Szeretnék…
Szeretnék adni
Valamit Néked;
Mesélő nyelvű
Harangvirágot, –
Szeretnék súgni
Valamit Néked:
Bűbájos éjről
Tündéri álmot, –
Szeretnék írni
Valamit Néked:
Valami búsat,
Valami szépet, –
S nem tehetném meg
Hiába vágyom.
Mert ha letépem
Fehér virágom
Hervadó szirmát,
Üdítő vízzel
Hiába öntöm;
Mert ha kimondom,
Meghal az álom,
S árván maradok
Ezen a földön;
Mert ez a kettő
Az összes kincsem.
Legkedvesebbek
Bús életemnek;
Mert ilyen kincse
Senkinek sincsen; –
Nem téphetem le!
Nem ölhetem meg!
Éljen tovább is
fehér virágom.
Rejtve, mint eddig,
Ne tudja senki;
Álmodjam tovább
Langy éjszakákon
S amit álmodom,
Ne beszéljem ki.
Legyen mély titok
Minden örömem,
Minden fájdalmam
S így végződjék be
Minden énekem
Szomorún, halkan:
Szeretnék adni
Valamit Néked:
Zenélő nyelvű
Harangvirágot, –
Szeretnék súgni
Valamit Néked:
Tündéri éjről
Bűbájos álmot, –
Szeretnék írni
Valamit Néked:
Valami búsat,
Valami szépet, –
S nem tehetem meg,
Hiába vágyom, –
Soha, míg élek!…
1924. február 5.
Őszről akartam verset írni
Őszről akartam verset írni.
Zizegő, fájó muzsikáról,
Szívünkbe tépő temetésről
Szomorú, csendes elmúlásról.
Őszről akartam verset írni.
Hogyan lett puszta ligetem,
Hogyan borult rá szemfedő
Fehéren, némán, hidegen.
Őszről akartam verset írni.
Szélviharról, mely sírt felettem,
Ábrándról, mely nem teljesült
Álomról, melyből felébredtem.
Bimbóról, melyet dér lepett meg,
Mely későn jött és sohse nyílt ki,
Örökké tartó fájdalomról –
Őszről akartam verset írni.
S ekkor valami csoda történt,
Halljátok, ím, a nagy csodát:
Elémbe gyöngén, reszketőn
A Nap vetette sugarát.
Mint egy különös üzenet
Melyet titokban küld a távol,
Mint egy mámoros ébredés
Rémekkel népes éjszakából.
Csak egy parányi napsugár volt
Rákacagott a hosszú télre,
S nyomában mintha félve bújna
Egy ici-pici, zöld levélke…
Előttem kápráztatva játszott,
Mozgott, rezgett, táncolt a fény –
És ekkor, ekkor megértettem,
Hogy mit jelent e szó: remény!
1924. február 13.
Egyedül
Egyedül vagyok, egyedül.
Kibámulok az ablakon
Borong az alkony szürkesége
S a Csend beszédét hallgatom.
A Csend beszédét hallgatom.
Fáradt lelkemet lenyűgözve
Elnyújtott dallal ringat lágyan, –
S az óra kettyen közbe-közbe.
Az óra kettyen közbe-közbe,
Percek repülnek szerteszét
A lomha, álmos mutatóról
És hallom szárnyuk halk neszét.
Zümmögnek altató mesét,
Üzenetet egy messzi honból,
Hol örökös a napsugár,
Hol ezüst vizek habja tombol.
Hol ezüst vizek habja tombol,
S tündérek úsznak gondolákon…
A Csend meséjét hallgatom,
Míg egyszerre csak jön az Álom.
Meglep az édes, szőke Álom,
Mosolygás csillog kék szemében,
És hűvös kézzel simogatva,
Arcomra hajlik csókra készen.
Arcomra hajlik csókra készen,
Kis ajka egyre közelebb…
Az élet lassan elmosódik,
S begyógyul minden régi seb.
Nincs ennél semmi édesebb:
A szívre béke települ…
………………………………
Csend van. Alszom. Az óra kettyen.
Egyedül vagyok, egyedül.
1924. február 18.
Nincs tovább
Odakünn olyan szomorú a föld,
Odakünn olyan kopaszok a fák –
Idebenn hallgat ólmos szürkeség
És kisérteni járnak
Sohasem hallott bús melódiák;
Nagy, sűrű fátyol fedi lelkemet
Szemem lezárva, mintha nem is élnék
És addig tart a vers és nincs tovább.
1924. február 27.
Szegény poéta
Szegény poéta, mért jöttél ide?
Mondd: mit keresel ezen a világon?
Mondd: hát nem jobb lett volna ott maradnod,
Ahol örültél, ahol csókolgattak,
Ahol bölcsőben ringatott az Álom?
Szegény poéta, mért jöttél ide?
Hiszen te nem vagy sem gonosztevő
Sem érzéketlen faragott fabáb,
Kiket szerencse, játszi kény segít!
Szegény poéta, mért nem mégy tovább,
Szegény poéta, mit keresel itt?
A dőzsölőknek zsoltárt énekelsz?
Bizony mondom: így nem sokra viszed,
Ha megdobálnak, sajog a szíved
És áldással fizetsz meg annyi átkot?
A te szívednek van még szent hite,
Az még szeret Istent, hazát, barátot? –
Szegény poéta, mért jöttél ide?
Szegény poéta, tűnj el csendesen!
Ne féljél, nem sír senkisem utánad!
(Ugyan, ki sírna egy költő után?)
Repülj magasra, tűnj el hangtalan,
Virágillatos május éjszakán,
Feljebb repülj a sápadt fényű holdnál
És ne hirdesse semmi itt a földön,
Hogy valaha is voltál!…
1924. február 27.
Kacagsz
Olyan vidáman, édesen kacagsz,
Mint ezüst csengő, csilingelve, halkan!…
És hallatára idebenn
Egy emlék fut át szívemen:
Valamikor még én is így kacagtam…
Olyan vidáman, édesen kacagsz!
És aki hallja, úgy örül a lelke!…
Csak én nekem nincs benne boldogságom,
Nekem égető könny szökik szemembe,
Én siratom a régi kacagásom…
1924. március 15.
Szomorú nóta
Hogy dalom oly bús,
Ki tehet róla? –
Szomorú élet,
Szomorú nóta…
Hol van a napnak
Csókoló fénye?
Tavaszt esengtem,
Ősz jött helyébe!
Ibolyát szedni
Amerre jártam:
Csupa letördelt
Galyat találtam.
Ahol kerestem
Színes madárdalt:
Haldokló erdő
Sóhaja szárnyalt.
Nem az én hibám,
Ki tehet róla?
Szomorú élet,
Szomorú nóta.
1924. március 29.