát miért könnyes a szemem? –
Belenéztem az alkonyuló napba,
Mert este van már – s olyan jól esik,
Ha halkan megkönnyezhetem.
Én nem tudom, hogy milyen bánatom van.
Nem bántott senki. Béke minden.
(Csak egy-két tücsök hegedül – -)
De olyan szürke, homályos az este
És eszembe jut minden elmúlás
És úgy fáj egyedül!…
Köröttem zsong most minden régi nótám,
Köröttem repdes minden régi álmom…
Kinyújtott kezem keres valakit,
Aki megtanít
Hogy minden sírás nevetésre váljon
És lassan, lassan közeleg az éj…
Hiába keresek?!
Testvér! Hát nem jössz hozzám?
Megértő lelked meg nem simogat?
Forró ajkaddal nem csókolgatod le:
Amíg nem késő –
Az én rejtélyes, nagy bánatomat?…
Oh, igazad van; ne tedd meg soha!
Minden szépség a könnyekből fakad,
S a fájdalom a bánat (olv.szó) nekem…
Ha valamikor szellemszárnyakon
El is szállsz ide, mit se kérdezz –
Csak borulj mellém szótlanul
És sírj te is velem!
1924. május 19.
Mi vagyok én?
Most se tudjátok?
Hisz’ eldaloltam már elégszer!
Harmatcsepp vagyok éjji réten.
Alvó virágok hajfürtjében
Villogó ékszer!
És várom, hogy majd jön a Hajnal
És sugár-létrán fellebegve
A Naphoz szállok diadallal.
A réten pedig sajgó szívvel
Halkan, titokban fog sírni
Egy pici lepke…
A zongora
Alig kerültem ki a gyárból, –
Szép, fényes zengő zongora, –
Most itt állok a szoba sarkán
És sorsom olyan mostoha!
Billentyűimen éjjel-nappal
Két végzet-adta kéz cikáz,
S olyan szomorú, amit játszik,
Hogy sír az utca, sír a ház.
Lágy mollba-ringó dalok árja
Szívembe tép és fáj nekem! –
Dalolnom kell, mert ez a végzet,
Bárha akarom, bárha nem.
S míg zeng az ének, sír a nóta,
Merengő lelkem messze jár:
Tán jobb lett volna nem születni!…
Tán jobb is lenne halni már…
Vagy asztal, szekrény, kályha lenni;
Szív nélkül, néma, ostoba…
Jaj, lennék bármi, bármi inkább,
Mint zongora!…
1924. május 23.
A zsarátnok dala
Legyen már csend
És ne lármázzatok!
Nem látjátok, hogy én
Még csak parázs vagyok?
Ha fáztok, tűrjetek!
Házat nem fűthet a zsarátnok,
S a tél fagyában meleget
Nem önthet rátok!
Csitt! Még parázs vagyok,
Kis, szunnyadó parázs – – –
De – érzem – jön egy isteni,
Áldott varázs:
Percek forgácsa lángra szít,
Esztendők fája fellebeg,
És lelketekbe tör
Sosem álmodott, nagy dolog:
Szétsziporkázó tűzijáték,
Csodás fénytenger!…
És zsolozsmákat zengve
Áld minden ember.
Szikrám zenéje átrezeg
A megkövült telen
S az forró nyárba olvad…
De addig türelem! – – –
Vagy azt se bánom,
ha nincs bennetek
Rövid várásra akarat, –
Fojtsátok el
A szunnyadozó parazsat:
Jó lesz! Lelkem a nagy Sötétnek
Kútjába szótlanul hull! –
De ti – hiába – nélkülem
Elvesztek nyomorultul!