Pihenő a hosszú úton
Jövök a semmiből, megyek a Végtelenbe.
Utam véget nem érő, hosszú fénysugár,
E hely pedig, e pihenő a roppant vonalon
Csak egy parányi pont,
Ahol mindenki átmegy, aki jutalomra vár.
És szertenézek csodáló szemekkel:
A boltozaton lámpás, melynek neve nap,
Amely lenyugszik este s felkel újra reggel,
S a fénye szerteszórva
Tündöklő fényű szivárvány-hidat
Feszít az égi boltra.
Süppedő pázsit kínál fekhelyet,
(Felette száz madár bűvös dala nevet, -)
Ételt, italt kínál a fáknak mosolygó gyümölcse
Felzúg a tenger méla morajlása,
Hogy örömét, reményét, bánatát kiöntse.
Amint szétnézek csodáló szemekkel,
Emberi szívem csordultig tele:
Nincs ennél szebb táj sehol – így kiáltok, –
Lemondanék utamról is a végtelen fele,
Hogy ez a hely, e pont enyém lehessen,
Hogy – mely szédületes útjában éthert taposott, –
Szilárd talajon pihenjen e láb!
S mikor már lelkem erőssége dől,
Akkor süvölt egy hang a végtelenen át;
Egy hang, amelyre édes borzalom fog el,
Mely ellenmondást nem tűr senkitől:
Indulj tovább!…
1924. április 4.
Tavasz
Hófehér felhő úszik az égen,
Szél csókolja a friss rügyeket,
Hófehér lányka sétál a réten,
Ibolyacsokrot szed, kötöget.
Lassan hömpölygve jő a folyóvíz
Megtörik a fény tükre felett, –
Kérdi a lányka: vajjon mi jót visz?
Hoz-e őneki üzenetet?
Ezer pompázó pillangó röppen,
Virág-csók mindre vár valahol, –
Szalad a lányka utánok körben,
S zengő madárral versenyt dalol.
Rózsás remények himnusza harsan,
Bimbófakadás mindenfelé –
A lányka szíve megnyílik lassan
S álom-pillangók szállnak belé.
Üdvözlégy tavasz, gyönyörű élet,
Aranyifjúság, tűz, égi sugár!
Igy ujjong – csupa öröm van véled,
Kedveseim, ibolya vár!…
…Mint ráncos arcú öreg anyóka,
Egykor tán éppen erre halad
S itt szedi össze, gyűjti csomóba
Emlékeit, a tar galyakat…
1924. április 10.
Csendes egyedüllét
Szép csillagos éj van,
A nyüzsgő világra
Nyugodalom szállott –
Lehajtom fejemet
S halkan dudolgatok
Egy bús szerenádot…
Kiséri a szellő
Csendes muzsikával…
Kibékülök lassan
Az egész világgal,
Kibékülök lassan
Háborgó szívemnek
Tompa sóhajával,
Kibékülök lassan
Minden zokogással
Minden nevetéssel.
A szomorú múltat
A rejtélyes jövőt
Elfedi az éjjel;
Minden háborúra
Ráborul az áldott
Simogató béke…
Olyan jó is volna
Ha sohasem kéne
Harci dalt dalolni, –
Mindig szerenádot!…
1924. április 12.
Milyen különös
Milyen különös vagy te, sírhalom!
Milyen különös vagy te, fakereszt!
Hányan rettegnek félve tőled,
Hányan vágyódnak te utánad
Oh, ki érti meg ezt?
Milyen különös vagy te, sírhalom!
Mikor a vándor határodhoz ér,
Két munkás keze megpihen,
Szívében csendes, hideg lesz a vér,
Megfagy a nóta piros ajakán
És úgy tűnik el némán, szomorún, –
Mikor a vándor határodhoz ér.
Sokan mondják: az érzelem, az álom
Mind semmivé lesz ezen a határon.
A szem, mely látott, nem lát többé,
A fül, mely hallott, most süketre válik,
S a nyelv elnémul mindörökké, –
Ezen a titkos, szomorú határon.
Sokan mondják, de igaz-e vajon?
Mély csöndesség és sivár nem-tudás
Fekszik-e itt a szívre egyedül?
Elpattant-é a vágyak húr-zenéje
És ember rajta sohsem hegedül?
Nem szól a szemnek többé senki: láss!
A fülnek: hallj!
A nyelvnek: szólj!
S a szívnek, hogy – szeress! –
Itt mindenkinek ura a halál?
Itt senki sem keres?
Itt senki sem talál?
Sokan mondják, de igaz-e vajon?
Milyen különös vagy te, sírhalom!
S milyen különös vagy te, fakereszt!
Oly néma vagy, de némaságod áldott:
Amit elrejt a sírnak némasága
Felfedi mindazt a te némaságod:
Beszélsz:
Halandó, testvér ne remegj!
Az út, amely a boldogságra visz
Egyetlenegy:
A sírnak útja és az én utam.
Halandó testvér, mondom, ne remegj!
Vágyad nem lesz, mert ott minden Valóság
Amit az ember elgondolni képes.
Szemed nem lesz, mert nem bírja ki szem:
Az Isten napja ragyogással ékes.
Nyelved, füled sem lesz, mert te magad vagy
Az élő gondolat,
S ki közeledbe jő, megért azonnal,
S te is megértesz másokat:
Szíved sem lesz, – mi szükség lenne rá?
Lelkedben ott az Isten lelke lángol,
S a gyönge szív
Széjjelpattanna a nagy boldogságtól.
Ha elszakad az élet fonala,
Akkor rajzolták le nektek a pontot
Honnan kiindul az a félsugár
Amit életnek mondtok,
Mely végével a végtelenbe jár. –
Egy pillanat, vagy egy évmilliárd
Ott az teljesen egyre megy –
Testvér, ott olyan gyönyörű az élet!
Testvér, ne rettegj, ne remegj!…
Én hallgatom a rejtélyes beszédet.
Lelkem rettentő távlatokba téved,
S a titok-ország forró útjain
Nincs egy perc pihenő, nincs egy kis fa-árnyék,
Nincs egy ital víz, tikkadt ajkaimra,
Nincs egy üdítő, hűs szőlő-gerezd…
…Milyen különös vagy te, sírhalom!
Milyen különös vagy te fakereszt!…
1924. április 12.
Nagypénteki ima
Uram, csúfoltak,
Kínoztak Téged
Aki szerettél
Minden szenvedőt.
Szegekkel vert a
Világ keresztre,
Aki mindig csak
Vigasztaltad őt.
Mi jót is tettem
Én a világnak,
Sok-sok napomon?
Csúfolnak?
Kínoznak?
Szegeznek engem?
Mért panaszkodom?
Uram, bocsáss meg!
Haragban égni
Nincs okom;
Egyebet kérni
Nincs jogom;
Uram, csak áldlak,
Nem panaszkodom.
1924. április 18.
Színképelemzés
Szemem a színek tomboló zajából
Valaha még a messzeségbe révedt
És úgy keresett édes pihenőre
Egy kicsi pontot, tisztát, hófehéret.
Nem kutattam a “honnan”-t és “miért”-et
Elfogadtam a színárnyak egészét;
Amit fehérnek láttam, annak hittem
És jól esett a szeretet, a részvét.
Ma már egy titkos spektroskopba nézek; –
Jaj, micsoda, amit benne látok!
A béke helyén színek verekednek
És másnak látom az egész világot.
Ma már nem hiszek mézes szavakat.
Ma már szemem megakad
Egy-egy mosolygó, kicsi, fehér ponton, –
Örömet benne sohasem találok,
Mert rajtam ül az átok,
S rögtön, de rögtön – színeire bontom…
1924. április 20.
Hogyha te nem volnál…
Kis gerlice dalol a párjának
Téged ölelgetlek
Téged csókolgatlak, –
Hogyha te nem volnál,
Színes ragyogását
Nem látnám a napnak.
Veled mulatozunk
Csöndes nyári éjjel, –
Hogyha te nem volnál,
Nem nézne az ég rám
Csillagos szemével.
Együtt örvendezünk
A gyönyörű nyárnak, –
Hogyha te nem volnál,
Csupa sötét felhők,
Viharok járnának.
Együtt vagyunk minden
Bimbó-születésen, –
Hogyha te nem volnál
Ott sírnék, zokognék
Minden temetésen.
A világhoz képest
Olyan kicsi vagy te,
Olyan kicsi én is…
Hogyha te nem volnál,
Nekem a nagy világ
Üres lenne mégis!…
1924. április 25.
Program
Idejöttem a földre
Miért? Ki tudja?
Én nem akartam,
Nem is volt ebbe
Beleszólásom.
Ha már itt vagyok:
Legyen! Nem bánom!
Minden dolgok közt
Legszebb a könny és
Legszebb a nóta; –
Én ezt választom:
Sirok dalolva.
Sírásom oka
Nem békétlenség.
Amely isteni
Haragot hív ki:
Csak olyan nagyon
Jól esik sírni…
Nótámnak oka
Nem duhaj jókedv,
Emberi gőg, mely
Kényekedvére
Játszik velem;
Szívem az oka:
Tele van dallal,
S ki kell öntenem.
Sírok dalolva,
Dalolok sírva
Nap-nap után.
S várom nyugodtan,
Mi fog történni
Azután?… –
1924. április 29.
Tavaszi borongás
Így dalol az ősz.
Hegyormon állok,
Komoran nézek le a tájra,
Hol most játszik az élet álma,
Mert én vagyok az ősz.
Az Isten így akarta:
Legyen árnyéka minden fénynek,
Legyen sírása minden nevetésnek
És hamis hang is
Keveredjék a tiszta dalba!
Az Isten így akarta.
Látod: én vagyok minden árnyék!
Hallod: én vagyok minden zokogás,
Minden panasz!
Hallod: így dalol a tavasz!
És hallod: így dalolok én!
Nincsen öröm, mit el nem rontok
A föld kerekén:
Mindenben ott az én várásom,
Az ősz várása
Mert a Halál mindent legyőz,
Ami csak él:
Hegyormon állok.
Komoran nézek le a tájra,
Hol most játszik az élet álma
Mert én vagyok az Ősz!
És a nyomomban itt les már a Tél…
1924. április 30.